Karitászos hétköznapok – riport

Karitászos hétköznapok – riport

Egy nap a Nyíregyházi Egyházmegyei Karitász két munkatársával: a menekült családokat és a magyarországi rászorulókat egyaránt meglátogatja és adományokkal látja el a segélyszervezet – heti rendszerességgel.

A Nyíregyházi Egyházmegyei Karitász munkatársait egy teljes napra elkísértem, hogy belelássak mindennapi munkájukba. Heti körútjuknak állandó eleme, hogy meglátogatják azokat az Ukrajnából menekült személyeket, családokat, akik az egyházmegye segítségével jutottak ideiglenes lakhatáshoz. Igényeknek megfelelően megpakolt dobozokat cipelnek Nyíregyháza több pontjára és Nyírpazonyba. Tisztálkodó- és higiénés szerek, tartós élelmiszer, ahol kell pelenka és a gyermekek ellátásához szükséges áruk szerepelnek az adományok között, melyeket az egyházmegyei karitászközpontból, a Szent Miklós-házból visznek magukkal. Ezen a napon a heti csomag egy ajándékkártyával is kiegészült, hiszen a Katolikus Karitász vissza nem térítendő támogatásként vásárlási utalványokkal igyekszik könnyíteni a menekült személyek magyarországi mindennapjait.

A karitászos munkatársakat mindenhol ismerősként fogadják. Készségesek az aláírásban, a fotózásban, az otthon nem tartózkodók elérésében. Zsenya, az ötéves kislány ölelésével és kedves rajongásával ajándékozza meg a látogatókat. Rögtön bontja a neki hozott italt, nyakába akasztja a karitászos kulcscsomót, ismerkedik a számára idegen arcommal és az objektívvel.

Másutt a család mellett a portán élő kutya is éppúgy örül nekünk, mint ideiglenes gazdájuk. Olyan helyszín is van, ahol a befogadó család ikergyermekekkel együtt érkező teljes menekült családot fogadott be. Hirtelen két nagymamája lett a két nyolchónaposnak, a helyiek férfi tagja pedig a fiataloknak segít a papírok intézésében. Itt ők most biztonságban vannak. Gondoskodnak róluk azok, akik szárnyaik alá vették őket, pedig hónapok óta idegenben vannak, hátrahagyva korábbi megszokott életüket minden vagyontárgyukkal és közelebbi-tágabb rokonságukkal, barátaikkal együtt.

Ezen a napon távolabbi megbízást is kaptak a karitász munkatársai: a megye határközeli falvaiba visznek adományt olyan rászoruló családoknak, melyek kéréssel fordultak a szervezethez. Élethelyzetük és-körülményeik nyugtalanítóak és felkavaróak az egyszerű szemlélő számára. Olyan viszonyok között élnek, melyből nehéz a kitörés. Jószándékú adakozók segítségére számítanak csupán és persze egy jó szóra, mely nem ítéli el azonnal őket, nem azonosítja az embert a körülménnyel. Az egyik község egykor szép (vélhetően árvízkárosultak kárpótlására felhúzott) sorházaiba szinte mindenhová lehetne vinni hasonló összeállítást, mint ami a karitász központjából ekkor a furgonnal érkezett.

És olyan édesanya is akad bizonyára sok más településen, aki nehezen neveli hét gyermekét. Akihez a mi utunk vitt, időről időre adománnyal: ruhaneművel, pelenkával, élelmiszerrel és tisztálkodási szerekkel egészíti ki azt a keveset, amit kap – mer kérni, mert tudja, hogy van, aki szívesen segít, s hogy neki a gyermekek felnevelése érdekében olykor félre kell tennie büszkeségét, mely mást meggátol abban, hogy – ha mégoly nehéz is – merjen máshoz odafordulni SZÍVességért. 

„Kérjetek, és adni fognak nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek.” Lk11

S van hely, ahová szorongva ér az ember. Ahol megállt az idő. A környező kukorica vagy dohánytáblák részvéttelen egyhangúsággal növik körül a kis kalyibát, az egykor tán jobb napokat látott csőszházat. Aki egyszer látta, tenni akar valamit. A csonka családban a gyerekek nőnek, a lomokból játék, a szárítókötélből húzódzkodó válik kezükben; mindkét kedves párnáját odahozza nekem a kisfiú, megmutatja birodalmát, melyhez gyermeki tudatában nem a nélkülözés, hanem az otthon képzete kapcsolódik. Hevenyészett kertjükben paprikák zöldellnek mindaddig, amíg a szomszédos kútról hordanak rájuk vizet.

A család nélkülöz. Az őszi-téli ruhákat mindhárom gyermek kinőtte már. A most érkező csomag pedig szintén nem tart örökké. Talán csak a remény, hogy valaha jobb sorsa lesz ezeknek az embereknek.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye