Taníts meg engem, hogy a te akaratodat cselekedjem – nagyböjti gondolatok

Keresztény életünk két pillére a hit és a belőle fakadó jócselekedetek. Az Ószövetségben a Törvény megtartása volt az Istenhez való tartozásnak a jele és kifejezője. Ezért volt annyira fontos az írástudóknak, a főpapoknak és főleg a farizeusoknak a törvényhez, legtöbbször annak is a betűjéhez való ragaszkodás. Jézus ezt az ószövetségi törvényt nem szüntette meg – hogyan is lehetne például a tízparancsot érvényteleníteni?! –, hanem a szeretet cselekedeteivel teljessé tette. Nos, így jelenti a két pillért az életünkben.

Szent Pál apostol, aki megtért az ószövetségi vallásosságból és főapostollá lett, ezért beszélt oly sokat arról, hogy a Törvény megtartása nem elegendő a Jézushoz való tartozáshoz. Kell a hit! A mai apostoli szakaszban is azt tárja elénk, hogy „az embert nem a törvény szerinti tettek teszik igazzá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit” (Gal 2,16). Igen! Nem az ószövetségi törvény szerinti tettek: a Törvény lélektelen betartása. A hit viszont feltételezi az élő közösséget Jézussal (Gal 2,20), ami nem működik anélkül, hogy éppen a tetteink, a keresztény cselekedeteink által ennek kifejezést ne adnánk.

Az evangélium is ezt a kettőséget rejti magában. Ha az elöljárónak nem lett volna hite, nem ment volna Jézushoz a lánya érdekében (Mt 9,18). De ha nem ment volna oda Jézushoz, akkor mit ért volna önmagában a hite? A vérfolyásos asszony hit nélkül nem ment volna Jézushoz. De ha nem érinti meg őt, mit ért volna önmagában a hite? Akárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot, a keresztény életben, a Jézussal való kapcsolatban mind a kettő fontos. A hit éppen annyira, mint annak a cselekedetekkel való bizonyítása. Ennek pedig legkézenfekvőbb formája az, hogy megtartjuk a törvény parancsait, főleg Jézus kettős szeretetparancsát.

A nagy doxológiában olyan szépen szoktuk énekelni a reggeli istentisztelet végén, hogy „taníts meg engem, hogy a te akaratodat cselekedjem, mert te vagy az én Istenem”. Próbáljuk meg ne csak énekelni, hanem életté is váltani!

Szöveg: dr. Ivancsó István, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye