Ma pünkösd vasárnapja van, a Szentlélek eljövetele, holnap pedig már a Szentháromság titkát ünnepeljük. Teológusok könyvtárakat írtak tele erről a misztériumról, de szülőként az ember néha a legváratlanabb, leghétköznapibb pillanatokban kap belőle egy kis ízelítőt. Juhászné Szabó Erika sorait olvashatják.
A napokban épp számolósdit játszottunk a kisfiammal. Felmutattam neki a három ujjamat (a hüvelyk-, a mutató- és a középső ujjamat, ahogyan mi, görögkatolikusok a keresztvetéshez összefogjuk), várva, hogy rávágja a számot. Ő azonban rám nézett, elmosolyodott, és gondolkodás nélkül rávágta:
– Szentháromság!
Aztán persze gyorsan korrigált, nehogy a matek rovására menjen a dolog: – Ez három! – tette hozzá büszkén.
Elmosolyodtam, és azon kaptam magam, hogy elszorult a szívem a hálától. Mert ez a kis játékos tévesztés valójában a legnagyobb igazság. A kisfiam még kicsi, de az alapimádságokat már tudja, és utána olyan szépen, szabályosan kanyarítja a homlokára, mellkasára és a vállaira a keresztet, hogy öröm nézni.
Görögkatolikus családunkban a három ujj összeérintése nem egy üres mozdulat a sok közül. Nekünk ez a mindennapi indításunk, a védőpajzsunk, a hálánk jele. És milyen csodálatos a gyermeklélek: miközben a világ a számokat tanítja neki, az ő tiszta szívében a „három” szó hallatán nem a darabszám, hanem az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretete jelenik meg először.
A hivatás és a keresztény nevelés nem mindig a nagy, ünnepélyes beszédekről szól. Sokkal inkább az ilyen apró, családi pillanatokról. Amikor a hit nem egy vasárnapi ruha, amit felveszünk, hanem a hétköznapi játékaink, a számolásaink, a mozdulataink szerves része.
Kívánom, hogy a Szentháromság ünnepén mindannyian tudjunk egy kicsit a gyermekek szemével nézni a világra! Vegyük észre a Háromszemélyű Egy Istent a mindennapok apró csodáiban – és ha legközelebb három ujjunkat összefogva keresztet vetünk, jusson eszünkbe az a tiszta, gyermeki bizonyosság, amellyel ők kapaszkodnak a Mennyei Atyába.
Juhászné Szabó Erika