Érintő – vasárnapi gondolatok Beregi István atyával

Szentírási szakasz: Jn 7,37–52; 8,12

Krisztusban kedves testvérek! János evangéliumának ez a szakasza azért szerepel itt pünkösdkor, mert arról a Lélekről beszél, amelyet Jézus a megdicsőülése után ad meg a benne hívőknek. Magát a pünkösdi eseményt azonban nem az evangélium, hanem az Apostolok Cselekedetei beszéli el.

Lukács evangélista ezzel az írásával tulajdonképpen összeköti a múltat a jelennel, hiszen a könyv elején újra megemlíti a mennybemenetelt. Ebből hűen kirajzolódik, milyen lelkiállapotban várták az apostolok a Szentlélek eljövetelét. Nem sokkal a felemeltetés előtt, amikor utoljára találkoztak Jézussal, az egybegyűltek megkérdezték tőle: „Uram, talán most állítod helyre Izrael országát?”

Ez a kérdés rávilágít arra, hogy a tanítványok még mindig nem értették a Jézussal történt események valódi, egyetemes jelentőségét. Bár már tudták, hogy Mesterük meghalt és feltámadt, találkoztak vele újra és újra, sőt hallgatták a tanítását is – amellyel Jézus megpróbálta megnyitni az értelmüket, hogy megértsék az Ószövetség írásait –, mégsem mondtak le teljesen a saját, földi vágyaikról. Nem fogták fel a misztérium teljes mélységét.

Ugyanakkor mély félelem is élt bennük. Azért tértek vissza a felső terembe, mert féltek a zsidó vezetőktől. Jézus halála és feltámadása óta kevés idő telt el, és joggal tarthattak attól, hogy a hatóságok felelősségre vonják a hozzá legközelebb állókat. Emellett bizonyára tanácstalanok is voltak: hogyan kell majd Jézus látható jelenléte nélkül élniük és cselekedniük? Lukács evangéliumának végén és az Apostolok Cselekedeteinek elején mégis azt olvassuk, hogy az apostolok egy szívvel-lélekkel kitartottak az imádságban. Pünkösd ünnepét, a beteljesülést – amelyre Jézus azt ígérte, hogy „erő tölt el titeket a magasságból” – imádkozva várták.

Rendkívül valóságos az a kép, ahogyan Lukács leírja a tanítványok esendőségét. Csodálatos látni Jézus beléjük vetett bizalmát. Tudta, hogy hiába mondott el nekik mindent előre, a teljes megértés ideje csak később jön el. Jézus bízott abban, hogy ezek a sokszor értetlenkedő emberek a Szentlélek segítségével eljutnak a teljes igazságra, és képesek lesznek befogadni a fentről jövő erőt.

Így érkezünk el pünkösd csodájához. Az Apostolok Cselekedeteinek második fejezetében Lukács leírja, hogy heves szélvész zúgása támadt, amely betöltötte a házat, ahol együtt voltak. Majd tűzhöz hasonló, szétoszló nyelvek jelentek meg, leereszkedtek mindegyikükre, s ekkor mindnyájan beteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, amint a Lélek megadta nekik a szólást.

Olyan belső, láthatatlan történés ez, amelyet kívülről csak a hatásai igazolnak. A szél és a lángnyelv jelképezi ezt a belső átalakulást. A tűz tulajdonsága, hogy fényt és melegséget ad. Az apostolok számára ez a tűz a tisztánlátás fényét hozta el: a Szentlélek hatására hirtelen összeállt a kép, és elérkezett a megértés ideje. Péter apostol pünkösdi beszédében már határozottan megfogalmazza azt, amit addig képtelenek voltak átlátni: minden Isten elhatározott terve és előre tudása szerint alakult.

Ahogyan a kirakós játékban a darabkák összevisszaságából végül megszületik a tiszta kép, úgy került a helyére az apostolokban minden emlék és tanítás. Megértették, hogy a kereszt és a feltámadás nem a véletlen műve, és nem az ő emberi elvárásaik szerint történt, hanem Isten örök üdvösségtervének a része. Azért történt, hogy Jézus megváltson és megszabadítson minket a bűntől és a haláltól. Amint megvilágosodtak, azonnal képessé váltak arra, hogy ezt a tisztánlátást és üzenetet másoknak is továbbadják.

A láng ugyanakkor melegséget is jelent. A tanítványok szíve korábban a félelemtől fagyos volt, hiszen önmagukat féltették a zsidó vezetőktől. A Szentlélek hatására azonban szívük fellángolt, és a bénító félelmet felváltotta a bátorság. Már nem a saját biztonságukkal törődtek, hanem ráébredtek, hogy a legfontosabb feladatuk a megváltás ajándékának továbbadása.

Amikor megszólaltak, mindenki a saját nyelvén értette őket. Lukács ezzel azt fejezi ki, hogy a pünkösdi eseménnyel egy minden nép előtt nyitva álló, egyetemes közösség született. Ezt a történetet ellenpárként a bábeli toronyépítéshez is szoktuk hasonlítani: ott a gőg széthúzáshoz és zűrzavarhoz vezetett, itt viszont az alázatos, várakozó imádság olyan egységet teremt, amelynek középpontjában már nem az emberi önzés, hanem a megváltás ajándéka áll. Ezen a napon háromezer ember keresztelkedett meg, ezért pünkösdöt méltán nevezzük az egyház születésnapjának.

A Szentlélek nélkül nincsen egyház, de a Lélek által az egyház ma is élő valóság. Mélységesen igazak azok a mondatok, amelyeket Ignatiosz (Hazim) antiokhiai ortodox patriárka fogalmazott meg:

„A Szentlélek nélkül Isten távol van, Krisztus a múlté, az evangélium holt betű, az egyház egyszerű szervezet, a tekintély puszta uralom, a misszió propaganda, az istentisztelet visszaidézés, és a keresztény cselekvés szolgai erkölcs.

De a Szentlélekkel a kozmosz feleszmél és szülési fájdalmak között nyög Isten országáért, az ember harcol a test ellen, Krisztus jelen van, az evangélium az élet ereje, az egyház a szentháromságos közösség jele, a tekintély felszabadító szolgálat, a misszió pünkösd, a liturgia emlékezés és elővételezés, az emberi cselekvés pedig megistenül.”

Ezek a gyönyörű gondolatok hűen fejezik ki, miért olyan fontos számunkra pünkösd ünnepe, a Szentlélek eljövetele és az egyház születése.

Látnunk kell azonban azt is, hogy a Szentlélek nemcsak rendkívüli, látványos és meglepetésszerű módon működik, mint az első pünkösdkor. Van egy másik, sokkal gyakoribb működése is: csendes jelenléttel, az emberek egyéni ritmusát és különbözőségeit tiszteletben tartva munkálkodik. Embereken és intézményeken keresztül haladva, az imádság és az önvizsgálat által mindent az Atya terveinek teljesülése felé irányít.

Ezt nevezzük a Szentlélek sugallatainak. Erről Lisieux-i Szent Teréz is megoszt egy történetet:

Egyik este az ima után éppen vissza akart térni a cellájába, és a keze már a kilincsen volt, amikor azt érezte, hogy be kellene mennie a szomszédos szobában lakó nővérhez. Mivel ezt egyértelműen a Szentlélek ösztönzésének tartotta, visszalépett és bekopogott. Elsőre nem jött válasz, de másodszorra belépett, és lázasan, teljesen kimerülve találta az idős apácát, akinek napközben a sok kiabálástól már minden ereje elfogyott. Teréz ellátta őt gyógyszerrel, s mikor végzett és visszatért a szobájába, első dolga az volt, hogy hálát adott a Szentlélek sugallatáért. Teréz azt mondja: minél többször figyelünk oda ezekre a belső hívásokra, annál tisztábban fogjuk érezni, mikor szól hozzánk és mikor ösztönöz bennünket a Szentlélek.

Vannak dolgok, amelyeket logikus következtetésekkel próbálunk megoldani, mások hirtelen ötletként merülnek fel bennünk, és vannak olyan indítások, amelyek egyenesen Isten útjára vonatkoznak. Ezekben a Szentlélek inspirál, vezet és védelmez minket. Nem véletlenül nevezzük őt Vigasztalónak: arra emlékeztet minket, hogy nem kell félnünk, mert Isten gyermekei vagyunk, és van, aki vigyáz ránk. Ő az, aki elvezet minket a teljes igazságra és az életre.

Kérjük a Szentlelket, hogy töltsön el bennünket, hogy mindig tisztán láthassunk! Adjon tisztánlátást az egyház életében is, hogy az emberi gyengeségek mögött meglássuk azt a kegyelmet, amely a Szentlélek jelenlétét igazolja. Vegyük észre azt a sok ajándékot és gyümölcsöt, amelyet a Szentírás a Lélek gyümölcseiként sorol fel: a szeretetet, örömöt, békességet, türelmet, kedvességet, jóságot és hűséget.

Kérjük újra és újra a mennyei Királyt, a Vigasztalót, hogy töltsön el minket, és vezessen el bennünket az igazságra és az örök életre!

Ámen.

Szerző: Beregi István, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye