Beatification of Chiquitunga

Június 24-én, az Úrangyala elimádkozása után a vatikáni Szent Péter téren Ferenc pápa emlékeztetett rá, hogy előző nap „Asunciónban, Paraguay fővárosában boldoggá avatták a Szentségi Jézusról nevezett Mária Felícia nővért, világi nevén María Felicia Guggiari Echeverría sarutlan kármelita nővért, akit édesapja Chiquitungának (kb. „Picur” – a szerk.) becézett, és ma már az egész paraguayi nép ezen a néven ismeri. A 20. század első felében élt, lelkesen csatlakozott az Actio Catholicához, és nagy gonddal törődött az idősekkel, a betegekkel és a foglyokkal. Ez a termékeny apostoli tapasztalat – az Oltáriszentség mindennapi vételével kiegészülve – oda vezetett, hogy az Úrnak szentelte életét. Harmincnégy évesen halt meg, nyugodt lélekkel fogadva a betegséget. Ennek a fiatalon elhunyt boldognak a tanúságtétele meghívás minden fiatal – kivált a paraguayi ifjúság – számára, hogy életüket nagylelkűen, szelíden és örömmel éljék.”

A pápa arra kérte a Szent Péter téren megjelent mintegy húszezer hívőt, hogy tapssal köszöntsék Chiquitungát és az egész paraguayi népet.

Amikor Ferenc pápa 2015 júliusában Paraguayba látogatott, így beszélt a kármelita nővérről: a fiatal Chiquitunga „a nyolc boldogság útját mutatja meg nekünk, olyan út ez, amely az élet teljességét nyújtja; megvalósítható, valóságos út, amely betölti a szívünket…”

A Chiquitunga név arra utal, hogy fizikailag törékeny volt, ám e testi gyengeség ellentétben állt lelki erejével és nagy hitével. „Arra vágyott, hogy az Úrnak ajándékozza az életét, kész volt vérét is ontani vértanúként. Azt mondta, kész meghalni a hitéért, és Isten iránti szeretetéből túláradó testvéri szeretet fakadt, befogadó, megértő és megbocsátó volt mindenkivel” – mondta a boldoggáavatási szertartáson a Szentek Ügyei Kongregációjának prefektusa, Angelo Amato bíboros.

Elsőszülött volt hét testvér között: olasz–baszk eredetű családban született 1925-ben, a paraguayi Villarrica de l'Espíritu Santóban. A családban a testvéri szeretet légköre uralkodott, és nála ez a szeretet már nagyon kicsi korában kiterjedt a szegényekre is: édesapjától kapott pulóverét egy fázó kislánynak ajándékozta. Fiatal lányként úgy döntött, igyekszik „napról napra egyre jobb” lenni, naponta járult az Oltáriszentséghez, magával vitte barátnőit is.

Romano della Trasfigurazione atya, a kanonizációs eljárás posztulátora elmondta, hogy legjobban a vidámsága, a lelkesedése és a bátorsága ragadta meg. „Kedves mosolya elárulta, hogy lelkét magával ragadta az isteni kegyelem, pillantása áthatolt a látható dolgokon, és az ég felé irányult. Olyan ember volt, aki mindenben Isten akaratát követte, keresztségét egyszerűségben, kitartásban és örömben élte meg” – mondta róla Amato bíboros.

16 éves korában csatlakozott az Actio Catholicához. Mély imádságos lelkületben élt; szolgálta a gyerekeket, fiatalokat, időseket és betegeket, pedig családja ellenezte ezt az életvitelt. Mindig fehér kötényt viselt, egyrészt mert emlékeztetni akarta önmagát arra, hogy szeretné megőrizni lelke tisztaságát, másrészt azért, hogy ne különbözzön a szegényektől. Egyetlen díszként a paraguayi illatos jázmin egy-egy ágát tűzte magára.

1950-ben találkozott Ángel Sauával, az Actio Catholica egy ifjú tagjával, akivel különleges barátság kötötte össze. Kérte az Urat, mutassa meg, milyen utat szán neki. Egy évvel később megérkezett a válasz: Ángel rábízta titkát, hogy pap szeretne lenni, bár családja ellenzi. Ettől kezdve Chiquitunga támogatta minden lépését a felszentelés felé, imádkozott érte és más papi hivatásokért: „A pap a gyerekek barátja, a fiatalok tanácsadója, a szülők támogatója, a betegek és sebesültek vigasztalója, a családok támogatója, a népek és a haza biztonságának őrzője, Anyaszentegyházunk büszkesége” – ismételgette. Számos levelet küldött Ángelnek, és közben felfedezte saját hivatását is: „Szerelmes vagyok Ángelbe, de még inkább szerelmes vagyok Jézusba” – írta.

Úgy döntött, hogy belép a sarutlan kármelitákhoz, ahol felvette a Szentségi Jézusról nevezett Mária Felícia nevet. Örömmel élte meg küldetését. „A Szentírás olvasása és az azon való elmélkedés volt lelke mindennapos tápláléka és apostoli küldetésének fegyverzete. Amikor belépett a konventbe, nővéreinek az evangélium egy-egy dedikált példányát ajándékozta” – ismertette Amato bíboros.

Három évvel később kiderült, hogy nővérétől elkapta a hepatitiszt, és ennek szövődményeként gyógyíthatatlan érgyulladásban betegedett meg. Halálos ágyáról is lelkesítő leveleket írt nővértársainak. 1959. április 28-án, 34 évesen halt meg. Halála napján azt kérte, olvassák fel neki Avilai Szent Teréz versét: „Meghalok, mert nem halok meg…”.

Amato bíboros így zárta beszédét a boldoggáavatási szertartáson: „Ahogy számára, számunkra is legyen lámpás a lábaink előtt Jézus jelenléte. A keresztények jósága és életszentsége nemesebbé, testvériesebbé, emberségben gazdagabbá teszi a társadalmat.”

Forrás és fotó: Magyar Kurír

Nyíregyházi Egyházmegye