Transfiguration

Forrás: PPEK/Barsi Balázs: Adventtől Pünkösdig, videó: Gerner Attila, ének: Pásztor Richárd2019. augusztus 6. 06:00

Kérjük, vegye figyelembe, hogy ez a hír 1914 napja íródott

Mit jelent ez a „hat nap múlva”? Így jelölték meg a zsidók az engesztelés nagy napja után kezdődő sátoros ünnepet, ami egyfajta szüreti ünnep volt. – Zöld gallyakból még ma is megépítik a kis kunyhókat, sátorokat (Strassbourgban láttam a város közepén az erkélyen) annak emlékére, hogy atyáik hajdan a pusztában vándoroltak. Péter ezért is kiált fel: Építsünk itt három sátrat! Itt az az Isten jelenik meg, aki népével vándorol, de le nem telepíthető. Szent István vértanú beszédében, amelyet a Szanhedrin előtt mondott, a templomot bálványnak nevezi. Kár volt megépíteni azt a templomot, amelyben Isten jelenlétét mintegy birtokolni véljük. Le is dőlt, és nincs többé az a templom. A mi templomunk ecclesia, azaz „gyülekezet háza”. Mert Isten, az atyák Istene nem telepíthető le. Igaz, részt vállal az ember életében és történelmében, de egyet nem enged: hogy az ő dicsőségét és isteni erejét a történelembe, az életünkbe integráljuk. Vagyis arra használjuk fel, hogy egy kicsit jobb legyen a politikai és a gazdasági helyzet, hogy földi életünk jobb legyen. Ellenkezőleg, ő akarja az emberi történelmet integrálni az örökkévalóságba. A te életedet is. Ezért olyan fájdalmas számunkra a mi Istenünkkel való kapcsolat. Figyeljétek meg, a keresztre feszítésben van valami vigasztaló! Legalább a holtteste itt van, a négy szeg foglalatában. A húsvéti megjelenések azonban az emberi szellemet feszítik keresztre. Jézusból semmi nem maradt e világban és még azt sem engedi meg, hogy Mária Magdolna átkarolja. Ő akarja átkarolni az én életemet, és a halálon túl az ő dicsőségébe vinni. A le nem telepedő Isten nyilatkozik itt meg. VI. Pál pápa barátjával, Jean Guittonnal beszélgetett (kevés pápáról tudunk, akinek barátja lett volna, VI. Pál a legnagyobbak között van, emiatt is). Egyszer a Szentírás számukra legkedvesebb szakaszairól esett szó, és a pápa idézni kezdte a már sűrű éjszakában, a csillagok alatt a Rómaiakhoz írt levelet, a nagy római VI. Pál a legyőzhetetlen és megváltoztathatatlan reménység himnuszát: „Ennek az életnek a szenvedései, véleményem szerint, nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk. Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig. Ha tehát reméljük, amit nem látunk, várjuk állhatatosán” (Róm 8,18-22,25). A „hat nappal ezután” kifejezés tehát a sátoros ünnepre utal. Itt az az Isten nyilatkozik meg, akit nem telepíthetek le. Nincs maradandó városunk, az eljövendőt keressük. Csak szerencsétlen lehet az az ember, az a keresztény, akinek a vallás csak arra való, hogy az Istent integrálja. – Bocsánat a kifejezésért, de így teszünk életünk legnagyobb részében: befogjuk, mint egy ökröt a szekerünkbe, mondván: „Húzd, Uram!”. – Nem ez a vallás! A vallás nem kényelmes. Én nem azért vagyok hívő, mert így jobb, hanem mert ez az egyetlen lehetőség. Az Isten akarata legyen meg. Ő von ezzel minket saját örökkévalóságába. Minden emberi érzés szűkösségétől, minden intimitás és letáborozás utáni vágyunktól felszabadulni – szenvedés, de öröm is.

Mit jelent még az, hogy „hat nap múlva”? Mi után? Azután, hogy az Úr Jézus kijelentette: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelke azonban kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért? Aki szégyell engem és szavaimat e hűtlen és bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, mikor eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal. Bizony mondom nektek, a jelenlevők közül néhányan nem halnak meg addig, amíg meg nem látják Isten hatalommal megvalósuló uralmát”. – Fontoljuk meg, hogy aki lelkének ügyét nem tartja többre az egész világ megnyerésénél, aki lelkét képes cserébe adni bármiért, annak a színeváltozás kinyilatkoztatása az égvilágon semmit sem mond. Szent János ezt írja evangéliuma bevezetőjében, a prológusban: „Az Ige megvilágosít minden e világra jövő embert”. – El tudjátok képzelni, hogy van olyan ember, akinek az életében ne lenne valami a színeváltozás ragyogásából? – Nincs ilyen! Csak éppen sok ember, mint a kutya a vizet, lerázza magáról Isten dicsőségét, és megy tovább. Pillanatnyi szédülésnek, irreális érzésnek tartja Isten érintését. Azt hiszitek, hogy Istennek nincs módja olyan világosságot, olyan ragyogást közölni az őt még csak nem is kereső emberrel, amely valamiképpen hasonlít a színeváltozáshoz? El tudjátok képzelni, hogy van megkeresztelt ember, katolikus hívő, akit Isten soha nem vezetett fel egy ilyen magas hegyre, hogy ott sajátos módon kinyilatkoztassa neki dicsőségét? – Nincs ilyen! – Mert „az Ige megvilágosít minden e világra jövő embert”. A Tábor-hegyi megvilágosodáshoz azonban már egy előzetes pozitív hozzáállás szükséges, egyébként mit sem ér. Annak használ valamit ez a megvilágosodás, aki már elhatározta, hogy a lelkét semmiért és senkiért el nem adja. Aki az egész világot nem tartja olyan értéknek, amiért a lelkét odaadja, és maga az emberi élet a legnagyobb kincs számára. És mi az emberi élet lényege? – Hogy keresem az igazságot, a végső értelmet. Nemcsak egy-egy órára. Ez a „főfoglalkozásom”, ezért álltam két lábra. Nem az a feladat, amit el kell végeznem. Mindenkinek dolgoznia kell, minimum napi nyolc órát. De nem ezért vagyok itt a földön, hanem hogy megismerjem, mi az igazság, és hogy testestül-lelkestül keressem ezt az igazságot. Aki az ifjúságnak mást mond, az prostituálja, elárulja az ifjúság lelkét. Aki olyan légkört akar, amelyben az ifjúságnak lehetősége sincs, hogy az igazságot keresse, a végső igazságot – áldozatok, lemondások árán is –, az megrontja a felnövő embert. Az ember ezzel a keresésével maga a legnagyobb érték. Hiába süt az első langyos márciusi napsugár a sárban hempergő disznóra, képtelen felfogni ezt a ragyogást – csak a meleget, amit a sörtéi mögött megérez. Röfög egyet és továbbáll. Csak amit a gyomrában érez, amit az ösztöneivel élvez, az számára a boldogság. Ez az állati lét. A színeváltozás eseményéhez már olyan élet kell, mint az apostoloké, akik képesek szent koldusként – akár mindent otthagyva – az igazság után menni. Az Úr Jézus a színeváltozással nem téríteni akar. Ezért azok a mini-színeváltozások, ami például egy szentmise, nem térítésre valók. Nem kell, hogy egy félig hitetlen megértse a misét. Lehet, hogy megundorodik tőle. Jézus nem azzal akar minket hívővé tenni, hogy felráncigál a színeváltozás hegyére és bizonyítja, hogy van Isten, hanem azokat viszi fel, akik már mindent elhagytak érte, mert meg akarja erősíteni őket. Ennek a jelenetnek nem az a célja, hogy tanítson minket. Sokkal több! Azok a körülmények, amelyekbe Isten belevisz bennünket, nem arra szolgálnak, hogy valamire tanítsanak, hanem hogy valamivé tegyenek bennünket. Péter csak akkor ismerte fel ennek az eseménynek az igazi célját, amikor írni kezdte második levelét. Ezt írja: „Nem kieszelt mesék nyomán adtuk hírül nektek Urunk dicsőségét, hanem szemlélői voltunk nagyságának a szent hegyen”. A Tábor-hegyi élménnyel Isten azon az úton akar továbbvezetni minket, amelyen már elindultunk az üdvösség felé. Mi a célja? Hogy véglegesen kitartsunk! Isten legkisebb ilyenfajta megnyilatkozása végtelenül kötelez bennünket. Nem az számít, hogy milyen tevékenységet folytatunk, hanem Istentől eredően uralkodjunk most már az életünkön! Minden percben feltöltődjünk olyan energiával, amely nem a sajátunk, s amelynek semmi sem állhat ellen. Ha egyszer sem tapasztaltad volna az Úr dicsőségét, nem volnál itt. De most fel kell venned egy bizonyos távolságot mindattól, amit teszel. Továbbra is úgy kell dolgoznod, mint ezen a héten, sőt még jobban, de a lelked nem lehet benne. Távolságot kell tartanod mindattól, amit mások tesznek veled; mindattól, ami körülötted történik; mindattól, ami fenyeget téged, hogy Isten tervei – rád vonatkozó akarata – megvalósuljanak. Ezért beszél az Úr a hegyről lejövet arról, hogy sokat kell szenvednie, sőt, hogy meg is ölik az Emberfiát. Jézus nem határozta el, hogy színében elváltozik. Naivság volna ezt gondolnunk. Nem, ez az esemény Jézussal történt, abban a pillanatban, amikor szenvedéséről akart beszélni az apostoloknak. Ha akarta volna, most kérhetett volna tizenkét ezred angyalnál is többet, és az Atya megadta volna neki, és akkor elmaradt volna a kivégzés és nem lenne Kálvária. De ő most simul bele az Atya tenyerébe: Atyám, ha te nem mentesz meg ettől a gyilkosságtól, akkor valami célod van vele. Nem az, ami a gyilkosoké, hiszen te nem akarsz kivégezni. Nem értem, hogy mit akarsz, de én azt akarom, amit te akarsz. – És Jézus hirtelen ragyogni kezd. Jézus most eltávolodott lelkében attól, ami reá várt, és csak az Atya dicsőségét kereste. Ezért áradt rajta keresztül az Atya, az Atyától eredő dicsőség. Ő nyilván a mi megdicsőülésünknek oka, nemcsak példája. Testvéreim, az olyan emberi életen árad el az Isten dicsősége, amely teljesen eltávolodik önmagától, mert teret ad az Atyaistennek: tegyen vele, amit akar. Figyeld meg, a családban is akad ilyen valaki – általában szokott lenni, legalább egy távoli nagypapa és nagymama; egy dédnagypapa, egy dédnagymama –, aki eltávolodott az egész élettől és Istenben élt. Emlékszel rá ugye, hogy színeváltozott volt az arca? És csak akkor vettétek észre ezt a ragyogást, amikor a hiányát éreztétek, amikor eltemettétek? Aki eltávolodott önmagától, lemond önmagáról, s Isten akaratát keresi, annak az élete át fog változni. Olyan állapotba kerül, mintha meghalt volna. Élete el lesz rejtve Krisztussal az Istenben. Már meghalt, mert neki nincs többé saját terve és útvonala, csak Isten akarata. – Olyan, mint a földbe hullott búzaszem: mikor bomlani kezd, akkor éled körülötte az élet. Istenbe feledkezve kezd felbomlani és rögtön több élet fakad belőle. Az Úr Jézus mindig tökéletesen megtette az Atya akaratát. Mégis akkor ragyogott fel arcán láthatóan is az Atya dicsősége, amikor elfogadta az elfogadhatatlan halált. Nem azért, mintha a gyilkosok tette az Atya szemében kedves lett volna, hanem mert hagyta, hogy az Atya felhasználja ezt az eseményt dicsősége kinyilvánítására. Elképzeljük, hogy életünkben valami meg fogja dicsőíteni az Istent. Így indul egy fiatal keresztény. – Nagy családot akarok, sok gyermeket. És az Isten éppen neki nem ad egyet sem. Ábrahámi szituáció. Vagy a szülők papnak szánják a fiukat, és az letér a hit útjáról, ateista lesz. Ismét másnak van egy terve, hogy megújít egy egyházközséget vagy egy rendet, s minden összedől körülötte. Akkor most mitévő legyek? Távolodjon el mindentől, szeresse az Istent és övéit. És akkor életében végbemegy a színeváltozás. Ő nem látja, hogy színében elváltozott, ő sötétben marad, de körülötte olyan ragyogásban élnek, hogy szeretnének ők is letáborozni. Megint itt van a kísértés, hogy véglegesítse az ember ezt a pillanatot itt a földön. Figyeljétek meg, ez a tapadás a szentekkel kapcsolatban előfordul. A szentek körül mindig külön kultuszt építünk ki. Ez ellene van a szenteknek. Az ő testükön, életükön át Krisztus ragyogott fel, Krisztus dicsősége – ők el akartak tűnni. Mi pedig nem Krisztus dicsőségét ragadjuk meg, hanem a szentet. Mégis, mi bizonyítja, hogy Isten akarata szerint cselekszem, ha én sötétben vagyok, mások pedig ragyogni látnak? Ha én a saját halálommal foglalkozom, mások viszont életet nyernek körülöttem? Ha nekem mennem kell a Golgotára, mások viszont szeretnének sátrat verni körülöttem? Az a bizonyíték, hogy megerősödtem a végső döntésben; hogy végleg rászántam magam az Isten akaratának való odaadásra; hogy nem akarok mást, mint hogy Isten akarata teljesedjen. Ez a Táborhegy gyümölcse. És a Tábor-hegyi esemény után többet soha nem szabad kérni: Uram, ragyogj még egy negyedóráig! Illetlenség volna. Soha nem kérem, és nem kérek mennyből jövő szózatot sem!

Mit jelent még ez a „hat nappal ezután”? Utal arra is, amikor Jézus kijelentette, hogy néhányan meglátják Isten országát, amint hatalommal elérkezik. Ez most következett be, és az a néhány ember: Péter, János és Jakab. Ők azok, akik meglátják az Úr Jézus istenségét, az ő teljes dicsőségét, amely csak Húsvét után lesz nyilvánvaló. „Ott színében elváltozott, ruhája olyan tündöklő fehér lett, hogy a világon semmiféle kelmefestő nem tudná fehérebbé tenni.” A mi Tábor-hegyi megvilágosodásainkban ritkán jelenik meg szemünk előtt az Úr Jézus. Péternek, Jakabnak, Jánosnak megjelent. Miért? Mert ennek a megjelenésnek rendeltetése volt. Olyan rendeltetése, amelyet nem is teljesített be egészen, csak Húsvét után. Mi volt a célja ennek a látomásnak? Hogy felismerjék, ki a názáreti Jézus. Az apostolok igazában csak a feltámadás után ismerik fel: Jézus az Úr”. A zsidó ember szemében a legnagyobb bűn, ha valaki egy embert imád. Ez a tenyeres-talpas Péter, ez a halászember nem borul le egy másik ember előtt és nem imádja őt (és Tamás és a többiek sem). Mégis mit mond Tamás? „Én Uram, én Istenem.” Testvéreim, arra való a színeváltozás, hogy az emberiség egy csoportja rájöjjön, hogy Isten itt járt a földön. Ha erre rájött, ezt a felismerést tovább lehet adni. És akkor már többé semmiféle jelenésre nem szorulunk rá, mert az összes jelenés kevesebb, mint ez a Szentlélekben történő felismerés. Az én hitem, amelyben Jézust Istennek vallom, nagyobb, mint a színeváltozás jelenete. Végtelenül nagyobb, mint egy húsvéti jelenés. Legfeljebb Tamás hitvallásával azonos: „Én Uram, én Istenem!” Ez a hitvallás több, mint a látomás, mert a látomás csak eszköz. A cél annak a hitnek a megszületése: hogy „Jézus az Úr”. Minden, ami előkészíti ezt a hitvallást, eltörpül a hit tényéhez viszonyítva. Ezt nagyon ragadjuk meg, testvérek! Amikor az emberiség egy csoportja felismeri, hogy az Isten itt járt a földön, soha nem remélt módon, akkor minden jelenés elérte a célját. Ilyen megtestesülés nincs több. Ez nem az olimposzi istenek kirándulása. Jézusnak húsa volt, olyan, mint nekem. Valóságos ember volt. Gondolkozott, félt, vérrel verítékezett. Nem tudta részleteiben a jövőt. Ennyire ember lett az Isten. És figyeljétek meg, minél nagyobb dolog történik a világban, annál jobban ránk bízza az Isten, hogy továbbadjuk. A hit is ezt az utat járja, mert ez az egyetemes út. Az életet is az emberre bízza. Nem teremt most már külön emberkéket, hanem rábízza a férfira és a nőre. Ha az emberiség többet nem akarna gyermeket, akkor leállna az emberiség élete. Kényszerítenénk Istent, hogy álljon le és Isten nem lépne közbe. Az élet ránk van bízva. Amikor az apostolok azt mondják, hogy az Ige szolgái lettünk, akkor kijelentik, hogy nem urai. Nem olyan üzenet ez, amit megváltoztathatnánk, hanem amit csorbítatlanul tovább kell adni. Az üzenet lényege pedig az, hogy Jézus az élő Isten Fia, az öröktől fogva való Istennek a Fia. Ez a hit több, mint a húsvéti jelenés. Hiszen a húsvéti jelenés arra való, hogy ezt a hitet megadja. Testvérem, amikor te hittel elmondod a Credót, az nagyobb esemény, mintha Jézus megjelenne neked. Hidd el! Ezért az Egyházban állandó színeváltozás van. Nem érzitek a sodró erejét egy misének? Amikor ennyi szívből hangzik fel a Hiszekegy. Az ember beleremeg. Ez az Egyház állapota. Csodálatos erőtér! Állandó színeváltozás és állandó Húsvét. De még ennél is több, mert a felismerés teljessége: Pünkösd. Ehhez semmiféle csoda sem ad hozzá semmit. Vagy ezt erősíti meg, vagy nincs mondanivalója. Ezért a Szűzanya megjelenései, a szentek közlései, az Úr Jézus titokzatos megjelenései (biztos, hogy az Egyházban ezekben a percekben, ma is, csodás módon is tartja valakivel a kapcsolatot) csak arra valók, hogy ezt a hitet fönntartsák. Nem arra kell figyelni, hogy milyen ruhában volt a Szűzanya, hogy mosolygott, hanem arra, amit mondott. De azt meg kell keresni a Szentírásban, és lobbanjon lángra szívedben az a szentírási hely, és minden mást felejts el. Erre való a látomás. Fölösleges azoknak, akik többet kaptak, vagyis akik hisznek.

„A hegyről lejövet Jézus meghagyta nekik, hogy senkinek se szóljanak a látomásról, amíg az Emberfia halottaiból fel nem támad. Meg is tartották ezt az utasítást, de egymás közt azon tanakodtak, mit jelent: halottaiból feltámadni.” Most odalopakodunk Péter, Jakab és János mellé, és hallgatjuk, hogy tanakodnak. – Mit jelent az, hogy „halottaiból feltámad”? A próféták megmondták, hogy a halottak feltámadnak az utolsó napon. Érzik, hogy Jézus nem olyan feltámadásról beszél, mint Lázáré, mert „a halottakat” emlegeti. Ez pedig a világ végén lesz. Akkor tehát az Úr Jézus itt azt jelentette ki, hogy az ő feltámadásával nem egy Lázár-féle feltámadás ismétlődik meg (ahhoz semmi köze), hanem elkezdődik a világvégi esemény. Benne, Jézusban az emberiségnek egy egyede már feltámadt. Igazi születés ez, egy új életre. Úgy támad fel, hogy már nem hal meg. Íme, a színeváltozás jelenetének semmi értelme az Úr feltámadása, illetve a húsvéti hit nélkül, amelyben megvalljuk, hogy ő véglegesen bement a dicsőségbe, ahonnét jött, az Atyától. Ezért, testvéreim, végtelen nagynak tartsátok a hitet! Ennél nagyobbat az Istentől nem kaphatunk itt a földön. Most mit nyafogsz, hogy beteg vagy, hogy elhagytak ezek, meg azok? Mit kaptál az Istentől? Tudod te, mit jelent hit nélkül élni? Mit jelent ilyen világosság, ilyen végső tudás nélkül élni? Sejtem, amikor hitetlenekkel találkozom. Micsoda nyomor! Megköszönted-e már életedben a hitet? Vagy gyalázatosan vizsgáztatod az Istent? Elmondasz egy fohászt, és ha nem teljesül a kérésed, elhatározod, hogy soha többé nem lépsz be a templomba. Menj is el örökre! Nem vagy méltó az Istenhez! Istenhez olyan ember méltó, aki egész életén át kitart, szent konoksággal, mert egyszer megtudta, hogy kicsoda az Isten, és kicsoda Jézus. Többet nem ereszkedik vitába róla. Változhatnak a rendszerek, kormányok. Mi ez? Por és hamu mind. A te hited az egész örökkévalóságra szól. Igen, valahogy így kellene gondolkodnunk erről a jelenetről. Az a feltámadás, melyről Jézus beszél, a világvégi feltámadás. Az lepi meg az apostolokat, hogy a „holtak feltámadásáról” szólva közeli időpontot sugall és ezt majd meg is tapasztalják, amikor feltámad. Ő nem erre az életre jött vissza. Nem azt ünnepeljük Húsvétkor, hogy valaki visszajött a temetőből. Ez ostobaság. Hanem azt, hogy egy új világ van, amit mi ebből a világból nem tudunk megszerkeszteni, hogy a teremtő Isten szavára és akaratára nyitott a létezés, és hogy Jézus sírjába bekiáltott az Atya: „Te most is Fiam vagy” – és csak a leplek maradtak ott, a holtteste nem. Nem vetette le, mint kígyó a bőrét. Az anyagnak egy mennyisége már megdicsőült. Elkezdődött a holtak feltámadása. Ez azt jelenti, hogy Jézussal kivételt tett az Isten. Előre hozta az utolsó napot. De nemcsak kivételt tett, hanem ő lesz a mi feltámadásunknak az oka. Élete, halála, feltámadása a mi életünk, a mi halálunk és a mi feltámadásunk. Az isteni megnyilatkozásoknak tehát végső értelmet az Úr feltámadása és a Lélek kiáradása nyomán keletkezett hit ad. E hit nélkül én nem tudok és nem akarok élni. Az más, hogy a hitben még homályosan látunk. De biztosan!

Micsoda nap lesz az, midőn minden tisztátalanságtól és

bűntől megtisztulva közelébe kerülhetek emberré lett

Istenemnek, odafönn az ő merő fénnyel telt palotájában!

Micsoda reggel lesz az, amikor vétkeim büntetését

levezekelve először nézlek szememmel.

Nézem remegés nélkül vonásaidat, szemedet, ajkadat.

Óh, én egyetlen hűséges szerelmem!

Lelkem egyetlen szerelme!

Szeretni akarlak Téged most, hogy majd akkor

szerethesselek.

Micsoda nap lesz az!

Hosszú, vég nélküli nap.