2022. január 21-én elhunyt özv. Terdik Mihályné szül. Soltész Stefánia. A türelemmel viselt betegség után eltávozó édesanyáról, feleségről, tisztelendő asszonyról szerető gyermekei írtak nekrológot.
Soltész Stefánia 1943. szeptember 4-én Nagykállóban született, a helyi görögkatolikus káplán, Soltész Mihály és Breznay Stefánia első gyermekeként. Édesapjának, akit az előző évben szenteltek pappá, ez volt az első szolgálati helye. Itt élték át a II. világháború utolsó hónapjainak borzalmait, amely során a kápláni lakás is belövést kapott, kis híján kioltva a család nőtagjainak életét. A háború vége után az önálló parókiává alakult Szakolyba kaptak kinevezést, ahol Soltész Mihály lett az első helyben lakó lelkipásztor. Az új helyre már két kislánnyal költöztek, akiket még három leány és két fiúgyermek követett. A kis Stefániának, mint legidősebb gyermeknek, hamar aktív rész jutott a gyorsan bővülő család életében, a kisebb testvérek gondozásában. Szeretettel emlékezett vissza ezekre az évekre, sokat tanult arról szüleitől és a gyakran velük együtt telelő anyai nagymamájától – akit szintén Stefániának hívtak –, hogyan kell egy nagycsaládot „kormányozni”. A szakolyi évek – a politikai változások miatt egyre nehezebbé váló külső körülmények ellenére –, a gyermekkor ideális, talán néha idealizált, sok kedves emléket hordozó helyszíneként szerepeltek elbeszéléseiben. A község első parókiája a Tisza család kastély-szerű, nagy parkkal, kerttel körülvett egykori intézőlakja lett, így a papcsalád a falu közepén is védett, kissé elszigetelt környezetben, szinte zavartalanul mentette át az eltűnőben lévő polgári világ számos értékét. A szigorú, de mégis szeretetteljes otthoni nevelés hatására alakulhatott ki határozott kötelességtudata, szolgálatkészsége, amely egész életét jellemezte.
Szakoly után Debrecenben, a Svetits Katolikus Leánygimnáziumban tanult tovább, amely egyike volt az államosítás után néhány évvel újranyitott kevés egyházi iskolának. Sok „osztályellenség” gyermeke, köztük a görög papok lányai, tanult akkoriban ott. Mindig szeretettel és tisztelettel beszélt az intézményt irányító Kiss László piaristáról, akit a diákok csak Kiss „diriként” emlegettek, vagy az őket tanító apácákról, osztályfőnökéről, Margaréta nővérről. Osztálytársaival rendszeresen tartotta a kapcsolatot, a találkozókon mindig részt vett. Hiába volt kiváló tanuló, az akkori politikai környezetben továbbtanulásra nem gondolhatott. Az érettségi évében, 1962. november 29-én kötött házasságot Terdik Mihály tanulmányvégzett papnövendékkel, akit két évvel korábban a nyírlugosi templombúcsún ismert meg, hiszen oda rendszerint hivatalos volt a közeli Szakoly parókusa és családja, illetve a szomszédos Nyíradony kispapja is. Férjét esküvőjük után másfél héttel, 1962. december 9-én, Dudás Miklós hajdúdorogi püspök szentelte pappá Nyíregyházán. Első dispozíciójuk újfehértói káplánságra szólt. Az itt töltött öt év alatt született három gyermekük: Mihály, Stefánia és Ágnes. Számos kedves emlék kötötte őket ide, szeretettel emlékeztek meg a „főpap”-ról, Sorossy Sanyi bácsiról és családjáról, a kápláni lakáshoz közel lakó Bobonka Arankáról, édesanyjáról és nagynénjéről, valamint a kedves hívekről.
1967-ben kerültek Csengerújfaluba, ahol hamarosan új parókiát kellett építeni, a templomot kívül-belül felújítani, ami nagy próbatételt jelentett, de a hívek példaértékű összefogását is megtapasztalták ezekben a nehéz feladatokban. További két gyermekük is született, Sebestyén és Szilveszter. Dudás püspök úr a nyíregyházi Tanárképző Főiskola megnyitása után arra bíztatta a jó eredménnyel érettségizett papnékat, hogy ha tehetik, tanuljanak tovább. Terdik Mihályné komolyan vette a buzdítást, a ’70-es években sikeresen felvételt nyert az intézmény levelező tagozatára, rajz-földrajz tanári szakra. A kezdés nem volt problémamentes, ugyanis a csengerújfalui pártbizottság tiltakozott: erősen nehezményezték, hogy helyi jelöltjükkel szemben – aki nem szerepelt sikeresen a felvételi vizsgán sem – épp a papné jutott be. Az ügy tisztázása végett férjének, Terdik Mihálynak Budapestre kellett utaznia és a Belügyminisztériumban megjelennie. A tiltakozásnak az lett a következménye, hogy Csengerújfalu helyett, ahol az iskola néhány méterre feküdt a parókiától, a több kilométerre található szomszédos Urában indult Stefi néni tanári pályája. Tanulmányait négy gyerek mellett kezdte, majd az ötödik születése után fejezte be úgy, hogy a család egyáltalán nem érzékelte, hogy a tanulás a családi-anyai teendők rovására ment volna. Sőt, tanulmányaiba rajzeszközökkel és képes albumokkal bevonta gyermekeit is, akik így könnyen magukba szívhatták a műalkotások iránti érdeklődést, a szép általános tiszteletét és a tanulás szépségét. Elvégezte a történelem szakot is, de végül ebből nem szerzett diplomát. 1981-ben már hívták, hogy tanítson a csengerújfalui iskolában, aminek ekkor szívesen tett eleget. Tanárnőként különös empátiával segítette a tehetséges, de sanyarú körülmények közül származó tanítványait, akiket előszeretettel buzdított és készített fel továbbtanulásra.
Sok szép emlék kötötte a Terdik családot Újfaluhoz, sok kedves, buzgó hívő maradt meg emlékezetükben, különösen a csengeri új templom építésében oroszlánrészt vállaló Felföldi Elemér és Bözsi néni, akinek főzőtudása legendás volt és gyakran segített a búcsúi ebédek elkészítésében. Stefánia tisztelendő asszony első próbálkozása a szakrális művészet területén szintén Csengerhez kötődött: elkészítette az ottani kápolna címünnepének, az Úrszínváltozás ikonjának nagyméretű másolatát. Szoros kapcsolat alakult ki a pátyodi Soltész rokonsággal, ahol a nagynénikre gyakran lehetett számítani. Mégis, 1986-ban nagy segítséget jelentett az új dispozíció, amikor Terdik Mihályt Biribe helyezték parókusnak, 19 év után a határszélről a megyeközponthoz közelebb kerülve, elérhetőbbé váltak a rokonok, a gyerekeknek is könnyebb lett a hazautazás.
A tisztelendő asszony a szomszédos Balkány általános iskolájában kezdett tanítani. Egy év múlva a rajztagozat vezetését kapta meg, amelyet örömmel vállalt. Egészen nyugdíjba vonulásáig járt át ide, számos, versenyeken is jól szereplő, szorgalmas tanítványára mindig büszke volt. A politikai változások utáni években, az iskolai hitoktatás szabadabbá válásával a felső tagozatban görögkatolikus hittant is tanított. Tanári működését Balkány város önkormányzata elismeréssel jutalmazta.
A Biriben töltött évekhez is számos kedves emlék kapcsolódik: ezüstmise és -lakodalom, a gyerekek esküvője, unokák születése. A hívekkel együtt végzett zarándoklatok, kirándulások. Az 1991-es pápalátogatásra készülve itt kapta egyik legnagyobb „művészi” feladatát is: Bacsóka Pali bácsi, akkori máriapócsi parókus megbízásából az összes ottani útszéli kereszt (körülbelül tizenöt darab) korpuszát újra kellett festenie. Ezek mára már mind lecserélődtek, de a később festett nagykállói, kállósemjéni, borbányai pléhkrisztusok még nyomokban, vagy már sérülten, de még fellelhetők, bár hamarosan ezek is az enyészeté lesznek. Sokan tisztelték szerénységét, tudását, élettapasztalatát. Többször hívták, hogy az esperesi kerületekben papokkal, papnékkal is ossza meg gondolatait. A Biriben töltött utolsó években rá hárult a templom rendben tartása, takarítása, illetve a kántori szolgálat egy része is.
2009-ben a nyugdíjba vonult Terdik házaspár Máriapócsra költözött. Ameddig egészségük engedte, igyekeztek mindennap eljutni a templomba, hogy részt vehessenek a szertartásokon. 2012-ben itt ünnepelték aranylakodalmukat, és férje papi szolgálatának ötven éves jubileumát. Férje egészségének fokozatos gyengülése, majd megrendülése, kemény próbát jelentett. Az utóbbi években az ő egészége is meggyengült, mind a kettőjük számára a fiatalabb lányuk által vezetett mándoki Szent Miklós Szeretetotthon nyújtott gondoskodó ellátást.
Terdik Mihályné, Stefike néni, ahogyan sokan szólították, igazi, evangéliumi értelemben vett keresztény kozmopolita volt: nem ragaszkodott sem a helyekhez, sem a tárgyakhoz, ha a Gondviselés úgy hozta, mindenről le tudott mondani, csupán a szeretteihez és a rábízottakhoz kötődött felelősségteljes szeretettel. Megbecsülte, és ha tehette, segítette saját és férje rokonságát, több rokon gyereket felvételire készített, vagy éppen csak nyaraltatott, külön figyelmet szentelt keresztgyerekeinek. Büszke volt gyermekeire, örült, hogy két lánya hozzá hasonlóan a pedagóguspályát választotta, s még a papnéi hivatásban is nyomdokaiba lépett. Ugyanakkor fiai eredményeit is mindig számon tartotta, sikereikről elismeréssel beszélt. Unokáit, dédunokáit is nagyon szeretette: noha ő alkatilag szabálykövető volt, mégis igazán értékelte unokái elmés csínytevéseit, később jókat mulatva mesélt róluk másoknak. Ritkán panaszkodott, utálta a pletykát. Sokat olvasott, unta a tévét. Szerette a templomot, szertartásokról nem hiányzott, pontosan érkezett, a háziasszonyi teendőit mégis példásan végezte. Amikor már nehezen tudott a templomba eljutni, otthon is sokat imádkozott. Tapintatos szeretet jellemezte, amely nem volt fojtó, sem tolakodó, jelenléte biztonságot és támogató bátorítást sugárzott.
Szerető gyermekei
Fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye
Nyíregyházi Egyházmegye
H | K | SZ | CS | P | SZ | V |
---|---|---|---|---|---|---|
1 |
2 | 3 | ||||
4 |
5 |
6 | 7 | 8 | 9 | 10 |
11 | 12 | 13 | 14 |
15 | 16 | 17 |
18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 |
25 | 26 | 27 | 28 |
29 |
30 |