Érezzük Isten közelségét – Ezrek a csatkai cigány búcsúban

Ahogy a Bakony vonulatain közeledünk a 300 lelkes Csatkához, megsokasodnak az útszéli keresztek, képoszlopok. A zsákfaluba érve magaslatra kapaszkodik fel az út. A dombtetőn már szól a zene, kavarog a tömeg. Vásártér fogadja az érkezőt, lacikonyhák, terített asztalok, árusok, köztük számos kegytárgyas. Kiöltözött, felékszerezett nevető emberek mindenütt. Örömteli találkozások, hangos üdvözlések forgataga.

Kisboldogasszony ünnepe ezrével vonzza az embereket. Egy vidám együttlétre érkeznek, ahol jól megfér egymással az ima, bűnbánat, ájtatosság és az eszem-iszom, zene, tánc, a szent és a profán. Ezt erősíti meg Székely János püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Caritas in Veritate Bizottság elnöke: A kétnapos búcsús ünnep mágnesként húzza az embereket, romákat és nem romákat az egész Kárpát-medencéből. Egymást hívják, sokak éltéből elmaradhatatlan alkalom. Jönnek Szlovákiából, Szerbiából. A búcsú nagy találkozó is a cigányság számára. Élvezik, hogy sokan tudnak cigányul, aki nem beszél magyarul, az is megérti magát. A sátraknál folyik az evés-ivás, mulatozás, de mindenki lejön a kápolnába, imádkozik, gyertyát gyújt, könyörög valakiért. Sok keresztelő van ilyenkor, egy búcsún akár több mint száz. Még ma is előfordul – ez nem mindig a legszerencsésebb –, hogy itt egyeznek meg házasságokban.

A dombtetőről egy árusok szegélyezte úton jutunk a kegykápolnához. Itt folyamatos a vonulás. Viszik a virágcsokrokat, sokan egész virágkölteményeket a Szűzanya kápolnabeli szobrához, útközben egy Mária-képnél megállnak egy fohászra, gyertyákat gyújtanak.

Az Irgalmasság Anyja-kápolna a domboldalba épült, előtte áll a szabadtéri oltár, a fák közül kiszakított tisztáson padok, a öblös teret a támfallal erősített kút – a csodatévő vízforrás – zárja.

A már feldíszített oltárasztal közelében áll Székely János, előtte hosszú sorban kisebb-nagyobb csoportok, több generációs családok, párok, idősek, fiatalok. Áldásra várakoznak. A püspöknek mindenkihez van egy kedves szava, figyelme fáradhatatlan. Az áldást fogadók mély bizalommal állnak, hallgatják. Az arcokból öröm, megnyugvás, felszabadultság sugárzik. Utána szívesen fényképezkednek, és közben beszélgetünk.

Nagy László és felesége Vértessomlóról érkezett, házasságuk 50. évfordulóján kérték Székely János áldását. Évek óta járnak a búcsúra. „A Szűzanyáért jövünk. Mindig megsegít bennünket. Imádkozunk az egészségért, a családért. 50 éve vagyunk házasok. A nyugalom, türelem, békesség, szeretet tart össze, ezért imádkozunk most is. Nagy családban érezzük itt magunkat, ez tart meg minket. Vasárnaponként odahaza elmegyünk templomba, jönnek a gyerekek, unokák, mindig tízen üljük körbe az asztalt. Legyünk szegényebbek inkább, de legyen meg a hitünk. Anélkül nincs élet. Isten adta nekünk az életet, ezért vagyunk itt” – mondja együtt férj és feleség.

Mellettük ülő idős asszony is bekapcsolódik a beszélgetésbe. „Mindig eljövök ide. Mária egyben tartja a családot, édesanyám után ő második édesanyám. Tudom, mit jelent újra születni, két hónapig voltam covidosként gépen. Máriát kérem, hogy adjon erőt a nem könnyű mindennapokhoz. Egyedül vagyok, a férjem 14 éve meghalt. Ha valaki a lelkét rendbe tudja tenni, tiszták a gondolatai, nem táplál haragot, akkor mindent át lehet vészelni. Az ítéletet rá kell bízni a Jóistenre” – mondja a Ravazdról érkezett Jánoki Ernőné. Hortobágyi Arnold OSB a plébánosukat dicséri, ő szervezte meg nekik négy falujából az utat.

Elkezdődik a mise, a roma lelkigyakorlatról megismert csapat adja a zenei szolgálatot. Székely János a főcelebráns, koncelebrál többek között Csatka plébánosa, Holubák Attila és Lakatos Péter országos cigánypasztorációs referens. Székely János köszöntőjében kiemeli, mekkora öröm, hogy „romák és gádzsók” ünnepelnek együtt. „Isten családjában mindannyian testvérek vagyunk. Ahogy Jézus szeretett felkeresni szent helyeket, hogy ott az Atyát hallgassa, úgy vagyunk mi is itt. Fontos a vidám együttlét, de tudjuk, hogy Máriához jöttünk.”

Különbözőek vagyunk, ezt ma is láthatjuk. A padokban csandben ülnek a fehér emberek, a romák járkálnak. De ez senkit nem zavar, együtt ünnepelünk.

A homíliában az elhangzott evangéliumi szakaszt – Jézus családfája – magyarázza. Jézus családjában is rengeteg fájdalom, szenvedés volt. Utal az apját megcsaló, otthonát elhagyni kényszerülő Jákobra, a szerelemért gyilkosságot elrendelő Dávidra, Manassé rémuralmára, a babiloni fogság megpróbáltatásaira. Ezzel a családfával született Jézus. Máriától, de nem emberi erőből. Mária volt a kapu, akin keresztül Isten fénye belépett egy fájdalmas családtörténetbe.

Székely János történeteket mond el, melyek azt mutatják, milyen ereje van, ha valaki kapu tud lenni, melyen Isten fényét beengedi az életbe. Személyes történetet hallunk. Az édesapáról, aki több nyelven beszélt, okosságával kitűnt az életben, s ez vonzotta a fiát, ő is okos ember akart lenni. Ez az édesapa, amikor János fia nyolc éves lett, elvitte ahhoz a rokon fiúhoz, aki gyermekbénulás következtében teljes tehetetlenségben élt a kórházban. A négy testvérből egyedül őt. „Láttam a sok a beteget, először meg sem tudtam szólalni. Aztán megismertem a nálam alig idősebb fiút, aki semmijét nem tudta mozgatni, de gyűjtötte a vicceket, mesélte nekünk, együtt nevettünk. Ezután az első látogatás után rendszeresen jártam a kórházba, akkor is, amikor a rokonunk meghalt, más betegekhez. Úgy éreztem, mennem kell. Egy-egy látogatás után öröm és béke volt a szívemben. Apám rávezetett a szeretet útjára. Akkor már nem az volt a fontos, hogy okos legyek, hanem hogy szeretetet adjak. Erre biztatlak mindannyiotokat. Tudnotok kell, hogy építeni nehéz, rombolni könnyű. Haragot tartani, veszekedni könnyű, békésségben élni nehéz. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy legyőzzétek önmagatok, és megnyíljatok a jónak. De ha szívetek az ég felé fordul, beengeditek az isteni fényt, átalakul az életetek.”

A szentmisében meghallgathattuk a mátraverebélyi Csömör Csaba tanúságtételét. A cigány ember élete nagy fordulatáról mesélt. Gyerek volt, amikor megverték azért, mert cigány. Ekkor döntött úgy, hogy mindent megbosszul, amit a cigányok ellen elkövetnek. „Verekedtem, harcoltam. Aztán egyszer rám bízták, vigyem a csatkai keresztet. Majd Dúl Géza atya a kérdésemre, miért szereti a cigányokat, azt válaszolta, én téged szeretlek. Megváltozott bennem valami. Megtaláltam a helyem ebben a családban. Anya szült mindannyiunkat, testvérek vagyunk. Ma már nem akarok azzal harcolni, amit ellenségem adna a kezembe. Az ima az én fegyverem.”

Véget ért a szentmise, de Székely Jánost nem engedték el a hívek. Állt sor, áldást kértek. Sztojkáék érdiek. A családfő meséli, 35 éve édesapjával jöttek, aztán elmaradtak, és most jöttek el ismét annyi év után. „Mindig volt valami, ami miatt nem jöttünk, de nem felejtettük Csatkát. Mi vaskerítéseket szerelünk, sokszor dolgozunk hétvégén is. Ma is be kellett volna fejeznem egy munkát, bele is álltam a munkába. Már a harmadik csavar tört bele a lemezbe, megálltam, elgondolkodtam. Menni kell Csatkára.” A két huszonéves fiával érkezett apa régi élményéhez hasonlítja, amit lát. „Akkoriban mindenki a néphagyomány szerint öltözködött, takarták magukat a lányok, ha nem így volt, megszólták, mondván nem tudja a tiszteletet. Mindenki köszöntötte az idegent is, nem mentek el egymás mellett anélkül, hogy meg nem kérdezték volna, ki ő, honnan jött. Áldást kívántak egymásnak, ha újra találkoztak, ittak együtt, és tudakozódtak, van-e eladó lányod, fiad. Körbenéztek, lehet-e szöktetni. Ma is benne van, hogy észrevesszük a lányokat, a díszesebb, különlegesebb ruhákban, akik ugyancsak fél szemükkel kacsingatnak a fiúkra. De az istentiszteletről sem feledkezünk meg, hiszen elsősorban azért jöttünk.”

A Zala megyéből érkezett Tököli Krisztiánt is kisgyerekként hozták először Csatkára. Népes családjával, széles rokonságával van itt. „Minden évben jövünk, csak akkor nem, ha haláleset van a családban. Hozzuk magunkat, szüleinket, gyerekeinket. Arra neveljük a kicsiket, hogy vigyék tovább ezt a hagyományt, amit mi örököltünk. Istenben való hitünk hoz ide minket. Megnyugvást találunk. Ki tudjuk fejezni tiszteletünket Máriának, és kérni tudjuk, óvjon meg minket a bajtól, rossztól – mondja, miközben szeretettel nézi kisfiát.

Egy Kunszigetről jött házaspár két kamasz lányt hozott. A lányok először vannak itt, dicsérik a hangulatot, a hely szépségét. Dunaszegi barátokkal találkoznak, együtt állnak Székely János elé.

Kitűnik az áldásra váró sokaságból a Soltvadkertről érkezett Sztojka Kalapos Zoltán, hagyományos viseletben van. „A búcsúra mindig jövünk az asszonnyal, Csatkára évente többször is. Fontos az isteni közelség” – mondja.

Tömeg van a forrásnál, mindenki szeretne a gyógyító erejűnek tartott vízből, de nincs tolongás. Szűz Máriát formázó üvegekbe, kannákba töltik, hazaviszik, segítséget remélnek a bajban.

Alkonyodik, Mária szobránál egyre több a gyertya. Egyre jönnek Máriához, viszik fájdalmaikat és örömeiket, kéréseiket, könnyeiket és hálájukat. Kérik a Szűzanyát, Isten segítségét. 

Szerző: Trauttwein Éva, fotó: Lambert Attila / Magyar Kurír

Nyíregyházi Egyházmegye