A Jóisten gondviselése születésem pillanatától jelen van életemben – interjú Levcsenkó Dáviddal

Az egész családod Kárpátaljához kötődik, többek között Ungvárhoz, Salánkhoz. Hová még?

Beregdéda és Aknaszlatina.

A kárpátaljai magyarságban, azokban a vallásos emberekben mindenképpen, akikkel én találkoztam és megismertem ezt az oldalukat, nagyon-nagyon erősen él a görögkatolikus identitás. Hogyan lehet ez szerinted, és te az életedben hogyan tapasztaltad meg ennek az erejét?

Elsődleges szempontból talán a történelemre lehet visszavezetni, hiszen Kárpátalja nagy részén a görögkatolikusság és a görögkatolikus vallás dominál. Valamint

a kárpátaljai emberek életében mondhatni – most is látni –, de azért régebben is sok bizonytalan pont volt, és a Jóisten és a vallás egy olyan biztos pont számukra, amihez mindig vissza tudnak nyúlni, és mindig erőt tudnak belőle meríteni.

Számomra nyilván meghatározóak voltak a gyermekkori élmények, hiszen én a legnagyobb magyar egyházközségbe születtem bele, Salánkra, ami egy igen erős tradícióval rendelkezett, gyönyörű dallamokkal, saját dallamokkal is, kicsit hasonlítható itt Múcsonyhoz, vagy az ősi hagyománnyal rendelkező egyházközségekhez, és magával ragadott mindig a szertartás. Olyan egyértelmű volt, hogy édesapám megy szolgálni, és én megyek vele harangozni; megyek temetésre, vagy amikor még kicsi voltam, egyszerűen csak ott voltam vele az oltár mellett. Bevallom, hogy egyszer-kétszer előfordult, hogy beleültem a királyi trónba. Úgyhogy voltak ilyenek gyermekkorban, ezek azok, amik meghatároztak. Amikor már idősebb voltam, a ministrálás, és az, hogy közel voltam az oltárhoz. De nem feltétlen gondoltam még akkor, hogy majd én is az oltár előtt fogok állni.

Akkor ez azt is jelenti, hogy ez a bizonyos erős görögkatolikus identitás a családodból is ered. Méghozzá olyan szinten, hogy édesapád görögkatolikus áldozópap, de nem csak ő az, aki a családodban a papsághoz vezethetett téged vagy ennek a gondolatát elültethette benned…

Igen, a rajtam körülálló emberek, meg a család maga. Hozzátartozik az, hogy a szüleim egy olyan keresztszülőt választottak számomra, aki szintén görögkatolikus pap, és mindig is irigyeltem, hiszen ő ismerte a „nagyokat” – ha mondhatni így. Ortutay Elemérnek volt a tanítványa, találkozhatott Bendász Istvánnal, titokban szentelték pappá, és még megtapasztalhatta egy kicsit az üldözött időszakot és azt a világot, amit mi kutatunk és keresünk, és megpróbálunk megismerni, de már megtapasztalni talán úgy, ahogy neki sikerült, Kosztyu atyának, már nem fog. És nyilvánvalóan ez is elősegített.

Nem vagyunk egy nagy papi dinasztia Kárpátalján, hiszen édesapám az első pap Levcsenkó részről, annál is inkább, mivel nagyapám Harkovból származik (nagymamám volt kárpátaljai magyar), ezért a nevem Levcsenkó. Édesanyám részéről van még egy papi szál esetleg, hiszen dédmamám unokatestvére volt Sztojka Sándor görögkatolikus püspöknek, úgyhogy van egy ilyen kötődés. Én már beleszülettem ebbe a családba, és már papgyerek lettem az elején, úgyhogy nagy dózisban kaptam ezeket a hatásokat.

Akiről az előbb beszéltél, keresztapád, Szabó Konstantin atya, a pár évvel ezelőtt Magyarországon lezajlott Eucharisztikus Kongresszuson tanúságtevő volt. Ő mennyire mesél nektek intimebb közösségekben, nem csak nagy plénum előtt téve tanúságot, hanem családi körben is ezekről a bizonyos eseményekről, élményekről, melyek őt korábban érték?

Minden egyes alkalommal, amikor ketten utaztunk esetleg autóban vagy csak beszélgettünk, mindig idézett ezektől az emberektől, mindig mesélt, és én mindig is szerettem hallgatni. Valamint jártas a kárpátaljai közegben, és ismeri az egyházközségeket, ezért azokról is nagyon sokat el tud mesélni.

Nagyon szerettem hallgatni a kezdeti időszakot, amikor „kijöttek” az üldözés időszakából, és nem ment minden olyan egyszerűen, akár gondolhatunk itt a temetőben végzett liturgiára, amiről nagyon szeret mesélni, hiszen az volt az első nyilvános Szent Liturgiája. Vagy azt, hogy édesanyja nem tudta: felszentelik papnak, s titkolnia kellett sok helyen.

Az Eucharisztikus Kongresszuson hallgatni őt más érzés volt – mivel mi, kispapok jelen voltunk akkor, lehetőségem nyílt arra, hogy halljam beszélni. Tanulságtétele után több száz ember nagyon hosszan tapsolta meg. Ráadásul, amikor beszél, mindig elrejt valamit beszédében az ismerősök számára, ha tudja, hogy van ott valaki a hallgatóságban, aki közel áll hozzá. Ilyen volt a kongresszuson, amikor a kárpátaljai kispapokról szólt. Így fejezte be a mondatot: „egyiket, Dávidot innen is üdvözlöm, aki valahol itt ül”. Megszólítva éreztem magam, személyessé tette számomra ezt a pillanatot. Ő így prédikál.

A szeminárium templomának a parókusa volt, és nekem prefektusom is volt egy ideig, ami kifejezetten különleges volt. És ott alapvetően ószlávul ment a szertartás, ukránul a prédikáció, de mindig belecsempészett egy-egy magyar mondatot vagy szót, ami nekünk magyar kispapoknak, valamint azoknak a híveknek szólt, akik tudnak magyarul.

Tulajdonképpen akkor mi is volt az a mozzanat az életedben, amikor úgy gondoltad, hogy pap szeretnél lenni, és hogy te tényleg ezt a hivatást szeretnéd felvállalni?

Ez a gondolat és a Jóisten gondviselése mondhatni születésem pillanatától valahogy jelen van. Én, ahogy gyerekként fogalmaztam, „akváriumos” gyerek voltam, merthogy inkubátorba kerültem születés után: koraszülött voltam. Valamint azt mondták az otthoni ungvári orvosok, hogy van egy agycisztám, ami miatt valószínűleg nem fogok tudni normálisan járni, nem biztos, hogy fogok tudni kommunikálni. Aztán abban az időben még nem volt könnyű eljutnunk Debrecenbe, de sikerült és kiderült, hogy semmilyen komolyabb problémám nincs. Ez is a Jóisten gondviselése volt.

A családom máskor is megtapasztalta ezt. Tódor öcsém három éves kora körül lebénult három nap alatt, és akkor is a Gondviselés, valamint Romzsa Tódor közben járása segítette többek között, hogy ő meggyógyult. És ez is a Jóisten jele volt a családban.

Gyerekként sokszor előjött, hogy jó lenne pap lenni, de mindig elhessegettem. Először mozdonyvezető akartam lenni, mint általában minden gyerek, aki a vonatokat szereti. Utána kezdett érdekelni az informatika világa, és már a középiskola 9-10. osztályában elég komolyan foglalkoztam vele, robotikával, és voltunk robotversenyen, ahol első helyet is nyertem. Ennek ellenére mégis, mikor oda jutottam, hogy 11. osztályos lettem, egyszerűen úgy voltam vele: én úgy érzem, a Jóisten engem a szolgálatra hív. És bár nagyon szerettem az informatikát, és be is adtam az egyetemre a jelentkezésemet, fel is vettek a Debreceni Egyetem mérnök-informatika szakára, nem kezdtem el.

Nyilván vártam a Jóistentől egy megerősítést, és meg is történt a szemináriumi felvételimen Ungváron. Megkérdezte a rektor, hogy mit fogsz csinálni akkor, ha nem veszünk fel, vagy miért akarsz ide felvételizni? Azt mondtam, hogy úgy érzem, hogy a Jóisten engem a szolgálatra hív, de ezt Ő majd eldönti. Ha nem vesznek fel ide, mondtam, engem felvettek a mérnök-informatikára a Debreceni Egyetemre, akkor ott folytatom a tanulmányaimat, mert valószínűleg akkor ez a célja velem. De ha most sikeres lesz a felvételim, akkor ezek szerint a Jóisten közben jár, és azt szeretné, hogy Őt szolgáljam.

A másik pedig: a hat év szemináriumot szerintem senki nem tudja úgy végigcsinálni, ha nem valóban a Jóisten az, aki elhívta. Mert vannak nehézségek, melyeken csak Ő tud átsegíteni, vagy nehezebb napok, amelyek máshogyan vagy lassan telnek el, és csak Ő tud segíteni.

Középiskolából meg kell még említenem azt a személyt, aki nagyon sokat segített: az osztályfőnököm, Takács Guszti atya, aki szintén jó példával és gondoskodással járt előttem, és mindig helyre rakott, ha kellett, és igényeltem azt. Nagyon jók voltak azok a beszélgetések, melyek ott a papi szobában elhangoztak. És ez a három személy, mint édesapám, keresztapám és ő, őket oda csoportosítom, akik sokat tettek azért, hogy én most itt legyek.

Hányan vagytok testvérek, és közülük van-e valaki, aki hasonló pályára készül, és így gondolkodik, mint te?

Mi heten vagyunk testvérek. Én lettem az elsőszülött, ami néha jó, néha nem. Ez változó. Van egy húgom Helga, egy öcsém, Illés, aztán még egy öcsém, Tódor, Bence, Zsombor, és a legkisebb Eleonóra, aki az utóbbi napokban folyton azt mondja nekem, hogy én vagyok a kedvenc testvére. A legkisebb húgom, és köztem húsz év van. Amikor bemutatkoztam az új osztályoknak a tanév kezdetén, elmondtam, hogy hányan vagyunk testvérek, és azt a történetet is elmeséltem, hogy bementünk a boltba a húgommal, és jártunk a sorok között, és odajött egy fiatalember, és azt mondta, »ó, de szép kislány, gratulálok az édesapának«. Én pedig mondtam, átadom, mert én a testvére vagyok. És akkor csodálkozva néztek rám néztek.

Az, aki most, úgy tudjuk, gondolkodik a papi hivatáson, az Tódor öcsém, aki a pápalátogatás alkalmával is tanulságot tett, és azt is szerencsém volt a helyszínen végighallgatni.

Különleges élmény, hogy nemcsak Keresztapám volt ilyen nagy közönség előtt tanulságtevő, hanem Tódor öcsém is a fiatalok előtt. És szerintem nem egy könnyű pálya a fiatalok előtt úgy szólni vagy úgy kiállni, hogy megérintse őket a mondanivaló, s ne az legyen, hogy csak az én személyes élményemből hozok, hanem valamit adok is a többieknek.

Jelenleg ő gondolkodik a papi hivatáson, de a Jóisten majd megmutatja az útját.

Elhangzott sok olyan életszituáció gyermekkorodból, ami miatt hálásnak érzitek magatokat, akár családilag, akár te magad személy szerint is. De mégis mit jelent neked a hit? Az, hogy most itt vagy, hogy diakónussá szenteltek, az, hogy naponta imádkozhatsz, énekelhetsz a Jóistennek: mit jelent ez számodra?

A hitről mindig remegő lábakkal beszélek, hiszen az én hitem is változó. Mindig van fent és lent, mert szerintem nincs olyan, aki mindig egyformán tud a Jóistennel kommunikálni. Mindig van fentebb, lentebb, mindig vannak kérdéseink, és esetleg néha provokáljuk a Jóistent, hogy »de miért? De nem értem«. És nyilván én is ilyen vagyok. Mindig arra törekszem, hogy jobb legyen és erősebb legyen a hitem.

Az elmondott családi élmények engem nagyon megerősítenek. Bekerültem most egy új egyházközségbe, amely nagy szeretettel fogad, és már volt olyan élményem, ahol

megállhattam egy fiatal anyuka betegágya mellett. Ő daganatos beteg volt, és tudta azt, hogy el fog menni rövid időn belül. Mellette ülve diakónusként elgondolkodtam azon, ha én feküdnék ott, egyházi ember, lenne-e ilyen erős hitem, mint amilyen neki volt. Nem hadakozott már a Jóistennel, hanem mindenkinek elmondott mindent, amit el szeretett volna mondani még, és elfogadta, hogy mennie kell: a Jóistenbe vetett hittel, nem megtagadva Őt, nem háborogva, hanem szeretve a Teremtőjét. Az ilyen élmények bármely hívő ember számára megerősítő csodák.

Számomra a hit egy változó dolog, melyért dolgozni kell, mely mindenkinek a sajátja, melynek fenntartásához keresni kell a kapcsolatot a Jóistennel. Mi, papok azért megpróbálunk egy kicsit segíteni, megpróbálunk beszélgetni az emberekkel, összekapcsolni őket a Jóistennel, de senkinek nem lesz azért hite, mert az én prédikációm esetleg jól vagy rosszul sikerül, vagy mert én jó közösségi programot szervezek, hanem csak akkor lesz hite, ha ő nyitott a Jóistenre, keresi azt, és dolgozik érte. Számomra ezt jelenti a hit.

A családi dolgokon kívül azért nekem a párkapcsolatomban is megmutatkozott a Jóistenbe vetett hitem. Én 12 évesen néztem ki magamnak, ő is 12 éves volt, mind a ketten gyerekek voltunk. Egy máriapócsi gyalogos zarándoklaton találkoztunk. És nekem szerelem volt első látásra, de még gyerekek voltunk, és én 4 évig próbálkoztam. 16 éves koromban azt mondtam, hogy most már feladom, pedig volt olyan zarándoklat, melyet azért ajánlottam fel, hogy összejöjjek ezzel a lánnyal. De a Szűzanya tudta, hogy még várnom kell, mert akkor még minden korai volt.

Amikor kétségbeesésemben eldöntöttem, hogy megszakítok vele minden kommunikációt vele, mert előtte napi szinten beszélgettük, de mindig kosarat kaptam, két nap múlva ő keresett fel, hogy keresek-e még barátnőt. Nem keresek, én találtam magamnak barátnőnek valót, de mindig kikosaraz – mondtam neki. Onnan kezdődött a mi kapcsolatunk. Ezt követően 8 évig udvaroltam.

A kapcsolat során is a hit segített, hiszen amíg én Hajdúdorogon tanultam, a feleségem Beregszázban, havonta egyszer találkoztunk. Majd bekerültem Ungvárra, a szemináriumba. Több mint egy fél évig nem találkoztunk személyesen, bár a digitális világnak köszönhetően tartottuk a kapcsolatot. Végül öt évet kaptunk ajándékba, az aranykort, hiszen végül mindketten Nyíregyházára kerültünk. Azt, hogy mi kibírtuk ezt a 8 évet, a hitünknek köszönhetjük:

hittünk abban, hogy a Jóisten egymásnak teremtett minket, és hogy a Jóisten ezt az utat adta számunkra. Ebben a hitben érkeztünk Kisvárdára is, az első közös szolgálati helyünkre, ahol szintén a hit vezet minket, hogy fog menni az a pörgés, ami ott kell, és lesz energiánk azokhoz a feladatokhoz, melyek ránk várnak.

Elmondtad az előbb, hogy mit jelent számodra a hit, de mit ad neked az éneklés vagy az énekelve dicsőítés? Kántorizálsz, énekelsz vagy énekeket vezetsz templomban, zarándoklatokon. Hogyan állítod ezt a tehetségedet a Jóisten szolgálatába?

Ez is gyermekkoromban kezdődött, Salánkon. Amint említettem, Salánk egy tradicionális egyházközség, ahol azért 50 férfi énekelt a kóruson, és nem több száz hölgy, nő és asszony lent, akik egyszerű falusi emberek voltak, és a saját tudásukat hozták. Ez volt az első, ami kisgyermekként megérintett.

Utána a másik, az édesanyám határozottsága, aki arra kötelezett, hogy énekkarra járjak. Kezdetben nagyon nem szerettem, mert 25 lány volt ott, és én voltam az egyedül fiú. Nyilvánvalóan minden barátom azt mondta, hogy miért jársz te a lányok közé? Ők is fiatalok voltak, ma már biztosan mást mondanának. És persze jó volt ott a lányokkal beszélgetni.

Ott kezdődött az, hogy én elkezdtem a zenével foglalkozni, a zeneiskolába jártam, hangszeren tanultam.

Aztán teltek-múltak az évek, átkerültünk másik egyházközségbe. Beregszászban is volt kórus, de nem annyira intenzíven. Majd Hajdúdorogra kerültem, a gimnáziumba, ott már inkább egyháziasabb énekeket énekeltünk, és ez adott egy jó alapot. Ezután bekerültem az ungvári szemináriumba, ahol ószláv nyelven, több szólamban a fiúk gyönyörűen tudnak énekelni. És ott, akinek füle van a hallásra, az meghallja, és megtanulja, akarva akaratlanul. Ungváron tapinthattam rá igazán a többszólamú éneklésre, arra, hogyan kezdhet magától neki az ember, mire kell figyeljen, hogy tiszta legyen a tercelés. És ez valahogy belülről jött. Én bevallom őszintén nem szeretek kántorizálni, nem szeretem vezetni az éneket, mert izguló típus vagyok, és minél jobban rákészülök egy ilyen kántorizálásra, annál jobban el fogom rontani. Én jobban szeretem azt, ha a háttérben megállhatok, vagy többen kántorizálunk, és nem azzal kell foglalkozni, hogy hangot váltsak, lapozzak, kiírjam az oldalszámot vagy megkezdjem az éneket, hanem valaki énekli az alapot, és én mehetek fel, le.

Vagy elég, ha megmondják: a felső vagy alsó szólam az enyém, mert akkor én őszintén tudok imádkozni, meg énekelni a Jóistennek. Mert akkor nem azon izgulok, hogy meg kell kezdenem, vagy nekem kell vezetnem az éneket, hogy gyors, vagy lassú, hanem hallgatom, amit a „vezér” kezd, és akkor én arra a sajátomat teszem rá. És az olyan felszabadító számomra egy templomban, amit én a Jóistentől kaptam nevezzük tehetségnek, amit csak úgy ajándékba kaptam, azt szabadon visszaadom Neki, amennyire lehet. Talán az éneklés ezért is olyan fontos számomra.

Az egyházközségeinkben, ahol felnőttem, ott nagyon kevés volt a mondott szertartás vagy jóformán nem is volt. Ezért nem is tudom elképzelni a templomi imát mondva.

Nekem nagyon fontos valamiért az ének, mert akkor tudom odaadni mindenem a Jóistennek.

Melyik a legkedvesebb imád, amelyet szívesen énekelsz?

Ez nehéz kérdés. Nagyon szeretem a Mária-énekeket, a népénekeket, de talán a Boksay-liturgia számomra az, ami szerintem igazán csodálatos. Nem egy tipikus bizánci dallamvilág, inkább a helyi sajátosságokat hozza, és a kárpátaljai és a magyar virtus van benne valamilyen szinten. Valamint nagyon szívesen tanulok meg egy-egy egyházközség saját dallamaiból, mert szerintem ezek értékek, és ha erre nem figyelünk oda, akkor néhány éven belül kiveszhetnek, és eltűnhetnek, és nem fogunk róluk tudni. A Mária-énekek azok, amelyek dallamosak és könnyű énekelni zarándoklatok alkalmával. Zarándoklatokon általában többen is vagyunk és tudunk több szólamban énekelni, egyházközségben nem énekel az ember több szólamban, mert egyedül van, és ha vezeti a szertartást nem zavarhatja össze a híveket.

Tehát a népénekek és a liturgia.

Valamint nyilvánvalóan az Akathisztosz is nagyon szép, és a kedvenc szertartásom, bár lehet, hogy furcsa, de a temetés. Szerintem annak a legszebb szövege és olyan dallamvilága van, amely nemcsak megadja a végtisztességet az elhunytnak, hanem ha odafigyelünk a szövegre, akkor észrevehetjük, hogy nagyon is vigasztalja az embert, a gyászolót. Úgyhogy a temetési szertartás a „nagy kedvencem”, ha szabad így fogalmazni. Nem maga a cselekmény, hanem a dallama és az énekek.

Köszönöm szépen a beszélgetést, és nagyon sok sikert kívánok az elkövetkező szolgálatodhoz.

Köszönöm szépen.

Dávid a beszélgetés végén egy pócsi Mária-éneket is elénekelt. „Sokszor éreztem a Szűz Mária gondviselését és közben járását az életemben, ezért ez a dal is közel áll hozzám” – mondta.

A pócsi szép templomban * kinyílott egy szép rózsa,
Siessünk csodájára, * születése napjára.

Szűz Mária e rózsa, * ég és föld királynéja,
Szent Annának leánya, * Kisasszonyunk Mária.

Angyaloknál ékesebb, * csillagoknál fényesebb,
köszöntésedre jöttünk, * tiszta szívvel üdvözlünk.

 

A teljes beszélgetést meghallgathatja podcast csatornánkon ITT.

Szerző és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye, az interjút lejegyezte: Juhászné Szabó Erika

Nyíregyházi Egyházmegye