Érintő  – vasárnapi gondolatok Kicsák János atyával

Lk 13-10-17

Krisztusban szeretett testvéreim!

A mai evangéliumi szakasz drámáját ebben a mondatban tudnám összefoglalni: „Annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem tudott fölegyenesedni.”

Az életünkben hordozott lelki terhek alatt görnyed meg az ember, és mint egy következmény jelentkezik a fizikai betegség és a fájdalom: lelki jelenség, aminek fizikai tünetei vannak. Van, akinek egy betegség, egy beteg gondozása, van, akinek a világban zajló események, a gyász, van, akinek a megélhetés nehézsége, a hétköznapok megfelelési kényszere olyan teher, ami alatt roskadozva hordozza lelkét. Görnyedezünk, miközben gyermekeinket időre visszük óvodába, iskolába és programokra, amikor pontosan próbálunk érkezni munkahelyünkre és igyekszünk megfelelni a vezetőknek, amikor a törvényi és jogszabályi kereteknek kell megfelelnünk, görnyedezünk, amikor egyik helyről szaladunk a másikra. Észre sem vesszük és már a családunknak is csak megfelelni próbálunk, ahelyett, hogy szeretnénk őket. Észre sem vesszük és már nem tudjuk magunkat kihúzni, hátunkon, derekunkon megfeszülnek az izmok és görcsösen szaladunk előre nap nap után végezve teendőinket. 

Néhány évvel ezelőtt olvastam egy listát a jövő legkeresettebb szakmáiról. Az első helyezett foglalkozáson nem lepődtem meg, az informatikai szakemberek már most is a legkeresettebbek. A második szakma azonban meglepetést okozott, mert a tanulmány szerint a gyógymasszőrök lesznek azok, akik nélkül a jövő embere nem tud majd boldogulni. Nem tudom, hogy ez valóban így alakult-e, de az biztos, hogy mindannyian görnyedezünk életünk terhei alatt és fizikai fájdalommá válnak sebeink. Hosszú évek alatt pedig a sebek elfertőződnek, betokosodnak. 

18 éve volt beteg ez az asszony. 18 éven át tekintetét a földre sütötte és nem tudott emberek szemébe nézni. Hány éve hordozzuk terheinket és hány éve sütjük le tekintetünket, mert nincs erőnk változtatni, nincs erőnk kihúzni magunkat. Belépünk a templomba és akkor is lehajtjuk fejünket. Hányszor nézünk fel Jézusra? És vajon rajta marad-e tekintetünk? Gyerekként nem mindig a templomok freskóit nézegettük, nem az volt az első, hogy fölnéztünk és szüleink inkább azért szóltak ránk, hogy ne bámuljunk fölfelé. A terhek hordozásával, a felnőtt élet nehézségeivel tekintetünk egyre lejjebb szegezzük, gondterhelten és komoran nézünk magunk elé, görnyedezve a terhek alatt. 

Előttem a jelenet, ahogy Jézus odahívja ezt az asszonyt, megszólítja, majd „Rátette a kezét, mire az rögtön fölegyenesedett…”. Hogyan tehette rá a kezét Jézus erre a beteg asszonyra? Minden bizonnyal, ha valaki a családján kívül rátette volna kezét a beteg testrészre, az asszony azt megalázónak, gúnynak, fájdalmasnak élte volna meg. A betegség intimitásába, a lelki fájdalomba lép be Jézus ezzel az érintéssel. Ugyan az evangélium nem említi, hogy hol érintette meg, de nekem az az érzésem, hogy Jézus a beteg testrészre teszi rá kezét. Hogyan teszi ránk a kezét Jézus? A mi beteg testrészünkre, a fájdalmakra, küzdelmeinkre hogyan teszi rá a kezét az Isten? Más módon, mint akkor, annak az asszonynak. Akkor és ott arra volt szükség, hogy látványos csoda történjen. Ugyan mi is szeretnénk látványos csodát, de az isteni kéz bennünket más módon érint. Nekünk a szívünket és lelkünket érinti, mert ma az a csoda, ha

valaki egyenesen állva, égre emelt tekintettel tudja hordozni fájdalmait, keresztjeit.
van hűséges követője a Messiásnak.
valaki az adventi időben böjttel, imádsággal készül a kis Jézus születésére. 

Ma megérint Téged Jézus, hogy fölegyenesedve hordozd keresztjeidet, hogy a Betlehem előtt megállva értsd és tudd, veled van az Isten. Jézus érintése más, Ő nem okoz sebeket, nem gúnyol, nem a rútságodat nézi, hanem gyengéd szeretettel érint. Jézus érintése felszabadít, időt és teret ad annak, ami igazán fontos, hogy terheinket ne kötelességből, kényszerből hordozzuk, hanem szeretetből. Nekünk ez a kéz az Isten ereje, ami előre visz az életben fölegyenesedve, és Őt dicsőítve.

Ámen.

Az elmélkedést meghallgathatja a különféle szolgáltatóknál (Google Podcast, Apple Podcast, Spotify).

Szöveg: Kicsák János, fotó: szemlelek.net

Nyíregyházi Egyházmegye