Kocsis Fülöp érsek-metropolita homíliája

Kocsis Fülöp érsek-metropolita homíliája

Az alábbiakban Kocsis Fülöp érsek-metropolita szentbeszédét olvashatják, mely a Szent Miklós-székesegyház megáldásán hangzott el.

Szöveg: Kocsis Fülöp érsek-metropolita, fotó: P. Tóth Nóra / Nyíregyházi Egyházmegye2023. december 11. 10:09

Kérjük, vegye figyelembe, hogy ez a hír 140 napja íródott

„Senki, aki lámpát gyújt nem fedi le egy edénnyel, sem ágy alá nem rejti, hanem a tartóra teszi, hogy akik bemennek, lássák a világosságot.”

Krisztusban szeretett testvéreim!

Ábel atya lámpát gyújtott. S nyilván nem azért, hogy elrejtse, kivált nem, hogy az ágy alá rejtse. Azt ezzel a templommal nem is lehetne tenni. Világosságot akart gyújtani Nyíregyháza városában, országunknak ezen a szegletén, világunknak ezen a kis szigetén. Világosságot akart gyújtani a világban. Azt a világosságot, amelyet csak a templom tud nyújtani. Hogy mindenkinek, aki betér, felnyíljon a szeme egy olyan világosságra, amely másutt nem látható. Jelen van a világban, de nem könnyen felismerhető.

Aki ide belép, a szeme önkéntelenül is végigpásztázza ezeket a csodálatos ikonokat, és jó esetben világosság gyúl a lelkében. Ennek a világosságnak az érzékeléséhöz ugyanis belső látásra van szükség. Hogy ezeknek az ikonoknak az üzenetét fölfogjuk, ehhöz belső hallás kell. Igen, a bizánci templom ilyen, belülről hat, titkos, rejtélyes módon. Az ikon titokzatos üzenet, amelyet meg kell fejteni, amelynek megértéséhöz, befogadásához munkára, kemény lelki munkára van szükség. A keleti egyháznak ezt a rejtélyes nyelvezetét éppen a Szentírásból tanulhatjuk meg.

Ma ennek érdekében maga Szent Pál siet a segítségünkre, aki egy érdekes ószövetségi történetet magyaráz az újszövetség fényénél.

Ábrahám ígéretet kapott Istentől, hogy utóda által nyer áldást az egész földkerekség. Az ígéret azonban úgy tűnik várat magára. Már-már el is tűnt a remény, hogy valaha beteljesülhet. Hiszen a felesége, Sára is egyre idősebb már. Ő maga is belátta, hogy szülni aligha fog. Ezért az okos asszony Isten segítségére sietett, és kitalálta azt a tervet, hogy mégiscsak legyen gyermeke a férjének a szolgálója Hágáron keresztül. A szolgáló tehát fogant és megszülte Izmaelt. Sejthetjük, hogy az Úristen kicsit megmosolyogta ezt a próbálkozást, amely hitetlenségből, bizalmatlanságból építette ki a maga emberi okoskodását. Istennek ugyanis nincs szüksége ilyen emberi ügyeskedésre.

Amikor aztán megszületett az ígéret szerinti fiú, Sára féltékeny lett szolgálójára és a test szerinti fiúra, el akarta űzni a szolgálóját és a fiát, hogy az ne örökölhessen együtt Izsákkal. Ez még szánalmasabb emberi magatartás, de tudjuk, a Biblia nem csak jámbor történeteket ír le.

Mindezt az egyébként meglehetősen elítélendő emberi magatartást leíró történetet azonban Szent Pál arra használta föl, hogy megvilágítsa az ó- és az újszövetség közötti különbséget. „Mindezeket átvitt értelemben kell venni” – magyarázza az apostol. Hágár fia, Izmael a test szerint született, ő a testi szövetség, a testen is látható vallási élet, az állatáldozatokkal táplált kultusz jelképe. Izsák azonban az ígéret örököse, Isten ingyenes ajándéka, ő a kegyelem jelképe. 

Ennek mintájára azt, amit itt látunk a templomban, nekünk is átvitt értelemben kell vennünk. Nem annyira a testünknek, sokkal inkább a lelkünknek szól.

A templom minden körülmények között különleges építmény, kirí a többi épület sorából. Azzal hogy tornya, tornyai, jó esetben kupolája van, eleve különleges építménynek mondható. De ennél is sajátosabb küldetése van. 

Hadd éljek egy hasonlattal! Miként az imádság nem sorolható a többi emberi tevékenység közé, úgy nem illeszkedik a templom sem a többi építmény sorába. Jóllehet, az imához is időre van szükségünk, ha úgy tetszik, elhelyezhetjük a napirendünk teendői közé. Mégis, ami imádságban történik, az valami egészen más. Az ima valójában nem is emberi tevékenység. Ilyenkor az ember kilép önmagából, önmaga fölé emelkedik. Isten az, aki az imádságot kezdeményezi, Isten szólítja meg, s arra válaszol az imádkozó az ember. Ilyen módon

az imádság Isten és ember közös műve: Isten leszállása, az ember fölemelkedése.

Ilyen a templom is. Aki belép az Isten házának terébe, az meghívást kap az imádságra, meghívást kap az emelkedésre. Belépünk Isten terébe, aki belépett az emberiség sorába. Itt van közöttünk Krisztus. Az ikonok láthatóvá teszik számunkra a megtestesült Isten jelenlétét. Ha végigpásztázzuk a képeket, az üdvösségtörténete rajzolódik ki előttünk. Krisztus születésétől kezdve az első csodán, a kánaáni menyegzőn át egészen a keresztre feszítésig, ahol, persze nem állhat meg, hiszen annak egyenes folytatása a föltámadás. Ezért jött Krisztus, ezért van itt köztünk, s mi ennek a közénk állásnak az erőterében találjuk magunkat. De folytatódik a történet, tekintetünk a kupolában végződik, ahol kitárul fölöttünk a mennybemenetel jelenete. Az a Krisztus, aki karácsonykor közénk szállt, íme, fölemelkedik az égbe. S magával együtt fölviszi a mi emberségünket, amely immár elválaszthatatlan tőle. Az Atyaisten jobbján ül, odaülteti az embert, most már neki is ott van a helye, a mennyben.

A mennybemenetel, mintegy megkoronázza ezt az ikonográfiát. És ahogyan a kupola a templom vertikális rendjében annak csúcsa, úgy a szentély, a templom horizontális csúcsa, az Isten trónusa, ott történik meg a mennybemenetel. Ahogy a kupola ikonja fölfelé vonzza a tekintetünket, egész emberi valónkat, úgy vágyakozunk belépni a szentélybe, Isten színe elé állni, őt szemlélni, őt látni. De ezt most még nem lehet. A mennyország még nem az osztályrészünk, csak készülünk rá, csak vágyunk oda. Mégis a közénk szállt Isten-ember kijön hozzánk, elénk jön, hogy az, amire vágyunk, mégis beteljesülhessen már itt a földön. Hisz nem is a mennybe vágyunk, hanem magára Istenre szomjazunk, Istent éhezzük, végső soron csak egyedül őrá van szükségünk. Ezért hát kijön közénk, kijön hozzánk, hogy az egyesülés, még ha a földön vagyunk is, megtörténhessen. Az Eucharisztiában fölkínálja magát nekünk az Isten, hogy egyesülhessünk. Hogy mindaz, amit képeken látunk, amire a megszentelt tér vágyakozni késztet, az a mi egyéni életünkben is valósággá váljon: Isten egyesül az emberrel – bennem.

Krisztusban szeretett testvéreim!

Íme, ez a templom a földre szállt mennyország, Isten élete köztünk és bennünk. Ez az a fény, amire sötétbe hajló világunknak olyan nagy szüksége van. Ennek lámpását gyújtotta meg nekünk Ábel atya a művész úrral közösen, a munkatársaikkal együtt, hogy világítson nekünk, s Isten jelenléte ragyogja be az életünket.

Persze, ez a templom mindig is kedves volt nekünk. Hány és hány paptestvér nevelkedett itt föl! Én magam is itt tanultam bele a bizánci liturgiába. Hívek ezrei imádkoztak itt, találtak vigaszt, találtak itt rá az Istenre. Erre épülhetett Ábel atya munkája. Ezt koronázta meg, ezt ékesítette ezzel az új fénnyel, az ikonok isteni ragyogásával. Joggal mondhatjuk, hogy ez görögkatolikus egyházunk új fénye, amely nem a múltból építkezik csupán, hanem a jelenben jövőt épít. Világosságot ad azoknak, akik látni akarnak, akik megnyitják rá a szemüket, Isten üzenetét közvetíti azoknak, akik hallani akarnak, akik megnyitják lelki füleiket. Erre a szóra, erre a fényre van mai világunknak szüksége. Ezt az isteni üzenetet, ezt az isteni fényt képes hordozni és közvetíteni

ez az újonnan kifestett, s most megáldott templom. Isten hívását közvetíti, hogy aki ide belép, annak lelkében belülről tündököljék föl ez a fény, mely betölti nemcsak ezt a házat, hanem az egész várost, egész hazánkat, sőt, Isten akarata szerint az egész világot.

Szöveg: Kocsis Fülöp érsek-metropolita, fotó: P. Tóth Nóra / Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye

homília, Kocsis Fülöp, Szent Miklós-székesegyház, megáldás




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2024 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert