Érintő – vasárnapi gondolatok Beregi István atyával

Lk15,11-32

Krisztusban kedves testvérek!

Jézusnak ez a gyönyörű példabeszéde rólunk, Isten nélkül elveszett emberekről szól, és Isten szeretetéről, aki vissza akar hívni bennünket a szeretetébe, aki átölelni akar, aki fölemelni, és szeretetével betölteni akar bennünket.

Mind a két fiú elveszett ebben a történetben, bár a történetet, mint a tékozló fiú példabeszédét ismerjük, azt látjuk, hogy nemcsak a tékozló fiú az, aki föllázad az apa ellen, és eltávozik, hanem a másik fiú is, aki fizikailag ott van az atya házában, de lélekben mégis eltávolodik tőle. És ugyanolyan módon talán szintén lázad az apa ellen.

Azt látjuk, hogy a fiatalabb kikéri az örökséget. »Atyám, add ki az örökség nekem járó részét«: ennek az útnak a mondanivalója az, hogy így számomra már nem számítasz, olyan vagy, mint a halott lennél. Én magam a magam erejéből akarok megélni – és elindul ezen az úton.

Elindul az önállóságnak az útján, s úgy gondolja, hogy csak akkor lehet teljessé az élete, ha elszakad és elfordul az atyai háztól. És látjuk: ez a bűn útja, amelyről nehéz visszafordulni.

De a bűn útja az a másik út is. Mert amikor a tékozló fiú hazatér, és az apa ünnepséget rendez, az idősebb fiú megbosszankodik, és nem akar bemenni. Az apa az, aki kijön és kérleli.

Az idősebb fiú sértő módon fejezi ki azt, amit átél. Nem szólítja meg édesapját. A fiatalabb fiú, amikor elment, akkor így szólította őt: atyám. Az idősebb fiú nem nevezi néven az édesapját. De még a testvérét sem, hanem azt mondja: ez a te fiad, aki vagyonodat paráznanőkre tékozolta. És valójában vád is elhangzik felé arról, hogy mennyit szolgált neki, de soha nem adott ezért semmiféle gödölyét, hogy a barátokkal mulathatott volna.

Vagyis mivel vádolja meg az apát? Azzal, hogy igazságtalan. Hogy nem veszi figyelembe: ő mennyivel jobb, mint a testvére volt. Ezért látjuk azt, hogy valójában mind a két fiú elveszett. És igen, nagy kérdés, melyik bűnből könnyebb visszatérni? Hiszen azt látjuk: a bűn útja mindig egyre lejjebb vezet. Nem tudjuk, hogy melyik az a pillanat, amikor az ember képes arra, hogy Isten kegyelméből magába szálljon, és visszaforduljon erről az útról.

De talán úgy is kérdezhetjük, melyik az az út, amelyik kevesebb fájdalmat jelent az apának? Mert lehet, hogy úgy tűnik, mintha az apa látszólag az egyik fiát jobban szeretné, mint a másikat, éppen azáltal, hogy közelebb van hozzá. Illetve, hogy a másik fiát meg annyira várta vissza, hogy elfogultan mindent azonnal megbocsát neki.

Lehet ilyen módon is mérlegelni talán, de azt látjuk, hogy

valójában az apának fájdalmat jelent mind a két fiú viselkedése. Az is fájdalmat jelent, amikor a fiatalabb kikérte az örökséget, és az is fájdalmat jelent, amikor az idősebb fiú nem akar bemenni, és nem akar osztozni abban az örömben, amit az apa is átél.

Milyen érdekes! Ha megfigyeljük az apa viselkedését. Mert azt látjuk, hogy mind a két fiát nagyon szereti. Mind a két fia fontos a számára. Arthur Freeman így fogalmazza ezt meg: „Az apa mindegyik fiát szereti, és mindegyiknek meghagyja a szabadságot, hogy azzá legyen, akivé tud. De nem adhat nekik olyan szabadságot, amellyel nem tudnak élni, sem azt teljesen megérteni. Úgy tűnik, az apa, a társadalmi szokásokon felülemelkedve, tisztában van fiainak azzal a szükségletével, hogy önmaguk lehessenek. De azt is tudja, hogy szeretetére és egy otthonra szükségük van. Hogy történetük miképpen fog végződni, azt rájuk bízza. Hogy az apa szeretete nem függ a történet valamilyen megfelelő befejezésétől, arra az szolgál bizonyítékul, hogy a példázatnak nincs befejezése. Az apa szeretete csupán önmagától függ, és személyének része marad.”

Freemannek ezeket a gondolatait azzal lehetne folytatni, hogy: mert ez az édesapa, akiről a példabeszéd szól, ez Isten.

Ő a mennyei atya, aki számára minden ember különlegesen fontos. Aki mindannyiunkat különleges módon szeret. És aki képes a megbántottság fájdalmát hordozni, azt magába zárni, ezen felülemelkedni és megbocsátani, és képes mérhetetlenül szeretni.

Mert az atya házában még a béresnek is van emberi méltósága, még az is dúskál ennivalóban, nemhogy azok, akik gyermekek. És ezt látjuk, ezt próbáljuk megérteni. Istennek ezt a csodálatos szeretetét, amely kiárad mindenkire, amely mindenkinek fölkínálja önmagát.

És ezt a mérhetetlen szeretetet igyekszünk megismerni, igyekszünk elfogadni, a szívünkbe fogadni. Amikor ezt a példabeszédet olvassuk, akkor erre a szeretetre érdemes a leginkább rácsodálkozni, és kérni, hogy ez a szeretet bennünket is öleljen át, emeljen föl, és töltsön be. Ámen.

Hallgassa meg az elmélkedést podcast csatornánkon is!

Szöveg: Beregi István, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye