PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Karl Ove Knausgård: Hajnalcsillag – könyvmustra

A regény könyvajánlóját P. Tóth Nóra írta.

A norvég író 2021-ben megjelent regénye a magyar olvasók elé 2023-ban került Kúnos László fordításának köszönhetően. Születése, a megírás folyamata azonban épp egy világjárvány kellős közepére datálható. Talán azért is fontos erről már a könyv kézbevételekor elgondolkodni, mert ez az időszak sokunkban indított el olyan eszméket, nézeteket, melyek azelőtt talán nem foglalkoztattak volna minket. Így vagy úgy, de változást hozott a kovid az életünkbe, s talán régóta nem került emberek sokasága egyszerre ennyire közel a halál gondolatához. Knausgård könyve is azt boncolgatja.

Három nagy egységre tagolható szerkezetileg: az első, valamint a második nap különböző, de sok esetben egymástól nem független emberek által való megéléseinek fejezeteire, végül az egyik szereplő által írt esszére (Egil Stray: Esszé a halálról és a holtakról).

Ha olvasási útmutatót szeretnék adni, arra hívnám fel a figyelmet, hogy ez az utolsó rész, az esszé az elvi alapvetése mindannak, ami elhangzik az azt megelőző 640 oldalon, s hogy a legjobb volna visszafelé olvasni a könyvet – de legalább is ismerni az esszét, mielőtt a történetbe a legelején belefogunk.

Persze nem véletlenül szerepel mégis a könyv legvégén ez a szépirodalmi és tudományos mélységeket is felvillantó esszé a haláról. A regény zárszava egy körkörösséget, vagy sokkal inkább ciklikusságot teremt, melynek következtében egyfajta jelenség kezdetének felvillantása mellett a könyv szövegét is újraolvashatnánk, újrakezdhetnénk.

A kilenc, minden esetben E/1. személyben megszólaló ember közül mindenki kapcsolódik az első nap alkonyán az égen feltűnő új csillaghoz, mely titokzatosan, egyesek szerint fenyegetően vagy jelként tündököl az éjszakai égbolton: „mintha minket nézne. […] Mintha átrendezte volna az égboltot. Most már csak ő számít” – olvassuk Kathrine szavait. Vagy ahogy Arne jellemzi: „Szép volt. Úgy szép, ahogy a halál is szép.”

A szereplők között találhatunk osztályvezető ápolót, irodalom professzort, szabadúszó művészt, lelkészt, pénztárost, újságírót, kiállítás-szervezőt és pszichiátriai betegek gondozóját. A velük történő eseményeket, bennük megfogalmazódó érzelmeket, múltidéző gondolataikat az olvasó hiperrealista pontossággal ismeri meg. Épp ez hozza karnyújtásnyira őket az olvasóhoz, olyannyira hús-vér embereket látunk magunk előtt, hogy mi magunk, a házastársunk, a szomszédaink, az ismerőseink is lehetnének. Ez az elbeszélés-technika kedvez annak a műfajnak, amit – a műfaj kedvelői – thrillernek vélhetnének első megközelítésben. De az itt lezajlódó bűntény(ek) nem nyer(nek) megszokott feloldást, csupán abban az értelemben, hogy nyugtalanítóan velünk maradnak.

Nem tudjuk magunkat függetleníteni attól a gondolattól, hogy azok a furcsaságok, melyek a szereplőkkel egészen hétköznapi életükben megesnek, az égen megjelenő – Egil által hajnalcsillagnak nevezett – szupernóva feltűnéséhez van köze. Különös látomások halott emberekről, lángoló házakról, rituális gyilkosságok, öngyilkosság, az állatok megmagyarázhatatlan viselkedése stb.

A hajnalcsillagnak, ahogyan Ézsaiás nevezte Lucifert az Ószövetségben, s ahogyan ugyanakkor Krisztus hívta magát a Jelenések könyvében, kettős megítélése alakul ki az szereplőkben, s bennünk is. De mindenképpen valamiféle apokaliptikus jelenség, mely hozhat megtisztulást és halált is.

Egil értekezése újszerű megvilágításba állítja az ember halálról való elméletét. „A halál teremtményei vagyunk” – s bár ez a mondat önmagában blaszfémiaként is értelmezhető, a felnőtt korában megtért, s a maga módján hívő szereplő-író, Egil okfejtései nyomán elgondolkodtató elmélet születik a modern ember világáról.

Ennek megismeréséhez azonban bele kell merülni ebbe a szövevényes regénybe, ha mégoly meghökkentő és szorongást keltő is olykor.

P. Tóth Nóra