Rubóczkiné Kiss Hajnalka írása a Pray&Run futózarándoklat kapcsán.
Ma délelőtt egy futózarándoklaton jártam. Első pillantásra az ilyen rendezvények nem sokban különböznek a többi futóversenytől, hiszen itt is azt látja az avatatlan szemlélő, amit máshol: különféle távokra nevezhetünk, és a tengernyi fantáziátlan, műszálas sportcucc látványától monsieur Dior legalább három napig borogatná kamillával retinagyulladását. Verseny előtt jócskán megy az esélylatolgatás, közben meg a pulzuskontroll. Működnek a frissítőpontok is, ahogy kell. No és ne feledkezzünk el a lényegről: a sok izzadt, büdös, ám a felszabaduló dopamintól jól betépett futóról sem, akik szombat délelőtt nem tudnak maguknak jobb programot kitalálni, mint cipőt koptatni a gőzölgő aszfalton, és küzdeni a jó kis vendégmarasztaló, nyírségi futóhomokkal.
Amivel esetleg kitűnik ez a verseny az ilyenkor gombamód szaporodó megmérettetések közül, az az, hogy egy országos kegyhelyen rendezik meg. Persze, tudományosan még nem mutatható ki a Szentlélek ereje és a félmaratoni részidők összefüggése, de a bennfentesek szerint mindenképpen többet húz a sportteljesítményen egy, a távolban feltűnő kettős templomtorony, mint a BiotechUSA bármely energetizáló shot-ja.
És persze eltér a befutóérem is, mert, valljuk be, nemigen osztogatnak semmilyen megmérettetésen olyan elismerést, amelyen Krisztus üres sírja látszik. És pont ez az érem volt az, ami gondolkodóba ejtett.
Míg odakinn zajlott a verseny, én a kegytemplomban üldögéltem. (Na ja. Még mindig nem futok. :P) Annyi minden volt az én szívemen, hogy jól esett ott, a félhomályban és csendben kicsit a Szűzanya ölébe hajtanom nyűgös, fáradt fejemet.
Amíg panaszos lélekkel azokat köveket leltározgattam sorra, amelyeket magam előtt görgetek, hirtelen bevillant az említett befutóérem, és nekem egyből a kenethozó asszonyokra kellett gondolnom.
Amikor elindultak ezek a szegény nők, biztosan azon tanakodtak, hogy vajon ki fogja majd azt az irdatlan nagy követ elgörgetni nekik a sír elől. Fizikailag képtelenség egy akkora torlaszt még meg is moccantaniuk.
Aztán ott vannak az őrök is. Azok meg majd jól elzavarják őket. Innen nézve ez az egész kenethozósdi Mission Impossible. Szóval, fene tudja, hogy kivitelezhető ez az egész, de leginkább sehogy.
Végül mégiscsak szépen összepakolnak mindent, ami csak kellhet, és nagy bizodalommal a lelkükben nekiindulnak. Amikor pedig odaérnek, azt látják, hogy nemhogy nincs őr, aki elküldje őket melegebb éghajlatra, de mit ne mondjak, azt a dög nagy sziklát is odébbhengerítette valaki. Ami pedig a lényeg: a sír is üres!
Úgy gondolom, az a Krisztus sírját eltorlaszoló kő legalább olyan súlyos lehetett, mint a mindennapi gondjaink sziklái. Hiszem, hogy érdemes lenne tanulni valamit ezektől az egyszerű, kenethozó asszonyoktól: annak ellenére megindultak küldetésük teljesítésére, hogy tudták, irgalmatlan nehéz az a kőszikla. Ők megtették, ami asszonyi erejükből tellett: összeszedték a kellékeket és odamentek Jézushoz.
Az összes többiről pedig az Úristen gondoskodott.
Rubóczkiné Kiss Hajnalka