Érintő – vasárnapi gondolatok Bakancsos Sándor atyával

Mt 9,27-35

Krisztusban szeretett testvéreim!

A mai evangéliumi szakaszban Máté apostol a két vak ember történetét beszéli el, akik Jézust követve így kiáltottak fel: „Könyörülj rajtunk, Dávid Fia!” (Mt 9,27). Az Úr hozzájuk fordulva megkérdezte: „Hiszitek-e, hogy megtehetem ezt?” Ők pedig egyöntetűen válaszolták: „Igen, Uram!”, mire szemük megnyílt, és visszanyerték látásukat.

Amikor ezen elmélkedünk, érdemes megvizsgálnunk, miért nevezték Jézust „Dávid Fiának”. Tudjuk, hogy Jézus test szerint Dávid leszármazottja volt, ahogy az evangélium nemzetségtáblája is tanúskodik róla. Ám amikor Jézus a farizeusokat a Krisztus kilétéről faggatta, rámutatott arra a mélyebb titokra, hogy Ő több, mint egy földi uralkodó utódja: Ő az Úr, akit maga Dávid is a Lélek által „Urának” nevezett.

A vakok eleinte csak „Dávid Fiának”, vagyis egy földi szabadítónak látták Jézust, ám a gyógyulásuk után már „Isten Fiaként” vallották meg Őt. Ez a hitvallás a keresztény életünk magja. Sokan, akik távol állnak az Egyháztól, Jézust csupán egy erkölcsi tanítónak, Buddha vagy Konfuciusz társának tekintik. De ha Jézus csupán bölcs tanító lett volna, ma csupán az eszmék történetének egy lapján szerepelne. Ő azonban a megtestesült Isten, akiről János evangélista azt írja: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige” (Jn 1,1).

Felmerülhet bennünk a kérdés: miért volt egykor annyi csoda, és miért érezzük úgy, hogy ma elmaradnak? A válasz talán az, hogy csodák ma is történnek, csak a mi szemünk maradt vak a felismerésükre. Gyakran a véletlennek, a szerencsének vagy a természetes folyamatoknak tulajdonítjuk azt, amit Isten kegyelme munkál bennünk.

Úgy gondolom, hogy

a csoda mindig közös cselekedet: Isten ajándéka és az ember hittel teli elfogadása. Isten nem erőszakolja ránk a csodát, hanem vágyja a hitünket.

Mégis, olykor hiába imádkozunk, hiába hiszünk, a várva várt gyógyulás elmarad. Ilyenkor meg kell értenünk: Isten gondviselése nem korlátozódik csupán a földi élet meghosszabbítására. Néha azért nem teljesíti kérésünket, mert egy sokkal nagyobb, örökkévaló csodát készített elő számunkra. Amikor elveszítünk egy szerettünket, akiért oly sokat imádkoztunk, a gyászunk pillanatában emberi szemünk még könnyes, de a hit szeme megláthatja a vigasztalást: Isten nem az életet vette el, hanem az örök életbe hívta át szerettünket.

Egy idős, vak remete élt egy eldugott kolostorban. Sok fiatal zarándok kereste fel őt, hogy tanácsot kérjenek tőle a jövőjükről vagy a nehézségeikről. Egyszer egy gazdag, gőgös fiatalember érkezett hozzá, és gúnyosan megkérdezte:

– Atyám, hogyan láthatsz te engem, amikor a szemed világa kialudt? Hogyan tudsz vezetni másokat, ha magad sem találod az utat a saját celládig?

Az öreg remete mosolyogva így felelt:

– Fiam, a te szemed valóban éles, és látod a világ fényeit. De mondd meg nekem: látod-e benne az Isten kezét? Látod-e a felebarátod szenvedésében Krisztus arcát? Látod-e a saját szívedben a bűnt, amitől meg kell tisztulnod? Én a sötétségben is megtanultam látni az Istent, te pedig a fényben is vak maradtál Őrá. A csoda nem az, hogy a szemem megnyíljon a napfényre, hanem az, hogy a lelkem megnyíljon az Örökkévalóra.

A fiatalember elhallgatott, mert rádöbbent: a külső látásnál sokkal fontosabb a belső tisztánlátás.

Szeretett testvéreim! Kérjük az Urat, hogy ne csak a testi bajainkban segítsen, hanem nyissa meg a szívünk és lelkünk szemét is, hogy észrevegyük az Ő csodáit minden egyes lélegzetvételben. Bízzunk benne teljes odaadással, hiszen Ő tudja, mire van szükségünk, még mielőtt kérnénk.

Ámen.

Szerző: Bakancsos Sándor, fotó: biblia.hu

Nyíregyházi Egyházmegye