spiritual balm at all times

Mt, 18,23–35

A megbocsátás lélektana

Kedves Testvéreim! Ahhoz már hozzászokhattunk, hogy Jézus, amikor az üdvösség felé vezető utakról beszél, akkor nem csupán a felszínt kapargatja, hanem ahogy apostolait is a mélybe való evezésre biztatta, úgy bennünket is a dolgok lényegéhez, magjához akar eljuttatni. A mélyre evezés pedig nem a legkönnyebb dolog, sőt, komoly erőfeszítést, megfeszített munkát vár el Krisztus követőitől akkor is, és ma is. A mai evangélium példabeszéde pedig talán emberi életünk legnehezebb próbatételét érinti: a megbocsátás nehézségeit.

Igen, kedves testvéreim: megbocsátani nehéz! Talán a legnehezebb dolog emberi életünkben. De miért is az? Mi teszi ilyen nagy kihívássá? Lehet-e egyáltalán megbocsátanunk önmagunknak és másnak tiszta szívből, teljesen már itt a földön? Vizsgáljuk meg ezt a kérdést a mai elmélkedésünkben!

Először is, emberi természetünkhöz furcsa módon hozzátartozik, hogy szeretünk rácsavarodni mindennapos sértettségeinkre. Szeretjük megbántottságainkat dédelgetni és azokat túlagyalni. Szeretünk önmagunkban rögtönítélő bíróságot létrehozni, ahol a bennünket ért bántásokért azonnal meghozzuk a másikról az elmarasztaló ítéletet, amivel aztán sokszor évtizedekre, gyakran örökre ki is zárjuk őt az életünkből. Majd győztesen ülünk tort a „győzelmünk” erkölcsi magaslatáról. Jól kiszúrtunk vele! De megérdemelte! Úgy kell neki! Közben pedig csak magunktól dobtunk el egy embert, aki valaha sokat jelentett nekünk. Magunkat tettük szegényebbé. A büntetésünkkel pedig igazából csak magunkat büntettük meg igazán. Mert ezt teszi az, ha nem tudunk vagy nem akarunk megbocsátani. Elidegenít bennünket. Magányossá tesz és bezár. Rabosít – önmagam rabjává tesz. Hányszor hallottam már, hogy valakire évtizedek óta haragszom, de már nem is tudom, hogy miért! Csak azt tudom, hogy nekem nem kell neki megbocsátanom! Én ilyenkor mindig megkérdezem: És most jól érzed magad? Úgy érzed, hogy ezzel igazságot szolgáltattál? Jobb neked? A válasz pedig általában néma csend, ami mindennél többet mond! És a felismerés: Nem így kellett volna tennem! Mert lehet, hogy nekem volt igazam, de igazából nem én nyertem: sőt, az igazi vesztes én vagyok! De higgyük el: sohasem késő!

Ha pedig Isten mindent meg tud bocsátani, hogy nekünk jobb és teljesebb legyen, ha még a kereszten is tud a gyilkosaiért imádkozni, akkor nem lenne jobb nekünk is, ha egy kis nagylelkűséget és megbocsátást tanulnánk tőle?

A megbocsátás másik nagy problémája, hogy sokszor félünk megbocsátani, félünk újra felvenni megszakadt kapcsolataink elveszített fonalát. Mi is az oka ennek? Miért félünk, amikor Jézus százszor és ezerszer figyelmeztet bennünket arra, hogy ne féljetek? Azt gondolom, hogy ennek két oka lehet. Az egyik, hogy minden hosszú útnál, minden változást hozó szándéknál az első lépést megtenni a legnehezebb. Hiszen indulásra kész lábunkat gyakran visszafogja a kétségeskedés, a túlgondolás. Vajon jó lesz-e? Vajon helyes úton indulok el? Mi lesz, ha fájni fog? Mi lesz, ha nem fog sikerülni? Egyébként is, neki kellene megtenni az első lépést! Hát nem ő a hibás?! És ilyenkor az el sem kezdett út már azonnal véget is ért. És az üdvösség, a dolgok helyrehozatala, már az első lépés megtétele előtt kudarcba is fulladt. És marad az egy helyben toporgás, sebeink nyalogatása és az elszalasztott lehetőség.

Viszont megakadályozhatja az első lépés megtételét életünk talán legnagyobb keresztje, a félelem is. Igen, félünk. Félünk újra felvenni a kapcsolatot. Mert rendben, én készen állok a megbocsátásra, megvan bennem a szándék, de mi van, ha ezt ő nem értékeli? Mi lesz, ha újra megsért? Mi lesz, ha a szakadékok betemetése helyett még mélyebbre ássuk azokat? Én azt már nem élném túl! Inkább hagyjuk is az egészet! Jó ez a látszólagos biztonság, mert ez legalább biztos! Csak kérdem én: tényleg biztos? Vagy csak egy elképzelt védőburok, amely lehet, hogy már holnap, más helyzetben, más által újra széttörik! Vagy valójában egy olyan burok, amely nemhogy megvédene engem, hanem sokkal inkább börtönömként funkcionál, ahova én, önként zártam be saját magamat!

Jusson ilyenkor eszünkbe a tanítványait hívó Jézus: „Gyertek és kövessetek engem!” Lépjetek ki a burokból! Bízzatok bennem, mert tudom, hogy a burkon kívül is van élet! Sőt, ott van még csak igazán! Legyetek bátrak, tegyétek meg az első, legnehezebb lépést és tudjátok: Én veletek vagyok! Mellettetek állok. Most és a világ végezetéig.

A harmadik és talán a legfontosabb tény, ami miatt nehezen megy a megbocsátás az az, hogy még gyenge a hitünk. Jézus sokszor korholta saját tanítványait is, hogy kicsinyhitűek. Hogy nem mernek teljes szívvel és igazi ráhagyatkozással hinni Istenben és saját magukban sem. Milyen keserűen állapította meg és tette szóvá nekik, hogy ha akkora hitetek lenne, mint a mustármag, akkor szavatokra a hegyek is megmozdulnának. Ezért is próbálta és most is próbálja lételemünkké tenni a hitet. Hogy higgyünk benne! Hogy higgyünk magunkban! Hogy igenis, Istennel a szívünkben, nyitottsággal a lelkünkben mindenre képesek vagyunk. Hogy Istenben bízva és erejében, szentségeiben megerősödve még bénító félelmeinket is le tudjuk győzni! Hogy vele és általa semmi sem lehetetlen – még önmagunk legyőzése sem! Távozásakor Jézus tett egy örök ígéretet, amit sokszor olvasunk, de vajon el is hisszük? Én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig! Ő itt van! Most is! Segít, biztat, támogat! A legjobbat akarja nekem, szeretett gyermekének, képmásának. Akkor pedig mitől félünk? Mi tart vissza? Miért nem hiszünk neki, az egyedüli Igazságnak? Ne féljünk! Bízzunk, higgyünk, cselekedjünk, merjünk megbocsátani, merjünk elnézést kérni, merjünk élni! Igazán, teljesen, bú és kötöttségek, félelmek nélkül. Vele és általa! Most és mindörökké: Ámen

Szerző: Egri Tibor, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye