Érintő – vasárnapi gondolatok Bakancsos Sándor atyával

Mt 19,16–26

Krisztusban szeretett testvéreim!

A mai evangéliumban a gazdag ifjú történetével találkozunk, aki ki azzal a kérdéssel fordul Jézushoz: „Jó Mester, mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (Mt 9,16). Az Úr pedig így válaszolt neki: „Ha pedig be akarsz jutni az életre, tartsd meg a parancsokat.” (Mt 19,17)

Érdemes elidőznünk egy kicsit a Megváltó ezen szavainál! Mit jelent az, hogy „bejutni az életre”? Nem léptünk-e már be az életbe? Nem kaptuk-e azt ajándékba Istentől a szüleink által, amelyet a magunk módján élünk, amiért hálát adunk és amelynek örvendezünk? Kiderül azonban, hogy az Úr egy másik, új életre készít fel minket. Nem véletlen, hogy a tanítványainak, a követőinek és mindazoknak, akik útmutatásért fordulnak hozzá, azt tanítja: az ember igazi célja nem ez a földi, átmeneti élet, hanem az örökkévalóság. Minden utasítása és parancsolata pontosan arra irányul, hogy felkészítsen minket a belépésre.

A földi életben sok minden ismerős és világos számunkra, hiszen itt élünk. Többé-kevésbé átlátjuk, hogyan épül fel ez a világ, milyen szabályok szerint működik, és mire számíthatunk a jövőben. De arról az életről, amelyre az Úr hív minket, nagyon keveset tudunk. Nagy rejtélynek tűnik, és néha bizony félelemmel gondolunk rá a sok ismeretlen miatt. Ráadásul abból az életből még senki sem tért vissza, hogy elmesélje, mi vár ránk ott, vagy mire kell számítanunk.

Jézus Krisztus – tanításaiban és példabeszédeiben – mégis folyamatosan a Mennyek Országáról és az örök életről beszél. Ennek két oka van: az egyik, hogy felkészüljünk rá, a másik pedig, hogy ez az élet nemcsak a halál küszöbén túl kezdődik, már a földi életünkben is részesülhetünk belőle. Az örök élet részeseivé a parancsolatok megtartása, az ima, az Istennel való közösség, és mindenekelőtt Krisztus szent misztériumainak vétele által válunk. Amikor magunkhoz vesszük az Eucharisztiát, maga az Úr lép be a testünkbe: az Ő drága Vére egyesül a mi vérünkkel, és isteni jelenlétével átitatja egész emberi természetünket – nemcsak a lelkünket, hanem a fizikai testünket is.

Az idős, sokat látott szerzetestől egyszer megkérdezte egy fiatal hívő: „Atyám, hogyan hihetem el igazán, hogy az örök élet már itt a földön elkezdődhet?” A bölcs mosolyogva így válaszolt: „Képzelj el egy magot a sötét föld alatt. Ha csupán a hideg rögöket ismeri, azt hiheti, hogy a világ csak sötétségből áll. De amikor kibújik a napfényre, és megérzi a meleg tavaszi esőt, a mag nem kételkedik többé a virágzó rétekben – mert a lényében hordozza a holnap ígéretét. Így van ez velünk is a szent Eucharisztiában: a mennyország ízét kapjuk meg útravalóul.”

Ezért is fájdalmas sokszor látni, amikor hívők eljönnek a liturgiára, de nem részesülnek az Eucharisztiában. Úgy viselkednek, mintha a szertartás másért zajlana, mintha a pap hívása, „Istenfélelemmel és hittel közeledjetek...”, vagy maga a Megváltó parancsa: „Vegyétek, egyétek... Igyatok ebből mindnyájan” (Mt 26,26–28) nem rájuk vonatkozna. Pedig ezek a szavak kivétel nélkül minden egyes emberre szólnak, beleértve a legkisebbeket is.

Nemsokára imádkozni fogunk valamennyi templomban iskolás és óvodás gyermekeinkért. Kérni fogjuk, hogy az Úr világosítsa meg őket, és tanítsa meg törvényére. De rajtunk, felnőtteken múlik, hogy átadjuk-e nekik nemcsak a világi ismereteket, hanem Isten törvényét is. Ha valakinek kevés hite van az örök életben, nagyon nehéz lesz az élete. Hisz a világunkban sok igazságtalan és váratlan dolog történik, amit nehéz elfogadni. De amikor hiszünk az Istenben, és Isten jelenlétében élünk, a múló időnk is új értelmet nyer. Minden nehézség és váratlan esemény Istenhez vezető úttá válik, amelyen maga a Teremtő kézen fogva vezet minket.

Tegnap ünnepeltük Istenszülő Szűz Mária Elszenderülésének ünnepét. Ez az ünnep fellebbenti a függönyt az örök élet és a Mennyek Országa előtt. A Szent Szűz halálát nem gyászként, hanem elszenderülésként éljük meg, hiszen teste elaludt, lelkét pedig maga az Úr fogadta magához. Az ünnep ikonján a kiterített Istenszülő mellett ott látjuk Krisztust, aki átveszi édesanyja csecsemőként ábrázolt lelkét.

Az emberi élet a születéssel és a csecsemőkorral kezdődik. De csodálatos módon az öregedés szimmetrikus a felnövekvéssel. A csecsemő még nem beszél, csak sír, aztán lassan megtanul artikuláltan szólni. Amikor viszont valaki megöregszik vagy elgyengül, gyakran ugyanez játszódik le fordítva: egyre nehezebben fejezi ki magát, majd ugyanúgy távozik ebből a világból, ahogyan megérkezett. Ez a távozás azonban nem a megsemmisülés, hanem születés egy új életre. Erre készít fel minket az Úr: a parancsolataival, az Egyház életével, és azzal a kegyelemmel, amely alkalmassá tesz minket az örökkévalóságra.

Kérjük az Urat, hogy segítsen mindig emlékeznünk a Mennyek Országának jelenlétére a mindennapokban. Amikor Istenünk úgy gondolja adjon nekünk békés véget, és tegye a ránk váró elszenderülést egy új, örök élet dicsőséges kezdetévé! Ámen.

Szerző: Bakancsos Sándor, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye