Ünneplőbe öltözött szívek – találkozások a hodászi otthonban

A nap a kápolnában kezdődött, ahol Magyar László nyírkátai parókus atya, az intézmény lelki vezetője köszöntötte a megjelenteket. A Paraklisz végén Lippainé Szabó Kata intézményvezető szólt a jelenlévőkhöz, külön is köszöntve Szocska A. Ábel nyíregyházi megyéspüspököt, aki rendszeresen ellátogat az otthonba, és kiemelt figyelemmel kíséri az intézmény életét.

Ábel püspök a találkozás gondolatát állította beszéde középpontjába. Néhány nappal korábban Máriapócson az európai görögkatolikus püspökök találkozóján vett részt, Hodászról pedig ismét Máriapócsra indult tovább, a cigány testvérek zarándoklatára. Három különböző alkalom, mégis mindegyik középpontjában ugyanaz áll: emberek találkoznak egymással.

A főpásztor Mária és Erzsébet találkozását is felidézte, és arról beszélt, mennyit számít, hogyan várjuk és hogyan fogadjuk a másikat. Ahogyan egy ünnepre, úgy egy fontos találkozásra is készül az ember: ünneplőbe öltözteti a szívét.

Hodászon ezen a napon nemcsak a szívek öltöztek ünneplőbe. Az otthon parkját és épületeit őszi díszekkel készítették elő a vendégek fogadására, de maguk a lakók is régóta várták a családi napot. Több mint százan tudták, hogy hozzátartozójuk érkezik hozzájuk. Akik megígérték, hogy ott lesznek, el is jöttek – így azoknak a lakóknak, akik már készültek a találkozásra, nem kellett csalódniuk.

Ábel püspök arról is beszélt: a találkozás nemcsak két ember között történhet. A kápolnában azért kezdődött a nap, mert az ember Istennel is találkozhat, és az egymással való találkozásaink is ebből kaphatnak többet. Az otthon lakói a szertartásokon és az itt szolgáló atyákon keresztül rendszeresen megélhetik ezt a kapcsolatot.

A kápolnából ezután az udvarra vonultak a résztvevők. A lakók rövid műsorral, versekkel készültek vendégeiknek, majd Bihari Gellért stand-up-előadása következett.

Lippainé Szabó Kata intézményvezető az udvaron már elsősorban a családokhoz fordult. Az otthonban kétszáz pszichiátriai betegséggel élő és harminc demenciával élő embert gondoznak. Mint fogalmazott, akiknek az ellátását a családok az intézményre bízták, számukra nem pusztán ellátottak: édesanyák és édesapák, nagyszülők, testvérek, rokonok, egykori társak, barátok és munkatársak – egyedi, megismételhetetlen emberek, akik mögött egy egész élet áll.

A betegség sok mindent megváltoztathat: a viselkedést, a kommunikációt, olykor még azt is, hogyan ismernek egymásra az emberek. Az emberi méltóság és a szeretet iránti igény azonban nem tűnik el – hangsúlyozta az intézményvezető.

A családtagoknak a bizalmat is megköszönte. Egy szeretett ember intézménybe kerülése sokszor nehéz döntés, amelyet féltés, aggodalom, bizonytalanság, akár bűntudat is kísérhet. Attól azonban, hogy valaki intézményben él, továbbra is szüksége van a családjára. Egy látogatás, telefonhívás, közös sütemény, fénykép vagy néhány együtt töltött perc is sokat jelenthet.

– A család szeretetét nem tudjuk és nem is szeretnénk pótolni – fogalmazott Lippainé Szabó Kata. Az intézmény és a hozzátartozók együtt tudnak igazán sokat adni az itt élőknek.

Hogy mit jelenthet egy ilyen látogatás, ezen a napon számos történet megmutatta.

Az egyik édesanyához mindhárom gyermeke eljött. Mindannyian Ausztriában élnek életvitelszerűen, ezért külön megszervezték, hogy együtt érkezhessenek meg hozzá. Gyermekei elmondták: édesanyjuk korábban egyre inkább bezárkózott, otthon sokszor a befüggönyözött szobában töltötte napjait. Megnyugvást jelent számukra látni, hogy az intézményben otthonra talált, és a foglalkoztatásban is részt vesz: a varrodában munkába tud állni, ami feladatot és értelmet ad a mindennapjainak.

Akadt olyan találkozás is, amelyre tizenöt évet kellett várni: az egyik lakó ennyi idő után találkozhatott újra egy hozzátartozójával. Érkeztek testvérek húgukhoz és édesanyjukhoz, akik mindketten bent élnek az otthonban. Ma már semmiképp sem szökne el innen – mesélte a lány –, hiszen van itt szerelme, és van mivel foglalkoznia is. Ez pedig a hozzá – egyéként havonta – érkező testvérek számára is fontos.

A látogatók közül többen a nap végén odaléptek az intézményvezetőhöz. Arról beszéltek, mit jelent számukra saját szemükkel látni azt a környezetet, amelyben szerettük él, és azt, hogyan fordulnak hozzá a mindennapokban. Egyikük úgy fogalmazott: „melegíti a lelkét” a megnyugvás, hogy ilyen körülmények között tudhatja szerettét.

A találkozások a munkatársaknak is visszajelzést adtak. Látták a napra régóta készülő lakókat a családtagjaik mellett, azt, ahogyan részt vesznek a programokon, együtt esznek, beszélgetnek, zenét hallgatnak. Ezekben a pillanatokban az a munka is láthatóvá válik, amelyet az év hétköznapjain végeznek.

Az élő zene, a helyben készített ételek és a közös együttlét már kötetlenül folytatta azt, ami a kápolnában elkezdődött. Az otthon dolgozói a mindennapokban gondozzák, segítik és támogatják a 230 itt élő embert. A család helyét azonban nem akarják elfoglalni. Inkább olyan otthont igyekeznek teremteni, ahol a hozzátartozóknak is marad helyük – és ahol érdemes készülni a következő találkozásra.

Ezen a napon több mint százan készültek rá. És akiket vártak, megérkeztek.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye