talk on patient swabs in Rókahegy

Már a felütésnek szánt első mondata is ilyen volt: „Az Egyház beteg”. (Persze, ezt jól kell értelmezni, mert a megdicsőült része nem lehet beteg.) De felsorolta a tüneteket, hogy mire alapozza ezt a megállapítását, amit abban összpontosított, hogy „nem működik az immunrendszere”. Nem hagyta azonban annyiban, mert határozottan rámutatott: a szentségekhez kell visszatérni, illetve az isteni kegyelmet felhasználni. Ehhez szerinte világossá kell tenni, hogy miről beszélünk: betegek szentségéről, vagy utolsó kenetről. Természetes, hogy az előbbi az általánosabb, de olykor valóban már az utóbbiról van szó.

Ekkor érkezett el oda az előadónk, hogy tisztázni kell a szentség fogalmát. Ezt általánosságban, minden szentségre értelmezve is megtette, mielőtt rátért a betegek kenetére. Érdekes megállapítást tett: a kórházban „pőre igazság” van, testileg is, lelkileg is. Nincs alakoskodás. Ezt hosszú tapasztalata alapján mondta. Ezért is emelte ki, hogy a szertartás gyónással kezdődik, aminek alapja a teljes őszinteség, mert nem is lehet másképp. Ennek fényében már nem is halál félelmetes, hanem az oda vezető út. Többször említette az atya, hogy ezzel ő is így van. Nem a haláltól fél, hanem sokkal inkább a betegségtől és a vele járó kiszolgáltatottságtól. Ám a szertartásban jelen van a szentáldozás, ami a legnagyobb dolog a világon: Istennel egyesülhetünk! „Bele kell állni a fénybe” – említette, s egy hasonlattal világította meg. Amikor az egyik villanyoszloptól haladt a másikig, nőtt az árnyéka, a lámpa alá érve eltűnt, majd továbbhaladva újra növekedett. Krisztus világosságában kell maradnunk!

A következő részben felvázolta a betegek kenetének történetét. Kezdetnek felidézte a Jakab-levelet, majd a IV. századtól kezdődő történelmi kifejlődést tekintette át (pápák, zsinatok) egészen II. vatikáni zsinatig. Megerősítette, hogy ez utóbbi hozta a fordulatot a szentség elnevezésében, hogy az „a betegek kenete”.

Természetesen a betegek kenetének definícióját is részletezte az atya, majd kiemelte, hogy bármely keresztény ember részesedhet benne súlyos betegségében, öregségében, műtét előtt, halálveszélyben. Majd a hatásait is részletesen felsorolta. Leszögezte, hogy az ókori rövid eltérő gyakorlat után már csak a pap szolgáltathatja ki ezt a szentséget, mégpedig megáldott olajjal (amit a görögkatolikus egyházban a pap is megáldhat, mégpedig a szertartás keretében).

Hogy teljes legyen az előadása, az atya a szertartás három imádságát értelmezte és magyarázta. Hangsúlyozta, hogy nem kell engedni a sátán hazugságának, mert az a méltatlanságunkra alapozva igyekszik távol tartani a szentségtől.

Előadása végén visszatért a kezdő gondolatra: arra, hogy az Egyház beteg, tagjainak száma csökken; a görögkatolikus egyházunkét statisztikai adatokkal is jelezte. De éppen ezért szükséges az isteni segítséghez, a kegyelemhez fordulni, amit a szentségeken keresztül (is) kapunk.

Előadását a betegek által megfogalmazott „bakancslistával” zárta az atya. Mit tennének jobban az életükben? Három dolgot: többet lennének a szeretteikkel, bocsánatot kérnének a rosszaságaikért, kevesebbet törekednének a pénz után. – Számunkra is megfontolandó dolgok.

A tartalmas és élvezetes előadás után – szokás szerint – több hozzászólás is elhangzott, illetve kérdéseket tettek fel a hallgatók.

Érdeklődéssel várjuk a nyolcadik – szentségekről szóló – sorozat záró (decemberi) előadását, mely kánonjogi szempontból fogja bemutatni a szentségeket.

Szerző: Ivancsó István, fotó: Zajácz Tiborné

Nyíregyházi Egyházmegye