Érintő – vasárnapi gondolatok Beregi István atyával

Lk 10,25–37

Krisztusban kedves Testvérek!

A törvénytudó próbára akarja tenni Jézust. Szándéka tehát nem jó, de első próbálkozása nem sikerül, hiszen Jézus visszakérdez tőle, így ő maga mondja el a választ az Isten- és emberszeretetről. Amikor Jézus azt mondja neki, hogy helyesen felelt, tegye ezt, és élni fog, a törvénytudó igazolni akarja magát. Azaz ismét az eredeti szándéka jelentkezik: valamiképpen levizsgáztatni Jézust, talán tévedésen érni. Ezért kérdezi: „Ki az én felebarátom?”

Ha igazolni akarta magát, az azt jelenti, hogy szerette volna, ha Jézus igazat ad abban, amit az akkori farizeusok és vezetők gondoltak. Eszerint felebarát az, aki honfitárs, vagyis zsidó ember, illetve még két csoport az idegenek közül: akik fölvették a hitet, azaz a prozeliták, valamint azok, akik akkor már egy éve Izrael területén laknak. Abban a korban csak őket gondolták felebarátnak.

Jézus nem elméleti választ ad, hanem egy történetet mond el. Érdemes odafigyelni arra, hogy mennyire visszafogottan, mennyire tartózkodóan beszéli el az eseményeket. Nem az érzelmekre helyezi a hangsúlyt, és nem akarja kihasználni sem a hangulatkeltés, sem az ítélkezés lehetőségét. Egy elemzésben olvastam, hogy az eredeti görög szövegben 29 ige van, és csak két jelző.

Éppen ezzel akarja tárgyilagosan, távolságtartóan, tartózkodóan elmondani az eseményeket.

„Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment, és rablók kezébe került.” Egy ember, azaz bárki lehet, aki bajba kerül. Jézus tárgyilagosan írja le ezt a bajt a példabeszédben, pedig ha ma hallanánk, milyen borzalmas jelenet lenne ez egy mai újságcikkben! Mégis, ahogyan Jézustól halljuk, tárgyilagosan mondja el, mi történt. Nem akar hangulatot kelteni, nem akarja fölhívni a figyelmet arra, milyen sajnálatos és tragikus ez a jelenet. Pontosan leírja, milyen bajba került az ember.

Aztán jön egy pap és egy levita. Itt is azt látjuk, hogy Jézus nagyon visszafogottan fogalmaz: odaér, meglátja, és továbbmegy. Nincs ítélkezés, nem használja ki azt a lehetőséget, hogy elmondja, milyen rossz viselkedés ez. Egyszerűen a tényeket közli. Gondolhatunk arra, hogy talán azért nem mennek oda, mert egyházi szolgálatban vannak, ezért kénytelenek megtartani a szabályokat, és nem nyúlhatnak véres emberhez, mert tisztátalanná válnak. Mégis lehetőség van arra, hogy meglássuk, milyen helyzetek adódnak. Olyan valakiről van szó, aki templomi szolgálatban van, tehát az istenszeretetet és az emberszeretetet is ismernie kellene. Mégis akár egy szabály, akár a félelem – hogy talán még közel vannak a rablók – azt eredményezi, hogy meglátja a bajba jutott embert, de továbbmegy.

Amikor a hallgatók talán azt várnák, hogy a pap és a levita után egy jószívű izraelita jön, aki segít, döbbenten hallják a mondatot: „Arra ment egy szamaritánus is.” Hiszen már ez a szó is a gyűlölt közösség egyik tagját említi. A zsidók még a pogányoknál is jobban gyűlölték a szamaritánusokat, mert a hitük eltorzítását látták bennük, eretneknek tartották őket. Valóban nagyon feszült légkör volt közöttük.

Ez a szamaritánus másképpen viselkedik. Odaér hozzá, meglátja, és megesik rajta a szíve. Ez az egyetlen olyan mozzanat, amely érzésről beszél, és Jézus éppen ezzel akarja megmutatni a másfajta viselkedést. Ebből következően a szamaritánus megfontolt és célszerű dolgokat tesz: odamegy hozzá, olajat és bort önt a sebre, azaz fertőtlenít, majd olajat használ, ami gyógyít. Bekötözi a sebet, fölteszi a sérültet a teherhordó állatra, a fogadóba viszi, és ápolja. Másnap, amikor továbbmegy, két dénárt, azaz két napszámnyi összeget ad a fogadósnak, hogy viselje gondját. Ha majd visszatér, kipótolja, ha szükséges.

Itt sincsenek felmagasztaló jelzők. Jézus nem akarja hősies módon fölemelni ezt a szamaritánust, hanem elmondja azokat a tárgyilagos, pontos és a módjában álló segítséget jelentő cselekedeteket, amelyeket ez az ember megtesz.

Éppen ezzel mutatja meg, hogy lehetőséget ad a tisztánlátásra annak az illetőnek, annak a törvénytudónak, aki hallani szerette volna Jézus válaszát arra a kérdésre: „De ki az én felebarátom?” Jézus ezzel a példabeszéddel éppen arra akar rámutatni, hogy ne önmagunkra irányuljon a figyelem. Ne az legyen a kérdés, hogy én, hanem az, hogy észreveszem-e azt, ami az úton előttem van. Az életem útján bekövetkező események és találkozások során meg tudom-e látni azt, amire szükség van?

Jézus nem elméleti választ adott, hanem egy történetet mondott el. Olyan visszafogott tárgyilagossággal beszéli el, amely által az akkori és a mostani hallgató szeme és szíve is fölnyílhat, hogy hasonlóképpen cselekedjen.

Ámen.

Szerző: Beregi István, fotó: jezsuita.blog.hu

Nyíregyházi Egyházmegye