Aki játszik vagy zenél, tulajdonképpen imádkozik

Aki játszik vagy zenél, tulajdonképpen imádkozik

A böjti időszak előszobája különös akusztikájú koncertterem, ahova tisztábban behallatszanak a szakrális világ szólamai. A Szent Efrém Férfikar februári koncertjein ima és ritmus, áhítat és önfeledt játék, ősi és huszonegyedik századi művek együtt szolgálják a (nemcsak zenei) harmóniát. Bubnó Tamással, az együttes művészeti vezetőjével készített interjút közöljük.

Forrás: Király Eszter/Magyar Nemzet, fotó:2018. február 23. 12:00

Kérjük, vegye figyelembe, hogy ez a hír 114 napja íródott

– Egy hangverseny közösségi élmény, az imádságnál bensőségesebb kapcsolat viszont talán nem létezik. Hogy hozható össze a művészetben a csoportos jelenlét és az ima intimitása?
– Él az emberekben ezzel kapcsolatban egy érdekes tévhit, amely szerint az imádság kizárólag misztikus és bensőséges megnyilvánulás lehet. Érdemes különválasztani az imát mint magántevékenységet és közösségi megnyilvánulást. Számtalan formája létezik ugyanis az imádságnak, van azonban olyan mozgatórugója, amely mindenki számára ugyanazt jelenti. Az is fohászkodik olykor, aki egyébként nem hisz Istenben! Az egyik legrégebbi és mindenki életében nyers valósággal jelentkező felkiáltást, az Uram, irgalmazz! lelkiállapotát számtalan szöveg, ritmus, közös tapasztalat is megragadja. És természetesen a transzcendens felé fordulásnak van diadalmas, elemi örömöt kifejező és hálaadó arca is, ráadásul ezek sem egyfélék: mondhatunk csöndes köszönetet, de ujjonghatunk is, mint Dávid a frigyszekrény előtt. Négy földrészen, több mint húsz országban jártunk már a Szent Efrém Férfikarral, és azt láttuk, hogy vallástól és felekezettől függetlenül minden igaz ima mélyén áttétel nélküliség, szívet-lelket kiöntő és jó értelemben vett „meggondolatlanság”, az Isten felé történő őszinte „felfakadás” található. Vallásos és nem vallásos embereket egyaránt arra szeretnénk bátorítani, hogy éljék meg az imának azt a rugalmas állapotát, amelyben közösségi formában fejeződik ki a mindenkiben ott buzgó, személyes fohász.

– A ritmikus imának – például a Szent Ignác-i lelkiségben – nagy hagyományai vannak, a Szentírás nyelvezetének és a kötött imaszövegeknek is mindig van valamiféle lüktetése. Így az Ima és ritmus-koncert címe nem meglepő, az viszont igen, hogy az előadást interaktív szakrális zenei játszóházként aposztrofálták. Lehetséges játékosságot csempészni az imába?
– Egy képzőművészünk mondta, hogy az imádsághoz a játék áll a legközelebb – ezzel szépen egybecseng egy görögkatolikus paptól származó intés is, mely szerint játszó gyermeket megzavarni halálos bűn. Aki játszik, az ima állapotában van, és a zenével sem teszünk mást: játsszuk. Játszás és játszadozás azonban különválasztandó. A szakrális játszóház magját az előbbi adja, hiszen az előadással tulajdonképpen egy játékos liturgiát hozunk létre. A koncerten közös imára kérjük majd az ott lévőket, hang-, ritmus- és zeneelemeket adunk a kezükbe, hogy mindenki a maga módján kapcsolódhasson be az alkotásba. Aki nem vallásos, mégis részt vesz a játékban, arról úgyis a Teremtő dolga eldönteni, imaként hallgatja-e, vagy csak gyönyörködik benne.

– Az immár nyolcadik Miatyánk-koncerten a minden keresztény számára közös pontot jelentő fohászt állítják középpontba. A szakralitás által inspirált komolyzene mesterműveit egymáshoz kötve öt földrész huszonegy nyelvén szólaltatják meg az Úr imádságát. Hogy segít a zene felfedni az állandóság ezer arcát?
– Úgy, hogy ez sem más, mint játék. Az elején – mint valami szép Bábelben – közösen is elmondjuk majd a Miatyánkot, mindenki a maga nyelvén. Az a gyönyörűség, amit egy-egy nyelv hozzá tud tenni a fohász lényegéhez, a szavak hosszában vagy keménységében jelentkező különbségek épp az egységhez adnak hozzá pótolhatatlan értéket. Az etióp Miatyánk például sokkal hosszabb, mert ők beletesznek egy-két „extra” könyörgést, fordulatot is. Egyébként a dél-afrikai szutu változat sem rövid, az afrikai nyelvek talán nem sietnek annyira, boldogan elvannak az imájukkal. A Miatyánk-koncerten olyan zenéket illesztünk az imádsághoz, amelyeket részben vagy teljes mértékben ez a fohász ihletett – grúz, ószláv, latin művek, görög-bizánci és közel-keleti himnuszok mellett Bortniansky, Kodály, Liszt, Sáry, Stravinsky, Twardowski műveit.

– Február 23-án Pannonhalmán egy harmincas éveiben járó kortárs olasz zeneszerző, Alberto Schiavo Stabat Mater dolorosájának ősbemutatóját tartják a nagyböjti koncert keretében. Mitől különleges ez a darab, hogyan érhet el a „profán fülekig”?
– Alberto Schiavo teljesen ismeretlenül keresett fel tavaly. Azt írta a levelében, hogy szeretné, ha mi mutatnánk be az általa komponált Stabat matert. Épp Indiában jártunk a kórussal, amikor megkaptuk a kottát: egy goai étteremben ültünk, és mind megdöbbentünk, mert ilyet ritkán lát az ember. A műben megjelenik a középkori Stabat mater himnusz fájdalma, de benne van az ősi, gregorián, sőt órómai énekekre jellemző zenei tradíció is. Énekelni egyébként nagyon nehéz, bírni kell hangilag, agyilag és lelkileg egyaránt. A Magyar Rádió jóvoltából stúdiókoncerten már előadtuk egyszer, ott volt a szerző is, és nagy sikert aratott az előadás. Az külön ajándék, hogy a valódi, templomi ősbemutatót Pannonhalmán tarthatjuk, újra az alkotó jelenlétében, a műsort pedig az koronázza, hogy Schiavo kivételes műve mellé odatettük a világ valaha írt egyik legszebb lamentációját, Thomas Tallis Lamentatio Jeremiae Prophetaejét. Két remekmű – egy nagyon ismert és egy vadonatúj – várja tehát a közönséget a nagyböjti hangáhítaton.

– Szép paradoxon, hogy épp a zene segítheti az elcsendesedést, a befelé fordulást. Miért lehet aktuális a mondat: aki énekel, kétszeresen imádkozik?

 

– Éppen azért, mert a zene az egyik legfontosabb közvetítő Isten és ember között. A muzsika eredetileg nem egymás szórakoztatására jött létre, hanem elsősorban szakrális, kultikus céllal, az isteni világ számára. Yehudi Menuhin írja Az ember zenéje című könyvében, hogy az emberiség több tízezer évvel régebb óta énekel, mint beszél. Minden emberben megvannak a zenének azok az ősmozdulatai, amelyek a szakrális jelleget hordozzák. Ha csak dúdolgatunk, akkor is azokat a ritmikus „mozdulatokat” végezzük, amelyek a teremtő felé fordítanak. Az utóbbi évszázadokban a szekularizáció nyomán a szórakoztató zene felé billent a mérleg nyelve, de minden korban szükséges felismerni, milyen bődületes repertoárunk halmozódott fel a dicsőítésre.

– Arra is érvényes ez, aki nem liturgikus műveket énekel?
– Nincs jogom kétségbe vonni, hogy valaki egy popsláger éneklésével is az Isten felé tud fordulni. A probléma ezzel számomra az – és többnyire megsértődnek, ha ilyet mondok –, hogy grundjátékos nem kell a nemzeti tizenegybe. Ez alatt azt értem, hogy Istennek a legjobbat kell adnunk, a világi zenét pedig a helyén kell tudni kezelni. Beregszászon hallottam egy római katolikus atyától, hogy az Isten igényes. Ez nem azt jelenti, hogy személyválogató és ne hallgatna meg bárkit. Ugyanakkor ha lehetőségünk van (márpedig van) arra, hogy a lehető legjobbat adjuk neki, akkor így kell tennünk. Azt tapasztalom, hogy ma nem a tökéletesre törekszünk, hanem a popularitás és pasztoráció nevében számos, eddig prioritásként kezelt szempontot feladunk. A zenével is ezt tesszük, mondván, hogy Isten mindent meghallgat. De az Isten felé fordulásnak szerintem az az útja, hogy mindenki a maga ajándékai és elhivatottsága szerint abban végezzen szolgálatot, amit igazán jól tud csinálni. Én kívülről tudom a görögkatolikus liturgiát, mégsem állok oda az oltár elé misézni azt képzelve, hogy pap vagyok. Zenei szolgálattevőként is gyakorolni kell, kötelességünk folyamatosan képezni magunkat, legyünk akár kántorok, akár gitáros csapat tagjai. Felkészülten kell szolgálni és ugyanígy imádkozni is, és Istent, nem pedig magunkat helyezni előtérbe. Szent Pál szavaira emlékezve ne botránkoztassuk meg azzal a közösséget, hogy nem vagyunk elég jók.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.02.07.

Forrás: Király Eszter/Magyar Nemzet, fotó:

Nyíregyházi Egyházmegye

Bubnó Tamás, egyházzene




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2018 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert