Interjú Márta nővérrel

Interjú Márta nővérrel

„A hosszú élet a Jóisten ajándéka, amiben engem is részesített" – mondta a napokban elhunyt Márta nővér abban az interjúban, melyet 95. születésnapja alkalmából készített vele Király András, a Görögkatolikus Szemlélet magazin szerkesztője. A kiadvány 2016-os téli számában megjelent írását közöljük.

Szöveg és fotó: Király András2018. március 13. 14:46

Kérjük, vegye figyelembe, hogy ez a hír 271 napja íródott

Márta nővér kilencvenöt éves lett. Ha a névről nem jut eszébe az olvasónak, kiről is van szó, segítek: ő az, aki ötvenegy éven át gondozta, takarította, ápolta a máriapócsi bazilikát, a liturgikus öltözeteket és eszközöket, kántorkodott, és vezette a kegytárgyboltot. Az utóbbi években már bottal járt, de tenni akarása egy percre sem lankadt. Aki az elmúlt években, évtizedekben búcsún járt Máriapócson, biztosan találkozott vele. A munkában lelte örömét, a templomban volt a legboldogabb. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy élete túlnyomó részét a Szűzanya mellett töltötte. Alighogy örökfogadalmat tett, a Nagy Szent Bazil Rendi Nővérek közösségét is betiltotta a bolsevista államhatalom, rendházukat elvették. A szétszóratás negyven éve alatt Márta nővér jelentette a bazilita nővérek jelenlétét Máriapócson. Negyven éven át – csakúgy, mint más szerzetesek Magyarországon – csak titokban élhetett szerzetesi életet. Két éve ágyban fekszik – elfáradt a teste, nem tud járni. Az elméje azonban friss, szemüveg nélkül olvas, elsőként mindig a Görögkatolikus Szemlét és a Szemlélet magazint. Azt mondja, most végre van ideje arra, amire ötven évig nem volt: imádkozni.

Bazilia és Ágota nővérek fogadnak a máriapócsi rendházban, melyhez hozzáépült a Szent Makrina Szociális Otthon. Nemsokára egy kerekesszékben betolják Márta nővért. Az interjú kedvéért vették ki az ágyból, és öltöztették szerzetesi ruhájába. Pedig nehezére esik az ülés. Mosolyog, és bosszantja, hogy a keresztje nincs a nyakában. Kicsit közelebb húzódom, hogy halljon. Beszélgetésünk során többször elneveti magát, olykor cinkosan pillant nővértársaira, amiből kiderül: még a humorérzéke sem kopott el.

Mi jut eszébe, ha azt mondom, hogy kilencvenöt éves?

A hosszú élet a Jóisten ajándéka, amiben engem is részesített. Sokszor nehéz már, de van időm a türelmet gyakorolni. A legszomorúbb azért vagyok, mert rengeteg munka lenne, és túl sok jut azokra, akik tudnak dolgozni – olyan szívesen levennék egy kis terhet a vállukról, de nem lehet, mert nem tudok lábra állni. Ötvenegy éven át engedett dolgozni a Jóisten, és most csak az ágyban fekszem. De mindig azt kell szeretni, amit ad nekünk – nekem azt, hogy nem tudok járni. Kicsit lassan telnek így a napok, de igyekszem minél többet olvasni és imádkozni, mert korábban ezekre nem volt elég időm. Most jut bőven, és bizony, van kiért imádkozni. Főleg a fiatalságért kell, mert sajnos már kiskoruktól bántják a Jóistent csúnya beszéddel, engedetlenséggel, később egyre több mindennel. Sokan tengődnek, nem csinálnak semmit, holott a lehetőség mindenki előtt adott, a határ a csillagos ég. De ha valaki nem szeret tanulni, legalább dolgozzon. Meg kell érteniük a fiataloknak, hogy nem ők diktálnak, nem ők irányítanak. Az engedelmesség nagyon nehéz dolog, de a nélkül nem sokra viszik. Megfogadtam, hogy sokat imádkozom értük, és a kispapokért, hogy kitartsanak elhatározásuk mellett, és jó papok legyenek. Azért is sokat imádkozom, hogy még többen jelentkezzenek szerzetesnek. Régebben minden évben több jelöltünk volt, ma alig akad. Az én csacsi eszemmel úgy gondolom, azért hagyott ilyen sokáig élni a Jóisten, hogy a tűrés mellett sokat tudjak imádkozni másokért.

Miben leli örömét a mindennapokban?

Annak is örülök, hogy most beszélgetünk, nagyon meg vagyok lepve. A születésnapomon fölköszöntöttek az otthon gondozói, a nővérek, még a polgármester úr is – nagyon örültem aznap. Nem lehet mindig minden ilyen szép, de nekem minden új nap ajándék, amit mindig megköszönök a Jóistennek. Sokan lefekszenek este, és nem kelnek föl reggel. Engem valamiért még nem hív magához.

Egy ismerősöm egy nagy idősotthonba került, ahol a szobatársa, egy nyolcvanéves asszony nem engedte imádkozni, kikergette a szobából, ha elkezdett imádkozni. Össze nem lehet hasonlítani az ő helyzetét az enyémmel. Olyan csodálatos hely ez itt, hogy arra nincsenek szavak. Nemhogy nem engedik, hogy imádkozzak, hanem annyit imádkozhatok, amennyit csak akarok. Reggelente egy hangszórón keresztül hallgatom a Szent Liturgiát. Olyan jól meg van csinálva, hogy még azt is hallom, ha Bazilia nővér köhög éneklés közben (nevet). Mindennap szentáldozáshoz járulok, ráadásul Illés atya rendkívül jól gyóntat. Mindez nagyon nagy boldogság számomra, úgyhogy minden napomban van valami öröm.

Meséljen a fiatalságáról!

Tiszaszalkán születtem 1921-ben, Beregdarócon nőttem fel. Édesapám juhász volt, majd gazdálkodó lett tíz holdon. Kiskoromban otthon segítettem, amit tudtam.

Elég korán, 15 évesen elhatároztam, hogy szerzetes leszek. Megnyugtató volt a tudat, hogy biztos voltam az elhatározásomban. Édesanyám nem örült neki, féltett. Azt mondta, jöhet egy olyan időszak, mint a spanyol polgárháború, amikor kivégeztek, ablakon hajítottak ki nővéreket. Erre én azt mondtam, Máriapócson nincs olyan magas épület, ahonnan kiesve bajom lenne...

Minden búcsúra elmentem, állandóan a nővérek sarkában voltam, mindenhova követtem őket. Amikor az atyák vagy a nővérek misszióba jöttek, telve voltak a templomok, nagyon szerettem hallgatni, ahogy beszélnek. Nagy öröm volt, hogy fölvettek a rendbe 1943-ban.

1935-ben érkezett Máriapócsra négy nővér, akiknek a bazilita atyák adtak szállást, élelmet. 1941. november 8-án szentelte fel Dudás Miklós püspök atya az épületünket, ahol most is vagyunk. Szerencsére a háborúból nem sokat észleltünk Pócson, mert olyan szegény falu volt, hogy a legtöbben mezítláb jártak az utcán. A szovjet megszállás hírére azonban a fiatalokat hazaküldték, nehogy bajuk essen. Csak három hónap múlva térhettünk vissza, amikor az oroszok elhagyták Máriapócsot.

Egyre több nővér jelentkezett, 1950-ben már huszonnégy örökfogadalmasunk és négy novíciánk volt. Én is ekkor tettem örökfogadalmat. Nagyon nehéz volt odáig eljutni, az utolsó vizsgánk különösen nehéz volt, de annál nagyobb öröm volt túllenni rajta. Az örökfogadalom után alig néhány hónappal aztán az állam elvette a rendházat, és hazaküldtek bennünket. Nem lehet elmondani, milyen szomorúság volt ez. Két nővér maradhatott, de ők is csak addig, amíg át nem vették a rendház épületét. A szerzetes atyák házában ideggyógyintézetet, a miénkben gyermekotthont hoztak létre állami gondozottak részére.

Mi történt a rend feloszlatása után?

Hazamentem Beregdarócra. Néhány nap múlva kopogtatott egy rendőr az ajtónkon, és közölte, hogy sürgősen vállaljak munkát, vagy elvisznek. Csak háztartásban helyezkedhettem el, mert egyedül oda nem kellett semmilyen ajánlás. Volt Nyírbátorban egy nagyon rendes orvos, nála helyezkedtem el. Itt volt, hogy huszonnégy órát dolgoztam egyhuzamban. 1956 októberében ott voltam, amikor a főtéren traktorral döntötték le a szovjet hősi halottak emlékművét. Azt hajtogattam, hogy nem kellene ledönteni, csak a szöveget kicserélni rajta, s máris a magyar hősi halottak emlékműve lenne… 1957-ben szükség volt még egy nővérre Máriapócson, mert az ott maradt két nővér nem bírta magában a templom körüli munkát. Mondanom sem kell, mekkora örömmel, szinte azonnal jöttem a hívásra. Nem élhettünk közösségben, de legalább itt lehettem. Azóta itt dolgoztam Pócson. Nagy templom ez, sokat kell mosni, takarítani, a liturgikus öltözeteket tisztítani, volt munka bőven, de nagy örömmel és szeretettel végeztem minden rám bízott munkát. Kántor is voltam, ez volt a legnagyobb örömem.

Milyen érzés volt az 1989-es fordulatot megélni?

Azt nem lehet szavakkal kifejezni… Olyan boldogság volt, hogy nem lehet elmondani. Az örökfogadalmam előtti éjszakán voltam ilyen boldog azelőtt. Olyan izgatott voltam akkor, hogy nem tudtam aludni. Hasonlót éreztem 1956-ban is. 1989-ben végre valódinak látszott a változás, 1991 februárjában pedig visszaköltözhettünk a rendházba. Óriási volt az öröm, hiszen ötvenegy évet vártunk rá… Ráadásul abban az évben jött hozzánk a Szentatya, akivel találkoztam is, áldoztam is nála. Két ilyen csodálatos ajándékot kaptunk a Jóistentől ugyanabban az évben!

Születésnap alkalmából hosszú életet szoktunk kívánni, de ez Márta nővérnek már megadatott. Mit kívánhatunk Önnek?

Türelmet! Sok-sok türelmet. És azt, hogy az utolsó pillanatig szeressem a Jóistent. Nekem már nincs másra szükségem. Nem kérek száz évet, megelégszem ennyivel is. Úgyis az lesz, ahogy a Jóisten szeretné. Lehet, hogy még megajándékoz néhány évvel, de lehet, hogy nem. Nem számít. Készülök a halálra, szoktak körülöttem meghalni idős emberek az otthonban, tanulmányozom, milyen szépen, csöndben elaludni. De hogy mikor, az az Úristen dolga.

 

Tudom, hogy találkoztam már vele gyermekkoromban, de nem ismertem. A vele töltött két óra után azonban olyan érzésem volt, mintha hosszú évek óta ismerném. Hanghordozása, szójárása, ahogy formálja a mondatokat – mind olyan ismerős, olyan bensőséges volt. Talán nagymamámra emlékeztetett, talán csak annyira jóságos, olyan szelíd volt; egy biztos: föltöltődtem, megrendültem, s egy kicsit át is lényegültem. Csak bízni tudok abban, hogy egyszerűségéből, alázatosságából én is erőt meríthetek.

Mosollyal az arcomon, derűvel a szívemben indultam haza a Nagy Szent Bazil Rendi Nővérektől. Aki teheti, térjen be hozzájuk, ha csak öt percre is. A mi nővéreinknek mindenkihez lesz kedves szava.

 

Márta nővérrel együtt imádkozzunk mi is a fiatalságért, kispapjainkért és a szerzetesi hivatásokért! És imádkozzunk Márta nővérért, hogy adjon neki az Úristen kellő türelmet szenvedései elviseléséhez!

„Márta nővér elválaszthatatlan a kegyhelytől. Ő volt a pócsi templom szigorú őre. Mint kispapok, szinte rettegtünk tőle. Pedig aki becsülettel elvégezte a rábízott teendőt, azzal olyan kedvesen bánt, hogy attól el lehetett olvadni. Ugyanakkor keményen ráncba tudta szedni még a papokat is, ha ledobálták a ruhákat, ha nem vigyáztak a templom dolgaira. A templom bejáratától jobbra lévő kis helyiséget talán még évtizedekig »Márta nővér bungijának« fogjuk nevezni. Legalábbis, amíg nekünk – az ő korában kispaposkodó szolgálattevőknek – szerepünk lesz a máriapócsi kegyhelyen, amely – legalábbis számunkra – szintén elválaszthatatlan Márta nővértől.”

Fülöp metropolita

 

„Márta, Márta, szorgalmatos vagy és sokban törődöl. Pedig egy a szükséges, Mária a legjobb részt választotta, mely el nem vétetik tőle” – hallottuk százszor is Máriapócson az ünnepi evangélium szavait, s mi évtizedekkel ezelőtt nemegyszer Márta nővérre is gondoltunk ilyenkor. Hiszen végtelenül szorgalmas volt, s évtizedeken át látta el – olykor egyedül is – a kegytemplom sekrestyési szolgálatát. Azóta kolostorba vonulva módja volt megtapasztalni a „jobbik részt” is, amelyet Mária választott: hogy az Úr lábainál ülve, térdelve vagy fekve hallgassa az Úr igéit.

Egykori munkatársként szeretettel köszöntöm őt, és kívánom, hogy Isten segítségével még tovább is erősíthesse egyházunkat és nővéreinek közösségét imádságaival és szenvedésének felajánlásával.

Atanáz püspök

 

„Márta nővér tudta, hogy kispap koromban kántor voltam, nagyon sokszor kérte a segítségemet bizonyos liturgikus énekekben. Mivel gimnáziumban bejáró voltam, meg kellett szoknom a pontosságot, mert váró busz nem volt. Ezt nagyon szerette bennem, hozzám igazította az órát a szertartások kezdésekor. Ez a pontosság a mai napig megmaradt az életemben. Az utrenyét, a nyolcas Szent Liturgiát és a vecsernyét végeztem, nagyon szerette a beszédeimet hallgatni. Sok liturgikus idézetet használtam a beszédeimben, aminek különösen örült. Sokszor mondta, hogy igazi lelki élmény volt számára a húsvéti szertartás, mert tudtam, ismertem és szépen énekeltem.

Márta nővér számára mindennél fontosabb volt a templom; a terítők, kehelykendők, liturgikus öltözetek tisztasága, élére vasalása, az oltáron a virágok pontos és precíz elhelyezése. Ott minden úgy állt, hogy arra csak csodálattal lehetett nézni. Nem is engedett senkit hozzányúlni. A proszforát is ő sütötte, ami mindig friss volt. Különösen ügyelt a templom tisztaságára is.”

Buda Attila (máriapócsi segédlelkész 1980–86)

„Ellenséges politikai rendszerben, vigyázó és figyelő szemek előtt, „civilként”, de szívben, szellemben és lélekben mégis a fogadalma szerint élt. Márta nővér szerénysége, kedvessége, szorgalma a zarándokhely életében szinte nélkülözhetetlen volt.”

Dr. Nagymihályi Géza (máriapócsi segédlelkész 1965–69)

 

„Amikor Máriapócsra kerültem, kicsit tartottam Márta nővértől, mert máriapócsi szolgálataink során mindig szigorú volt. Aztán ottlétem során láttam, hogy ez a szigorúság a rábízott liturgikus ruhák és eszközök féltéséből fakadt. Szerette, gondozta és féltően őrizte a kegytemplom felszerelését. Ugyanakkor nagy szív és figyelmes szeretet is jellemző volt rá. Amikor eljöttem, ajándékba adta a sztichárt, amelyről tudta, hogy nagyon szeretem, és szívesen szolgálok benne.

Mindig hálás volt a reggeli rövid beszédekért. Megőrizte szívében az elhangzottakat, és napközben – továbbgondolva azokat – szívesen beszélt róla.”

Polgári László (máriapócsi kegyhelyigazgató 2000–2001)

 

„Márta nővér hozzá tartozott a máriapócsi kegytemplomhoz. Alázattal és hűséggel szolgálta a zarándokokat és a máriapócsi híveket is. Kispap korunkban, ha kimentünk valamelyik kisebb búcsúra, rendszerint ezt mondta: Tisztelendő urak, elkántorizálná valaki a reggeli szentmisét? Én egy évben kétszer be vagyok rekedve hat hónapra.

Én már idősebb korában kerültem vele közelebbi kapcsolatba, de fiatalokat megszégyenítő odaadással látta el szolgálatát akkor is. A templom díszítése annyira fontos volt neki, hogy húsvét előtt a virágkereskedésben addig nem árusították az üzletben a hortenziákat, míg Mátra nővér ki nem választotta a legszebbeket a kegytemplomnak. Ugyanígy karácsony előtt: a fenyőfákat már hat-nyolc héttel korábban felszalagozta a csemetekertben, hogy azokat más el ne vigye.

Amikor egyszer szolgálatának hosszú idejéről beszélgettünk, így foglalta össze:

Parókusok jönnek-mennek, de én maradok.”

Szemán László (máriapócsi parókus 2000–2003)

 

„Máriapócs – papi életem első állomása, egyben az a kegyelmi hely, mely az ott töltött szolgálati éveken túl is hatalmas lelki ajándékokat adott, és lelkipásztori élményekkel halmozott el. Ezek nem kis részben Márta nővérhez kapcsolódnak, akinek figyelmes szeretete s a fölszentelt – még oly fiatal – pap iránti tisztelete ma is melengeti szívemet, ha visszagondolok.

Vele kapcsolatosan egy zsoltárvers visszhangzik bennem. Ez a vers a héber szerinti fordításban kétszer szerepel szó szerint, a Septuaginta fordításában a második egy szóban eltér: „…emészt a buzgóság házadért” [68,10], a másik: „a buzgóság emésztett éretted” [Zsolt 118, Zsolt 139]. Ez az egy szó eltérés szépen jellemzi az ő lelkületét, mely eltöltötte a templom és az Isten szolgálatában. Szerzetesi elhivatottsága bizonyára segítette, hogy a bibliai Mártának adott krisztusi tanításon okuljon: az Isten és a templom iránti szeretet benne összefonódott: a kegytemplom méltóságos rendjéért tett minden fáradságos lépése imádsággá lett, az imádság pedig édes szolgálat volt. Ugyanolyan odaadással és lelkesedéssel szolgált a hétköznapokban, mint a nagybúcsúk embert próbáló napjaiban. A segítés ürügyén ilyenkor köréje gyűltek szétszórt rendtársai is, s megélték azt a közösséget, melyre abban az időben egyébként nem volt lehetőségük. Jó volt így együtt látni őket, s tapasztalni a rendi elöljárójuk iránt megnyilvánuló engedelmes tiszteletet, melyben kitűnt Márta nővér, soha vissza nem élve helyzeti előnyével, hogy ő „Máriapócson szolgál”.

Amikor Máriapócsról eljöttem, a sekrestyés bácsitól egy maga készítette faesztergát kaptam. (Nem tudom, fogom-e még működtetni.) Parókusom az akkorra elkészült epitrachélionok közül egy szép pirossal ajándékozott meg. (Mára újra kellett bélelni.) Márta nővér jóvoltából pedig egy nekem készített sztichárionnal gazdagodtam búcsúzóul. Ma is használom örömmel. Köszönöm! Mindent köszönök!”

Dr. Verdes Miklós (máriapócsi segédlelkész 1969–73) 

 

„Beregdarócra a rokonokhoz és a sírokhoz gyakran vittem el autóval, így útközben sok mindent elmondott életéről. Nagyon szeretett minket, én végeztem reggel ¾ 7-kor a Szent Liturgiát, ezen mindig ő kántorizált. Amikor felvehette a szerzetesi ruhát, első útja a parókushoz (+Dr. Szavicskó János) és hozzánk vezetett. Volt egy Zenit fényképezőgépem, sokat fényképeztem Pócson. Amikor ünnepélyesen beköltöztek a visszakapott rendházba, engem kértek meg a fotózásra. Így én örökíthettem meg 1950 óta először a szerzetes nővéreket rendi ruhában.”

Ivancsó Sándor (máriapócsi segédlelkész 1987–91)

 

1962-ben ismertem meg Márta nővért. Nyolc évig egymás mellett laktunk szeretetben, békességben – közös volt az udvarunk is. Márta nővér a nap nagy részét a templomban töltötte. Takarított, törölgetett, gyönyörűen díszítette az oltárokat, mosta, vasalta az oltárterítőket, kehelykendőket és a liturgikus öltözeteket. Nagybúcsúk alkalmából hajnali fél négykor már kopogott az ablakon: „Ferenc atya, ébresztő, menni kell a templomba!” Egész életét a Pócsi Szűzanya szolgálatának áldozta.

95. születésnapja alkalmából kívánunk neki jó egészséget és sok kegyelmet!

Szeretettel köszönti:

Id. Jeviczki Ferenc (máriapócsi segédlelkész 1962–71)

 

Márta nővér úgy szeretett engem, mintha fia lettem volna. 1953-tól 1962-ig egy udvaron laktunk Stefkó Sárikával és Márta nővérrel a volt bazilita novíciusházban, az akkori döngöltföldes káplánlakásban. Amikor édesanyám ötödik gyermekével a kórházban volt, Márta nővér segített az otthoniak ellátásában. Amikor édesanyám hazaérkezett Marikával a kórházból, édesapám felszólította kétéves Ilcsi húgomat: – Menj édesanyádhoz! – S ő Márta nővérhez szaladt.

Márta nővér sok rejtett esemény tanúja volt. A szentélyben rendezte a virágot, amikor édesapám 1957 márciusában bejött a kegytemplomba, karján a 20 napos, akkor meghalt gyermekével, és kérte a Szűzanyát, hogy tegyen csodát. „Imádsága és zokogása mindig bennem él” – mesélte Márta nővér. Neki adták át azon táblácskák legtöbbjét, amit hálaadásból hoztak az Istenszülőnek, mert ő volt a legkönnyebben elérhető.

Tüzesszívűsége és nagy munkabírása idős korára is megmaradt. Rengeteget fagyoskodott a kegytárgyboltban. Szívügye volt, hogy a kegytemplomban csak a legszebb élő virágok díszítsék az oltárokat. A kelyheket és egyházi ruhákat mindig nagyon megbecsülte. Tudta, hogy mi a helyi szokás, mikor mit kell előre készíteni, hogy majd ne kelljen kapkodni. A papokat név szerint ismerte, számontartotta őket, és mindegyikükhöz volt egy kedves szava. A parókusokhoz alkalmazkodott, de Szavicskó János atyát szerette legjobban. Sokat tanultam Márta nővértől, örömét találta az imádságban, nem vonakodott a szolgálattól, és szenvedélyesen szerette az egyházat.

Mosolygó Marcell (máriapócsi parókus 1995–2000) 

Szöveg és fotó: Király András

Nyíregyházi Egyházmegye

Márta nővér




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2018 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert