Nem az érdemeink, hanem Krisztus kegyelme által leszünk alkalmassá – interjú a szentelés és kinevezés előtt álló Ábel atyával

Nem az érdemeink, hanem Krisztus kegyelme által leszünk alkalmassá – interjú a szentelés és kinevezés előtt álló Ábel atyával

A Szocska A. Ábel kinevezett püspökkel készített interjú, valamint stúdióbeszélgetés után újabb kérdéseket tettek fel a nagy események előtt álló bazilita szerzetesnek, ezúttal hivatásról, hitvallásról, szolgálatról. Az interjút Varga Bernadett készítette.

Forrás: Varga Bernadett/Miskolci Egyházmegye, fotó: Polyákné Tóth Nóra2018. május 9. 09:00

Kérjük, vegye figyelembe, hogy ez a hír 219 napja íródott

Néhány nap múlva Ábel atya hivatalosan is elfoglalja a püspöki széket Nyíregyházán. Most Magyarországon a legfiatalabb püspök lesz.  Meghatározó lehet az életkor?

Az egyházi törvények előírják, hogy a harmincötödik életévét be kell töltenie annak, akit püspöknek neveznek ki. Ha a Jóisten megengedi, én a magam 46 életévével tényleg a legfiatalabb magyarországi püspök leszek. A saját életemben látom, hogy az évek múlásával az erények gyakorlásával formálódik talán a személyiségünk, tapasztaltabbak, megfontoltabbak leszünk. A fiatalkori lendület, vagy meggondolatlanság az évek alatt megnyugszik és letisztul. Ilyen értelemben szükséges egy lelki érettség ahhoz, hogy felelősségteljesen tudja ellátni egy püspök a hivatását, ezzel pedig összefügg az életkor is.

Nyíregyházához – bár nem önálló egyházmegyeként, de számos nagynevű püspök személye kötődik. Van olyan hagyomány, irányvonal, amire kötelező érvényűként tekint? Elődeitől kapott valami „útravalót”, iránymutatást?

Nagyon szép mozzanata a püspökszentelési szertartásnak, amikor az összes jelenlévő püspök bekapcsolódik a szentelésbe. Egymás vállára teszik a kezüket jelezve a kegyelemet, amivel Krisztus megerősítette az apostolokat, az apostolok az ő tanítványaikat és hiszem, hogy ugyanaz az a kegyelem fogja az én munkámat is erősíteni. A kézrátétel jelzi az evangélium hirdetésének folytonosságát is. Ebbe a folyamatba kell nekem is beállni.

A magyarországi egyházmegyék közül, a maga három évével a nyíregyházi a legfiatalabb, de – ahogyan ön is említette kérdésében – nagyon szép múltra tekinthet vissza. Az én feladatom, hogy tovább vigyem és erősítsem mindazt, amit elődeim rám hagytak. A maga idejében mindenki a tőle telhető legjobbat tette a rábízott egyházmegyéért. Miklósy István, mint a Hajdúdorogi Egyházmegye első püspöke, Dudás Miklós püspök atya, akinek az egyéniségére, munkásságára szerzetesként is nagy tisztelettel tekintek, de Timkó Imre és Keresztes Szilárd püspök atyák is, akiknek nehéz történelmi időszakban kellett helyt állniuk. Kocsis Fülöp atya, első metropolitánk, aki napjainkban is nagyon sokat fáradozik a magyarországi görögkatolikus egyház fejlődéséért, vagy Orosz Atanáz atya, aki miskolci püspökként az újonnan alapított nyíregyházi egyházmegye első kormányzójaként fáradozott az egyházmegyénk első lépéseinek megtételénél. Nagyon megtisztelő számomra, hogy Isten kegyelméből ennek a történelmi időszaknak én is a részese lehetek. Ezért fontosnak tartom, és sokat imádkozom, hogy felismerjem, amit a Jóisten nekem szánt feladatul, és arra ki tudjam mondani: legyen meg a Te akaratod.

Szentelési jelmondatán nem változtatott.  Püspöki címert tervezett? 

Igen, a lehető legegyszerűbben, fekete fehérre, de ez nem is igazán címer, mint inkább egy logó. A püspöki címer nem egyetemesen jellemző a bizánci hagyományban.  Ennek a „címernek” az alapja a Nyíregyházi Egyházmegye logója, ami kiegészült a püspöki koronával és pásztorbottal, ahogyan előreláthatólag, az én életemnek is része lesz mindez. Mindezért hálát adva Krisztusnak és a Szűzanyának, egy szóval fejezem ki köszönetemet: „Segítségeddel”.

A gyermekkorból őriz-e olyan emléket, ami a papi vagy a szerzetesi hivatás felé irányította? Mire készült elsősorban; lelkipásztorként dolgozni, vagy inkább szerzetesként szolgálni?

Emlékszem egyszer gyerekkoromban, a templomban imádság közben felébredt bennem a kérdés, mi lenne, ha én is pap lennék, de nagymamám hamar lebeszélt róla, mondván: kisfiú vagy még ahhoz, hogy ilyen komoly dolgokon gondolkozzál, és egyébként is, gyenge a hangod ahhoz, hogy pap legyen belőled. Ezek után nem is foglalkoztam különösebben a kérdéssel.

Kárpátalján nevelkedtem, ahol a görögkatolikus vallás abban az időben tiltott vallás volt. Gyermekkoromban nem volt a mai értelemben vett hittanóra. A családok mégis keresztény életet éltek, az Istenbe vetett hit a mindennapi élet részét képezte. Azonban minden keresztény ember életében kell egy döntés, a felnőtt, tudatos keresztény élet mellett való elköteleződés, amit nevezhetünk megtérésnek is.  Ez az én életemben huszonegy-huszonkét évesen jött el. Akkor csodálkoztam rá, hogy van Isten, akinek gondja van mindenkire és mindenre, az élőkre és elhunytakra, a szegényekre és a gazdagokra, nemzetekre, népekre és személy szerint énrám is. Örömmel töltött el a felismerés: ha ráhagyatkozunk Istenre és az élet eseményei mögött Őt keressük, akkor minden, még a szenvedés is értelmet nyer. Megtapasztaltam, hogy az Isten nem hagy egyedül senkit, mindig küld valakit, aki tereli, segíti az életünket. Megismertem az evangéliumot, elkezdtem eszerint élni, és kialakult bennem a vágy, hogy az evangéliumból fakadó örömöt  –  amit azóta is érzek a szívemben – másokkal is megosszam. Így indultam el a szerzetesi élet útján Máriapócson 1995-ben. Akkor még nem akartam pap lenni, nem tartottam magam méltónak rá. Azonban a szerzetes atyák nagyon hamar tudatták velem, hogy szerzetesként azt az utat kell követnem, amit az elöljárók által Krisztus jelölt ki számomra és nem azt, amit én szeretnék járni. Az ő bölcs tanácsukra kezdtem meg a teológiai tanulmányokat és lettem szerzetespap, amire azóta sem tartom magam méltónak, de sokszor kapaszkodom Jeruzsálemi Szent Cirill szavaiba: nem az érdemeink, hanem Krisztus kegyelme által leszünk alkalmassá. Ezért szüntelen hálával tartozom Krisztusnak a papi hivatásomért. A keresztény, és azon belül a szerzetespapi életforma nem könnyű, nem mindig sikerül helyesen megélni, de törekszem felismerni hiányosságaimat és küzdeni ellenük. Megnyugtató érzés megtapasztalni Isten mindent megbocsátó szeretetét és segítségét. Ez lett tehát az életem értelme: gyarlóságaim tudatában megpróbálni az evangélium szerint élni, és ezt másoknak is átadni.

Azt tartják, hogy egy-egy hely, ahol adott életszakaszainkban élünk, hatással van ránk, formál bennünket. Milyen szerepet töltött be Ábel atya életében Miskolc? Hogyan tekint erre vissza?

Visszatekintve az életemre, én is csatlakozom azokhoz, akik azt tartják, hogy az életünkben semmi sem véletlen, minden Isten gondviselő szerzetéből fakad. A Miskolci Egyházmegyében végzett szolgálatért nagyon hálás vagyok a Jóistennek. Nagyon meghatározó évei lettek az életemnek, a legszebb időszaka.

A Kárpátok lábainál nevelkedtem, így az a vidék, a Bükk, a Zemplén is nagyon közel állt hozzám, mégis leginkább, mint a lelki életem megerősödésének az időszakára tekintek vissza, az tette igazán széppé. Papi szolgálatom elején „modern” szerzetespap akartam lenni, a mai kor minden eszközével, a világért való tenni akarás munkált bennem, ugyanakkor megtapasztaltam a mai kor veszélyeit is, amin egy pap nagyon hamar elbukhat.

Abban az időben – amikor Miskolcra kerültem – érintett meg Áthoszi Szent Sziluán élete és tanítása, akiről megtudtam, hogy akarata ellenére a monostor gazdasági vezetését bízták, és az elöljáró iránti engedelmességből elvállalta. Aztán elbeszéléseiben leírja, hogy a rá bízott feladatban elsősorban nem a munkát, hanem azokat az embereket látta, akik a hivatal révén rá lettek bízva. Sziluán leírja, hogy minden nap imádkozott a munkatársaiért. A gondviselés úgy intézte, hogy én is ökonómus lettem Miskolcon. Ebben a szellemben kezdetem meg a munkámat, és próbáltam lelki oldalról megközelíteni a rám bízott feladatot. Ezt a lelkületet erősítette bennem Atanáz püspök atya is, az ő szelíd atyai gondoskodásával, amit irántam tanúsított, életem végéig hálás leszek, de az akkori munkatársaknak is, akikre, mint szorgalmas, segítőkész és jó keresztény emberekre emlékezem.

 Miskolcon ismertem meg igazán, hogy milyen egy egyházmegyei hivatal, annak intézményes felépítése, gyakorlati élete. Ezek a tapasztalatok a mai napig segítségemre vannak az egyházmegye kormányzásában. Nagyon sok tapasztalatot szereztem, miközben próbáltam úgy tekinteni a hivatalra és az ott dolgozókra, mint egy egyházközségre, amely rám van bízva.  

Most úgy tűnik, hogy görögkatolikus egyházunk növekszik, de vajon következik – e újabb 150 év, mint amire idén emlékeztük vissza Hajdúdorogon?  Ha majd száz vagy ezer év múlva történészek elemzik Ábel atya püspökségének idejét, mit szeretne, ha olvasnának a Nyíregyházi Egyházmegyéről?

A Szentháromságos egy Isten kezében van az életünk és a jövőnk, de azért rajtunk is sok minden múlik. A mi feladatunk, hogy minél mélyebben megéljük keresztény életünket, és ha jó keresztények leszünk, biztos, hogy lesz jövőnk, nemcsak száz vagy ezer éven, hanem egy egész örökkévalóságon át. Ezen múlik a jövőnk: választhatunk egy könnyebb (nem) keresztény életet, ami sok esetben nagyon nehéz következményekkel jár, vagy egy nehezebb, az erények gyakorlása által megélt keresztény életet, ami viszont nagyon szép következményekkel jár. Én a szentatyák tanítását hitelesnek tartom, akik a jövőnket a lelki életünktől teszik függővé. Szíriai Szent Efrém szerint: minden a lelki állapotunknak megfelelően történik velünk. A lelki élet pedig nem más, mint felismerni gyarlóságainkat, szenvedélyeinket, gyengeségeinket és küzdeni ellenük. Ilyen egyszerű a lelki élet. Mert ha hagyjuk, hogy a legsúlyosabb bűnök; a büszkeség, az ítélkezés, a birtoklás vágy, a dicsekvés, az irigység, a kapzsiság magukkal sodorjanak, és nem küzdünk ellenük, akkor az nagyon sok szenvedéssel és nehézséggel jár, mind egyéni életünkre, mind görögkatolikus egyházunk egészére nézve.

 A krisztusi tanítás nem változott, az evangélium hirdetése ma is aktuális, hiszen ott él bennünk a vágy a megbocsátásra és a szeretetre. Attól függ a jövőnk, hogy mennyire tudunk jó keresztényként élni.

Az Egyház szerepe a történelem folyamán hullámzó, mindig is voltak magasságok és mélységek. Úgy érzem, hogy most is átalakulóban van az egyház szerepvállalása a közéletben, aminek helyes megélését valójában még csak tanulgatjuk. Falvaink kezdenek elnéptelenedni, a lelkipásztori feladatok sok esetben a városaink köré csoportosulnak ahol a falvakból áttelepült híveink élnek. A papi tevékenységünk is átalakulóban van; már nem csak a klasszikus értelemben parókián élő, híveket pasztoráló és templomban imádkozó papként kell a ránk bízott feladatot ellátnunk, hanem az emberek között, mindennapjaikban diszkréten jelen lennünk.

A hagyományos lelkipásztori munka mellett új pasztorális, „missziós” lehetőségek nyílnak előttünk az oktatási és szociális intézmények által. Itt tudunk megszólítani olyan embereket, akikhez egyébként nem érnénk el. Azonban hagyományaink megőrzése és továbbadása mellett keresnünk kell a további pasztorális lehetőségeket, új területeket.

 Ebben a munkában nincsenek könnyű helyzetben a papjaink, akik nagyon sok feladatot vállalnak magukra, ami egyre nagyobb megterhelést jelent számukra.  Nem tanároknak lettek fölszentelve, de hitoktatóként tanári feladatokat is ellátnak, szociális ellátást vezetnek, pályázati ügyeket intéznek. Ezeket nem tanították a teológián, de a mindennapokban ezzel is foglalkozniuk kell, és mellette még ott van családjuk is. Számos új helyzettel találjuk szembe magunkat; a technikai fejlődés, a világpolitika, vagy az egész Földünket érintő népvándorlás, ezek mind-mind hatással vannak a mindennapi életünkre, lelkipásztori munkánkra és a jövőnkre.

Mit szeretnék, hogy a jövőben hogyan gondoljanak ránk? Mint akiknek az áldozata olyan kedves lett az Isten előtt, amint az ószövetségi Ábel áldozata.

A Miskolci Egyházmegyében is imádkozunk Ábel atyáért, Isten áldását kérve életére és munkájára.  

Forrás: Varga Bernadett/Miskolci Egyházmegye, fotó: Polyákné Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye

interjú, Szocska Ábel




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2018 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert