Ferenc pápa homíliája Kaunasban: Ki a kicsiny? Kit állítana ma középre Jézus?

Ferenc pápa homíliája Kaunasban: Ki a kicsiny? Kit állítana ma középre Jézus?

Litvániai látogatásának második napján, szeptember 23-án délelőtt a Szentatya Kaunasban mutatott be szentmisét. Beszédében hangsúlyozta: a legkisebbek szolgálata a legjobb ellenszer a bennünk működő hatalom- és dicsőségvágyra; s minden közösségnek meg kell keresnie, hogy kik számára a „legkisebbek”.

Forrás: Magyar Kurír, fotó: Vatican News2018. szeptember 24. 15:40

Az ünnepi szentmisén több mint százezren vettek részt. Ferenc pápa homíliáját teljes egészében közöljük, magyar fordításban.

Evangéliumának egy egész részét a tanítványoknak adott tanításnak szenteli Szent Márk. Olyan, mintha a Jeruzsálembe vivő út felénél Jézus azt akarná, hogy övéi megújítsák döntésüket annak tudatában, hogy az ő követése megpróbáltatásokat és fájdalmakat is hozhat magával. Amikor az evangélista elbeszéli Jézus életének ezt a szakaszát, emlékeztet, hogy Jézus három alkalommal is előre meghirdette szenvedését, a tanítványok pedig háromszor fejezték ki megütközésüket és ellenállásukat, az Úr pedig mindhárom alkalommal tanítani akarta őket. A három jelenet közül az imént hallottuk a másodikat (vö. Mk 9,30–37).

A keresztény életben mindig előfordulnak keresztet hozó időszakok, és ezek olykor véget nem érőnek látszanak. Az idősebb nemzedékek emlékezetébe beleéghetett a megszállás időszaka, az elhurcoltak szorongása, az aggódás a vissza nem térőkért, a besúgásnak, az árulásnak a szégyene. A Bölcsesség könyve az üldözött igazról beszél, akinek pusztán azért kell sértegetést és bántalmazást elszenvednie, mert jó (vö. Bölcs 2,10–20). Hányan tudnátok a saját életetekből vagy valamelyik rokonotok életéből elmesélni ugyanezt a történetet, amelyet felolvastunk?! Hányszor ingott meg hitetek is, mert nem jelent meg Isten, hogy megvédjen benneteket; mert az, hogy hűségesek maradtok, nem volt elég, hogy közbelépjen élettörténetetekben? Kaunas ismeri ezt a valóságot; egész Litvánia tanúsíthatja ezt, már Szibéria nevének hallatán, vagy – a többi között – Vilnius és Kaunas gettóinak említésén megborzong. És teljesen egyetérthetünk Jakab apostollal, aki levelének imént hallott szakaszában ezt mondja: sóvárognak, ölnek, irigykednek, harcolnak és háborúskodnak (vö. Jak 4,2).

A tanítványok viszont nem akarják, hogy Jézus fájdalomról és keresztről beszéljen nekik, semmit nem akarnak tudni megpróbáltatásokról és szorongattatásokról. Szent Márk emlékeztet, hogy más dolgok érdekelték őket, hogy hazafelé tartva azon vitatkoztak, ki a legnagyobb közülük. Testvéreim, a hatalom- és dicsőségvágy a legáltalánosabb magatartásmódja azoknak, akik nem tudják begyógyítani élettörténetük emlékezetét, és talán épp ezért, nem hajlandók a jelenért sem dolgozni. És akkor azon vitatkoznak, ki ragyogott leginkább, ki volt a legtisztább a múltban, kinek van több joga a többiekkel szemben kiváltságokra. És így megtagadjuk történelmünket, „mely azért dicsőséges, mert áldozatoknak, reménységnek, mindennapos küzdelemnek, szolgálatban felemésztett életnek, fáradságos munkában való állhatatosságnak a története” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 96). Terméketlen és hasztalan az a magatartás, amely nem hajlandó részt venni a jelen építésében, és így elveszíti a kapcsolatot hűséges népünk megszenvedett valóságával. Nem lehetünk olyanok, mint azok a lelki „szakértők”, akik csak kívülről ítélkeznek, és minden idejükben „arról beszélnek, hogy mit kellene tenni” (vö. ugyanott.).

Jézus, aki tudta, mit gondolnak, ellenszert javasol nekik ezekre a hatalmi harcokra és az áldozat elutasítására; és hogy ünnepi jelleget adjon annak, amit mondani készül, leül, mint egy rabbi, magához hívja őket, és egy szimbolikus tettet hajt végre: középre állít egy gyermeket, egy fiúcskát, aki pénzt keresett azzal, hogy elvégzett olyan munkákat, amelyeket senki sem akart elvégezni. Kit állítana ma középre, ezen a vasárnap délelőtt? Kik lennének a legkisebbek, a legszegényebbek közöttünk, akiket be kell fogadnunk száz évvel függetlenségünk [kinyilvánítása] után? Ki az, akinek semmije sincs, hogy viszonzást adjon nekünk, hogy meghálálja erőfeszítéseinket és lemondásainkat? Lehet, hogy a városaink etnikai kisebbségeihez tartozók vagy az emigrálni kénytelen munkanélküliek. Lehet, hogy az egyedül élő idősek vagy a fiatalok, akik nem találják életük értelmét, mert elveszítették gyökereiket. A „középre” azt jelenti, hogy egyenlő távolságra mindenkitől, hogy senki se tetesse magát, hogy ő nem látja, senki se mondhassa, hogy „ez mások feladata”, mert „én nem láttam” vagy „túl távol vagyok”. Magamutogatás nélkül, anélkül, hogy tapsot várnánk, vagy arra törekednénk, hogy elsők legyünk.

Ott, Vilnius városában, a Vilnia folyón a sor, hogy felkínálja vizét, és elveszítse nevét a Nerisszel szemben; itt pedig a Neris az, amely elveszíti nevét azáltal, hogy felkínálja vizét a Nemunasnak. Erről van szó: „kifelé haladó” Egyház legyünk, ne féljünk kilépni és áldozatosan odaadni magunkat akkor is, amikor feloldódni látszunk, ne féljünk elveszíteni magunkat a legkisebbek, az elfeledettek mögött, azok mögött, akik egzisztenciális perifériákon élnek. De tudnunk kell, hogy ez a kilépés bizonyos esetekben azt is megköveteli, hogy lelassítsuk lépteinket, félretegyük igyekezetünket és sürgető teendőinket, hogy szemébe tudjunk nézni az út szélén maradtaknak, hogy meghallgassuk és kísérjük őket. Olykor úgy kell viselkednünk, mint a tékozló fiú apja, aki a kapuban várja fia hazatérését, hogy rögtön ajtót nyithasson neki, amikor megérkezik (vö. ugyanott, 46); vagy mint a tanítványok, akiknek meg kell tanulniuk, hogy amikor befogadunk egy kicsinyt, akkor magát Jézust fogadjuk be.

Hiszen épp ezért vagyunk ma itt: befogadni törekszünk Jézust az ő szavában, az Oltáriszentségben, a kicsinyekben. Befogadni, hogy engesztelje ki emlékezetünket és kísérjen el bennünket a jelenben, mely továbbra is lelkesít bennünket kihívásaival, felénk küldött jelzéseivel; hogy kísérjük Jézust mint tanítványok – mert semmi olyan valóban emberi dolog nincs, ami ne visszhangozna Krisztus tanítványainak szívében –, és így magunkénak érezzük korunk embereinek, főleg a szegényeknek és szenvedőknek az örömeit és reménységeit, szomorúságait és aggodalmait (vö. Gaudium et spes, 1). Ezért, és hogy mint közösség valóban és komolyan szolidárisnak érezzük magunkat az emberiséggel és annak történelmével, ezzel a várossal és egész Litvániával (vö. ugyanott), életünket örömmel a szolgálatnak kívánjuk szentelni, és így tudatni mindenkivel, hogy Jézus Krisztus a mi egyetlen reményünk.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Magyar Kurír, fotó: Vatican News

Nyíregyházi Egyházmegye

Ferenc pápa, Litvánia
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2018 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert