Akit a hátránya vitt előre

Akit a hátránya vitt előre

Vannak emberek, akik a legkisebb nehézségnél feladják. Nem is bosszankodnak, nem sírnak, nem csinálnak semmit, csak várják, hogy teljen az idő. És vannak, akik szembenéznek a problémákkal, akkor sem csüggednek el, amikor úgy tűnik, minden összeesküdött ellenük. Ekkor jönnek rá, hogy sokkal többre képesek, mint hitték. – a Kárpáti Igaz Szó interjúportréja következik.

Szöveg: Magyar Tímea/Kárpáti Igaz Szó2018. október 1. 01:20

Kérjük, vegye figyelembe, hogy ez a hír 2261 napja íródott

Karczub Éva azok közül való, akik elé igencsak nagy kihívást állított az élet. Egy tizenhatgyermekes – öt fiú és tizenegy lány – papi családban látta meg a napvilágot. Édesapját, Karczub Pál görög katolikus lelkészt folyamatosan áthelyezték. Ezért a család mindig költözött. Évike Nagyszőlősön született 1948-ban, ez volt édesapja utolsó szolgálati helye. Az egyházakat ekkor már üldözték, az apa is kénytelen volt világi munkát vállalni – öt nyelvet beszélt, két diplomája volt –, de eközben titokban tovább szolgálta az egyházát, esketett, keresztelt stb. Nem volt hajlandó lemondani a hivatásáról, pedig minden eszközzel kényszerítették rá. Persze nagyon nehéz volt, gyakorlatilag „aknamezőn” élték az életüket.

– 1949 tavaszán, bezárták a templomot és huszonnégy óra alatt ki kellett költöznünk a parókiáról. Apukám egyik híve fogadott be bennünket egy földpadlós szobába, ott húztuk meg magunkat, míg az utolsó családi pótlékból, amit Magyarországtól kaptunk, követ és téglát nem vásároltunk, s a hívek segítségével felhúztunk egy kétszobás kockaházat Nagyszőlősön. 1966-ig maradtunk ott, amíg édesapám „nyugdíjba ment”. Akkor eladtuk a házat, és Ungváron telepedtünk le – emlékszik vissza a nem éppen gondtalan gyerekkorra Évike.

Ő mégis boldogan élte meg ezeket az éveket: az édesanyja nagy szeretetben, egyetértésben neveltek őket. Mára tizenegyen maradtak, a legidősebb nővérük és négy fiútestvérük már eltávozott az élők sorából.

Évike sorsa 1957-ben fordult nagyot. Ekkor világszerte dúlt a nagy gyermekparalízis-járvány.

Ugyan a védőoltásként adható Sabin- cseppeket addigra már feltalálták, de a hidegháború korszakában a „nagy” Szovjetunió lemondott róla. Nagyszőlősön négy gyerek betegedett meg. Egyikük családja jó ismerőse volt Karczubéknak, s átküldték hozzájuk a másik, egészségesnek vélt gyereküket.

– Nyilván vírushordozó volt, s mivel nekem torokgyulladás miatt legyengült az immunrendszerem, megfertőzött. Nagyon súlyos formáját kaptam el a kórnak, az orvosok először fel sem ismerték a betegséget. Ízületi gyulladásra gyanakodtak, meg minden másra.

Ha megkaptam volna a Sabin-cseppeket, nyilván másként alakul az életem, de így egyik éjszaka nyaktól lefelé teljesen lebénultam.

Megkezdődött a kálvária, egyik doktortól a másikig vittek, de igazából nem tudtak mit kezdeni a betegségemmel. Ma már tudom, hogy a paralízis során az első hat hét folyamán lehet a legnagyobb eséllyel visszanyerni a mozgáskészséget.

Ha akkor gyógytornázom, valószínűleg életre lehetett volna kelteni valamennyit az izmokból, és akkor nem maradok ágyhoz kötve egy életre, hanem mozgáskorlátozottként élhetek, ami óriási különbség.

De mivel magas lázban égtem, pont ellenkezőleg, ágynyugalomra ítéltek. Egyszóval hiba hibára halmozódott. Egy idő után tudtam mozgatni a bal kezem ujjait, imitt-amott egy kis izmot, fel is tudtak ültetni. Második osztályos voltam ekkor, éveken át szanatóriumokban kezeltek, holott iskolába kellett volna járnom. Telt-múlt az idő, s úgy döntöttem, mivel a jobb kezemet nem tudom használni, megtanulok bal kézzel írni.

Két hónapomba telt – gondol vissza az akkori dolgokra Évike, aki fizikai hátrányát megfordította, olyan kitartó elszántsággal vetette bele magát a tudományokba, hogy ezüstéremmel fejezte be a középiskolát.

– Magát a tanulás folyamatát szerettem, a jegyek nem is érdekeltek annyira. Rájöttem, hogy villámgyorsan elsajátítom az információkat, egyformán kedveltem a reál és a humán tantárgyakat, de legjobban a természettudományokat szerettem. A másik szerelmem az irodalom és a zene lett, s ez máig így van. Mivel akkoriban még nem volt levelező tagozat Nagyszőlősön, nem sikerült egyetemre felvételiznem. Elkezdtem autodidakta módon nyelveket, népművészetet tanulni. Persze mindig volt valaki, aki segített.

Olyan tudástárat halmozott fel az évek során, hogy egy idő után úgy érezte, meg kell osztania valakivel. Korrepetálást vállalt, empatikus ember lévén, legszívesebben olyan gyerekekkel foglalkozott, akiknek hozzá hasonlóan valamilyen egészségügyi problémája volt.

Évike nagyszerűen érti a legtöbb szláv nyelvet, alapszinten a németet és az olaszt is. Rengeteg fordítást vállal, előszeretettel keresik meg különféle vallási témájú ószláv szakirodalom magyarra ültetése érdekében.

A nyíregyházi főiskoláról például azért fordult hozzá egy, a munkácsi egyházmegye történetét kutató csoport, hogy segítsen lefordítani egy püspöki vizitációs anyagot. Nagyon szereti szűkebb pátriáját, meggyőződése, ha Európa kalap a Föld kerekén, Kárpátalja bokréta e kalap peremén.

Évikét nem gátolja ágyhoz kötöttsége, rendkívül sokrétű tevékenységet fejt ki. Folyamatosan célokat tűz maga elé, szigorú napirendet készít. Most éppen az olasz nyelvtudását szeretné magasabb szintre emelni, mint mondja, a sportközvetítéseket már nagyszerűen érti. Elmúlt hatvan, amikor megtanulta a számítógép használatát, egyedül programozza a gépet, Amerikától Izraelig számos levelezőpartnere van.

Kézimunkázik, varr, ceruzarajzokat készít, rengeteget olvas.

A szobájába lépve szembe ötlik a falán kifüggesztett számos gobelinhímzéssel készült munkája és kedvenc mini porcelánjai, melyeket ajándékba kapott. Úgy hívja őket, „a helyek, ahol nem voltam.” Mindent megtesz annak érdekében, hogy minél kevesebb gondot okozzon a környezetének. Most éppen két nővére, Erzsébet és Klára gondozza az időközben sokfelé szakadt testvérek közül. Mert van, aki Budapesten, van, aki Cserkasziban, San Diegóban vagy éppen Szőlősvégardóban él. De a távolra szakadt testvérek – akik zenészek, tanárok, sportolók lettek – között olyan összetartás van, hogy az első hívó szóra jönnek és kisegítik egymást, felváltva oldják meg Évike gondozását is.

– Amíg anyuka élt, nyaranta itt pihent az összes unokája, volt, hogy 7-8 gyerek is zsibongott az udvaron. Édesanyánk plántálta belénk az összetartozást, számunkra ez természetes. Fantasztikus szüleink voltak, mert bár tizenhatan voltunk testvérek, soha nem éreztük magunkat hátrányos helyzetben, sőt, rajtunk kívül mindig több tucat gyerek is játszott az udvarunkban. Szeretetben, békességben nőttünk fel, szüleink a saját életükkel állítottak útmutató példát számunkra. Édesanyánk szeretetéből, türelméből, idejéből mindegyikünknek jutott elég – mondja csillogó szemmel mesélőnk.

Évikének a család támogatásán túl erős hite ad erőt a mindennapokhoz.

– Így végigélni 61 évet hit nélkül lehetetlen lett volna.

Mert nem igaz, hogy a fájdalom megedz, többnyire mogorvává, ingerültté tesz, de ha érezni tudjuk Isten simogató kezét, akkor minden megváltozik. A jó Isten tudja, mit miért csinál. Nekünk csak türelmesen ki kell várnunk, míg elég bölcsek leszünk ahhoz, hogy ezt megértsük. A hit az én mentsváram. Biztos vagyok benne, hogy minden okkal történik…

Szöveg: Magyar Tímea/Kárpáti Igaz Szó

Nyíregyházi Egyházmegye

Karczub, interjú




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2024 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert