Adventi morzsák

Adventi morzsák

Emlékeznek még a tavalyi adventre? Városunkba érkezett a Hajléktalan Jézus-szobor, amely szembesített minket az utca mindennapi valóságával, Isten-arcú embertársaink könyörtelen nyomorával, és persze önmagunkkal is. A Hajléktalan Jézus szobra továbbállt, de itt maradtak rokonai. Egyikőjükkel magam beszéltem reggel.

Szöveg: Polyákné Tóth Nóra, fotó: Konyhás István2018. november 29. 11:11

A november végre megmutatta, hogy a téli hónapok legközelebbi rokona. Kopogós, hó nélküli keménysége arcon vágott ezen a reggelen. Az autó klimatizált tere szinte otthonnak tűnt a szélvédőre ráfagyó külvilággal szemben. Miután titkos jelszavunkat is egymás fülébe suttogtuk pici lányommal, hogy jól induljon óvodás napja, újra a nyüzsgő külváros benzingőzös lüktetésébe kormányoztam a járművet. Gyalogos alig, s akik sétáltak is, szemükig felhúzott sálakkal szaporázták a lépteiket a közeli iskola vagy a munkahely felé. Könnyű volt hát észrevenni bicegős alakját a szegényes külsejű vénembernek. Őt láttam tegnap is ugyanebben az időszakban, ugyanezen az útvonalon, ez egyértelmű volt számomra. Akkor túl sokáig hezitáltam azon, hogy meg kellene állni: talán valami tízóraiféle van a táskámban, vagy csak elvinni kéne egy darabig, de a sűrűsödő forgalommal s a távolsággal elaltattam a fejembe fészkelődött gondolatot. Ma azonban az az érzés kerített hatalmába, hogy nem véletlenül láttam újra őt. Második esélyt kaptam arra, hogy megtegyem az elszalasztott lépést. Befordultam egy kapubejáróba, s előkotortam a gyerekek estére elkészített uzsonnás zacskóját – egész napom van rá, hogy másik finomságot szerezzek nekik –, megvártam, hogy hallótávolságba érjen az öreg és leszólítottam. Dohányfüst sárgította hosszú szakálla és haja kilógott a félig gombolt kabát kapucnija alól, melyet a sapkájára húzott.

-Van mit ennie?

-Tele a táskám ennivalóval, szerencsére – indult köztünk a beszélgetés. Azt viszont nem utasította vissza, hogy elvigyem egy darabon.

-Nem fázik?

-Hozzá vagyok szokva – válaszolt esetlen kérdésemre. S a többire is, mert beszélgetni szerettem volna vele, őszinte az érdeklődés, s talán neki is jó váltani néhány emberi szót. Elmondta, hogy az éjjeli menedékhelyről érkezett, de bizonygatta, hogy van otthona: egy másfél szobás házikó, melyben csőszködik a hozzá tartozó telek gyümölcsöse fölött. A megbízói adnak neki enni és egy tízest is, de három napja ez az otthon negyven centis vízben áll: a hétvégi eső teljesen eláztatta. Kezén nincs kesztyű, persze az is otthon maradt. Nem tud be se jutni.

-Egész nap járom a körutam: a kukákból szedem össze a könyveket, ennivalót, üvegeket, hogy beváltsam.

-Inni szokott? Úgy értem alkoholt. – mondtam ki kertelés nélkül modortalan kérdésem.

-Hogyne, naponta egy-két pohár bort megiszom, de régen literszámra ittam, rossz volt a társaság is, ahová vegyültem. Aztán rájöttem, hogy amíg nincs meg a napi adag ennivaló, addig nem szabad alkoholra költeni a megkeresett 2-300 forintot.

Mert az üvegekből bizony kevés pénz jön össze, az sem mindegy hol váltja be őket az ember, kétszáz forint különbség is lehet. Fizetése, nyugdíja nincs, mert még nem érte el a 65 évet, s amikor úgy tűnt, hogy elmehetne nyugdíjba, kiderült, hogy a katonai és a tanulás éveit nem számítják bele, még hibádzik legalább öt év. Mindenki ismeri azokon a helyeken, ahol megfordul: az eladó azt mondja, ha előző nap nem volt beváltani, hogy „S. bá, azt hittem, meghalt”. A rendőrök úgy szólítják le, hogy „megint olvas, Hegyi Ember?”

-Felszedem a szemetet. Vagy rászólok arra, aki eldobta, de azok legtöbbször gorombán letorkolnak: „szedd fel, ha nem tetszik.” Nem szeretek az utcán lenni, de az orvos 10 éve, a balesetem után rányomta a pecsétet a lapomra: fizikai munkára nem alkalmas. Pedig egész nap sétálok fel-le a városban, nem is tehetek mást, mert meghalnék. Így aztán el tudnék sepregetni a közteresekkel.

Megérkeztünk a piactérre, ahová kérte. Mindenki indulhat a dolgára. Előveszem a csomagtartóból a táskáját. Még egyszer kínálom az uzsonnát, de visszautasít. Némi pénzt nyújtok oda: azt megköszöni illedelmesen. Mint az ötperces fuvart, ami neki másfél óra bicegésbe telt volna, s a „munka” csak eztán kezdődik.

Hatvannégy éves, évek óta az utcán tölti a napjait, már csak egy éve van a nyugdíjig, hogy pénzt kapjon a ledolgozott évei után, csak ezt a telet kellene valahogy túlélni még.

Szöveg: Polyákné Tóth Nóra, fotó: Konyhás István

Nyíregyházi Egyházmegye

adventi morzsák, hajléktalan




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2018 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert