Pócsi Mária-énekek – modern átirat

Pócsi Mária-énekek – modern átirat

Aki valaha jár már Máriapócson, állt már a kegykép előtt, tudja, hogy önkéntelenül megindul egy belső monológ az ember szívében. Hogy miféle gondolatok és érzések formálódnak vagy formálódtak már a Szűzanya előtt – akár a huszadik század elnyomástól terhes időszakában, akár a huszonegyedik század értékvesztett világában, Rubóczkiné Kiss Hajnalka próbálta elképzelni az alábbi írásában, modern Mária-énekében. 

Szöveg: Rubóczkiné Kiss Hajnalka, fotó: Polyákné Tóth Nóra2018. december 15. 12:30

Kérjük, vegye figyelembe, hogy ez a hír 107 napja íródott

Pócsi Mária-énekek
(XX - XXI. század)

I. strófa

„ Hát, szerbusz, könnyező Mária. Jó sokan jöttek el hozzád. Ha mama fel nem emelne, nem is látnálak. Miért vagy azzal a fehér anyaggal bebugyolálva? Csak az arcod látszik ki. Én is így nézek ki, mikor télen mama az óvodába visz. Csak nekem még a szám is be van takarva, meg kesztyűm is van, de azt néha elhagyom az udvaron. Anyuka nem tudott jönni. Azt mondta, neki nem lehet. A Párt miatt. Nem tudom annyira, mi az a Párt, de nem kedves, ha nem enged oda menni, ahova akarok. Szerintem olyan, mint az oviban Zsóka néni, aki mindig jól megráncigál a karomnál fogva, amikor a kert fele megyek Zsuzsival. Zsuzsit nem rángatja, mert az ő apukája titkár. Ezt Zsuzsi mondta, de azt sajnos nem tudom, hogy mi az a titkár. Mama azt mondta, imádkozni jövünk. Én csak azt az imádkozást tudom rendesen, hogy énistenemjóistenem, mert a miatyánkosba mindig belezavarodok. Ezeket az oviban nem szabad elmondani. Ott másfajta verseket tanulunk. Képzeld, jövőre iskolába megyek. Már kaptam egy táskát a keresztanyámtól. Macskaszem van a két csatolóján, furcsa szaga van… Lassan már megyünk, mert mamát mindenhonnan taszigálják. A pap bácsi bemondta a hangosba, hogy vigyázzunk az értékeinkre, mert zsebtolvajok vannak a templomban. Mama nagyon szorít magához, annyira, hogy majdnem fáj. Biztosan azért, mert nem akarja, hogy ellopjanak. Sír is, pedig nem is bántotta senki. Azért szólhatnál neki, hogy hazafele vegyen nekem mézes olvasót, meg similabdát…” 
II. stófa
„Üdvöz légy Mária, malaszttal teljes… Minek mondom én itt ezeket? Megmondták a KISZ-ben, hogy modern ember nem beszélget képzeletbeli lényekkel. Meg templomba se jár vasárnap, csak a KISZ klubba. A KISZ klub klassz hely, van egy tévé is. Azon szoktuk nézni a táncdalfesztivált. Ha befejezem az ipari iskolát, és keresni fogok, előbb-utóbb én is veszek egy tévét otthonra. A gyakorlatvezetőm rá akar beszélni, hogy maradjak még egy évet, technikusnak, de minek? Megyek a gyárba, ott várnak. Azt mondta az egyik szaki, hogy ez egy biztos, nyugdíjas állás. 
Üdvöz légy Mária, malaszttal teljes… Hogy van tovább? Mama hogy tanította?... Nagyon hiányzik mama. Mióta meghalt, nem is nagyon mentem templomba. Együtt jártunk minden vasárnap. Szerettem, ahogy kézen fogott és vezetett a főutcán. Azóta senki nem volt rám büszke.
Ni, ott a Zsuzsi anyukája! Kendő meg napszemüveg van rajta. Biztosan azért jön, mert a Zsuzsi apukája nagyon beteg. Ezt se látta itt eddig senki.
Üdvöz légy Mária, malaszttal teljes… Minek mondom én ezeket? Mi van, ha senki nem hallja, és tényleg csak egy szép képhez beszélek? Nem! Nem lehet az, hogy nincs ott senki, aki hallja! Rémisztően üres lenne a világ, ha az ember még abba sem reménykedhetne, hogy van valaki, aki meghallgatja. Hogy tanította mama? Üdvöz légy Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled…”

III. strófa
„ Mária, Jézus anyja, hallgass meg engem! Tudom, hogy ritkán jövök, de előbb a lagzi, utána az építkezés, aztán meg a két vetélés… Azt hittem belerokkanok. Nem volt templomi esküvőnk, az uram nem hisz az ilyesmiben. Most is gúnyolódott azon, hogy hozzád jöttem. Amúgy jó ember, a gyárban ismertem meg. Nincs is bajom vele, nem iszik, nem ver, mint más emberek szokták, csak néha olyan, mintha nem is hallaná, mit beszélek hozzá. Amikor ő mondja a dolgait, én ott ülök a konyhaasztal mellett, figyelek rá, de engem csak úgy hallgat, mint ahogy valami idegen beszédjét szokás hallgatni. Odafordulunk, hogy ne sértsük meg a másikat, de nem a miénk az ő baja. Az én uram mindig valahonnan messziről figyel rám, tán nem is érdekli, mit mondok. Ha lenne egy közös gyermekünk, biztosan más lenne. Akkor már nemcsak a felesége lennék, hanem a gyermeke anyja is. 
Mária, te is édesanya vagy! Tudod, milyen anyának lenni. Segíts nekem, hogy ezt a magzatot most ki tudjam hordani. Már se a testem, se a lelkem nem bírna ki több vetélést… Annyira szeretnék egy gyermeket! A szívem facsarodik bele, amikor látom, ahogy mások viszik karjukon a sajátjukat, nekem meg csak a nagy, fekete üresség jutott. Félek, ha meghalok, nem marad semmi se utánam. Még csak nyomom sem lesz ebben a földi világban. Ha lenne egy gyermekem, az legalább megmaradna. Akkor már tudnám, miért kell nekem itt élni.”
IV. strófa
„Látod, Mária, mégis elhagyott. Hiába imádkoztam, hogy együtt maradjunk, már nem kellettem neki. Sokáig nem tudtam, vagy inkább nem akartam tudni, hogy félrejár. Már megszoktam, hogy ne kérdezzem, hova megy, vagy meddig marad, mert akkor mindig felcsattant. Megszoktam, hogy változékony a hangulata, próbáltam hozzá alkalmazkodni. Mama azt tanította, hogy egy jó asszony köténye sok mindent eltakar. Hát, nekem jó nagy kötényem volt. Nem vert az uram, nem italozott, csak minden szavamba belekötött. Még azt sem kérdezhettem meg kioktatás nélkül, hogy mi legyen a vacsora. Megtanultam én ezzel is együtt élni. Megtanultam lehajtott fejjel morzsolni a napokat. Aztán egy nap mégis összecsomagolt és elment. Azt mondta, neki joga van a boldogsághoz. Neki. Nekem mihez van jogom?
Nem maradt már más boldogságom, csak a lányom. Idén érettségizik, segíts Mária, hogy felvegyék az egyetemre! Segíts, hogy tanulhasson, hogy ne járjon úgy, mint én. Ne legyen senki szolgálója. Ne kelljen neki félni a holnaptól úgy, mint nekem. Hát még azt se tudom, hogy lesz-e munkahelyem, mert a jövő hónapban bezárják a gyárat. Azt mondják, nem tehetnek róla. Változások, meg a keleti piac... Én ezt megértem, de már meg hová menjek ennyi idősen állást koldulni? Kinek kellek én még? „

V. (utolsó) strófa

„Mária, égi édesanyám! Nem tudom, meddig bírok még jönni hozzád, mert egyre nehezebben mozgok. Azt hiszem, már mindenem elkopott. Még egy pár év, és beköltözöm az otthonba. A lányom hívott magához, de mit kezdenék én egy idegen országban? Most csak azért jöttem, hogy megköszönjem az unokámat. Gyönyörű kislány, mindene tökéletes. Kár, hogy nem beszéli a nyelvünket… Karácsonykor, amikor nálam jártak, csak eszelősen szorítottam azt a gyermeket magamhoz, hogy érezze, szeretem. Reméltem, ebből csak megérzi, ha nem is érti meg a szavakat, amiket kimondok neki. Nem ölelhettem sokáig. Hamar visszautaztak…
Eljött ez is, Mária. Végleg egyedül maradtam. Most már nincs mellettem senki sem. Sem a nagyanyám, sem a férjem, sem a lányom, sem az unokám. Tán egyedül csak te…”

Szöveg: Rubóczkiné Kiss Hajnalka, fotó: Polyákné Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye

Pócsi Mária, Máriapócs




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2019 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert