A liturgikus szivacs

A liturgikus szivacs

Az egyházi hagyomány mindig végigelmélkedte és elmélkedi az Evangélium kimeríthetetlen tartalmú szavait, az Úr halálához kötődő szenvedés eszközeit pedig beépítette nem csupán az ikonográfiába, hanem az Egyház mindennapi liturgikus életébe is.  – Kanyó Árpád atya a 2018-as Görögkatolikus Szemlélet Magazin őszi számában megjelent írását olvashatják.

Szöveg: Kanyó Árpád2019. január 19. 08:00

Kérjük, vegye figyelembe, hogy ez a hír 2153 napja íródott

János evangélista a kereszten függő és haláltusáját vívó Krisztus néhány rövid mondatáról emlékezik meg (Jn 19,26–27; Jn 19,28; Jn 19,30). Emellett a másik három szent szerző is feljegyezi az általa fontosnak vélt utolsó szavakat: hármat a „szeretett orvos” (Kol 4,14), Lukács (Lk 23,34; Lk 23,43; Lk 23,46), a 22. (21.) zsoltár kezdősorát pedig Máté (Mt 27,46) és Márk (Mk 15,34) egyaránt. Az egyházi hagyomány mindig végigelmélkedte és elmélkedi ezeket a kimeríthetetlen tartalmú szavakat, az Úr halálához kötődő szenvedés eszközeit pedig beépítette nem csupán az ikonográfiába, hanem az Egyház mindennapi liturgikus életébe is.

A Szent Evangélium új fordítása szerint most a nagycsütörtöki 9. kínszenvedési evangélium néhány versét idézzük fel: „Ezután Jézus tudva, hogy már minden beteljesedett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: »Szomjazom!« Volt ott egy ecettel teli edény. Azok pedig szivacsot mártottak az ecetbe, és izsópra tűzve, szájához emelték. Amint tehát Jézus megízlelte az ecetet, ezt mondta: »Beteljesedett«, és lehajtva fejét, átadta lelkét.” (Jn 19,28–30) A 7. kínszenvedési evangélium pedig a Jézus ajkára adott zsoltári szavakat követően Máté leírásában így fogalmaz: „Egyikük rögtön odaszaladt, fogott egy szivacsot, ecetbe mártotta, rátűzte egy nádszálra, és inni adott neki” (Mt 27,48).

Ez a két hely a szentírási alapja annak a liturgikus szivacsnak, amely fontos szereppel bír nemcsak a bizánci hagyományt követő, hanem a – szivacsot szintén használó – „nem kalkedoni” egyházak istentiszteleti életében is. Utóbbi tény nagy jelentőséggel bír: annak tanúja, hogy használata már a kalkedoni zsinatot (451) követő szakadások előtt általánosan elterjedt volt a keresztény Keleten.

A szivacsot persze széles körben használták már az ókortól kezdve az élet különböző területein, az Egyház életében mint „liturgikus tárgy”-at tartjuk számon. A liturgikus szivacs (σπόγγος) első említése a Szent Pál leveleit is magyarázó Aranyszájú Szent János atyánknál lelhető fel, az efezusi levélhez írt kommentárjában: „Nem látod a szolgálattevőket, amint szivaccsal mossák le az asztalt és tisztítják a szent hajlékot?”

A bizánci hagyományban a liturgikus szivacs két formája ismert: az egyik egy kicsiny „lapos szivacs”, amely a templom oltárán fekvő antimenzion (’ereklyekendő’) tartozéka, míg a másik egy nagyobb, leginkább gömb alakú szivacs, amely mindig az előkészületi asztalon található.

A laposra préselt tengeri szivacs a Szent Liturgia folyamán az antimenzionra lehulló Szent Test morzsáinak összegyűjtésére, a kenyérrészecskéknek a diszkoszról a kehelybe való gondos besöprésére, valamint a pap ujjainak és tenyerének megtörlésére szolgál. Ezáltal védve van a Szent Eucharisztia attól, hogy akár egy morzsája is a földre leessen, vagy bármilyen méltatlan helyre a szent oltárról kijuthasson. Mivel helye az antimenzionon van, ezért „antimenzionos szivacs” néven ismert, illetve mivel az antimenziont az ilitonnal együtt hajtják össze, „ilitonos szivacs” („litonnoju”) a megnevezése.

A századok során Keleten a Szent Liturgiában kialakult az antimenzion bizonyos részeinek széthajtása adott pillanatban. Miután a pap teljesen kinyitotta az antimenziont, a hitjelöltekért mondott imádság záró fennhangja közben („Hogy ők is velünk együtt dicsőítsék…”) a szivaccsal az antimenzion fölött keresztet jelez, majd megcsókolja azt, és az ereklyekendő jobb felső sarkába helyezi. Ugyanígy tesz az Előszenteltek Liturgiájának végzésekor is.

A 16–17. század liturgiája Oroszországban kitűnik a különleges ünnepélyességgel végzett nagybemenettel. Ekkor a főpapi jelvények, a sírlepel, az ikonok, a sionok, a január 6-án szenteltvízzel teli edények mellett a körmenetben még szivacsot is vittek.

A Szent Liturgia végéhez közeledve a szivacs újra szerepet kap. Az orosz hagyományban a hívek áldozása után (a görögben: előtt) a megmaradt részecskéket a szivaccsal juttatja a kehelybe a diakónus, közben a húsvéti énekeket („Látván Krisztus…”; „Tündökölj, tündökölj…”; „Ó nagy és szépséges Pászka…”) imádkozza, majd a diszkoszt törölve vele, ezt mondja: „Mosd le, Uram, Szent Véreddel az itt megemlített szolgáid bűneit, az Istenszülő és minden szentjeidnek közbenjárása által.” (Más forrás szerint: „Mosd le, Uram, az itt említetteknek bűneit tisztaságos Véreddel, szenteidnek imái által.”) Ez a cselekvéssor azért nagyon lényeges, mert a proszkomídián elkezdődött – élőkről és holtakról szóló – liturgikus megemlékezésnek a betetőzését jelenti.

Ez a liturgiában használt kisebb szivacs jelképezi azt az epével és ecettel átitatott szivacsot, melyet a kereszten függő Messiás ajkához emeltek.

Az „Oktató Ismeret” több alkalommal beszél a szivacs alkalmazásáról különleges esetekben. Sok egyéb teendő mellett szinte minden esetben ott szerepel a „szivaccsal való feltörlés” olyan extrém helyzetekben, ha például a kehelyből a Szent Vér deszkára, kőre, szőnyegre, a papi öltözetre, az oltárasztal terítőjére vagy épp az antimenzionra ömlene ki. Utóbbi két esetben kifejezetten az antimenzion szivacsával való felitatást írja elő, más esetekben csak a „szivacs” szót alkalmazza.

A proszkomídia asztalán elhelyezett nagyobb szivacs tisztító funkcióval bír, könnyen felszívja a nedvességet; a liturgikus irodalomban „törlő szivacs” a megnevezése. Miután a pap (vagy ha szolgál, akkor a diakónus) a Szent Liturgia végeztével a megmaradt szentséget elfogyasztotta, ezzel a szivaccsal szárítja fel a kehely belsejét, majd a kehelytörlő kendővel szárazra törli azt. „Gondosan megtörli a szivaccsal, hogy semmi se maradjon benne” – írja erről Gogol. Az Ustav előírja a szivacs helyét is az előkészületi asztalon: „a pap a szent kehely alá teszi”.

Néhol a liturgia előkészületének leírásában is feltűnik a szivacs használata: a név szerinti megemlékezések végén a diszkosz széleinek törlésére is használatos, nehogy egy részecske onnan leessék.

Szivacs használatával nemcsak az isteni liturgia végzése során találkozhatunk. A szent keresztség és a bérmálás kiszolgáltatásakor, a szertartás „lemosás” nevű részében a tiszta vízzel való lemosás után a pap új szivaccsal törli le a gyermeknek a bérmáláskor szent műróval megkent testrészeit, és közben ezt mondja: „Megkereszteltettél, megvilágosodtál, megbérmáltattál, megszentelődtél, lemosattál az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Amen.” A templom felszentelésének szertartásában az orosz Ustav leírja, hogy az oltár szenteltvízzel való leöntése után a főpap elvesz egy szivacsot, majd a többi szolgálattevő is, és ezzel törlik szárazra az oltárt.

Az istentiszteleteken alkalmazott szivacsokat a keleti egyház szokása szerint általában nem mossák vagy tisztítják ki, hanem elhasználódás után elégetik azokat, és a maradványokat folyóvízbe vagy olyan helyre öntik, ahol nincs kitéve a megszentségtelenítés (például lábbal taposás) veszélyének. Az Oktató Ismeret azonban beszél az iliton szivacsának gyakori mosásáról, melynek elvégzését az oltár kézmosó edénye felett rendeli el.

Nyomtatásban megjelent a Görögkatolikus Szemlélet Magazin 2018. őszi számában.

Szöveg: Kanyó Árpád

Nyíregyházi Egyházmegye

liturgikus szivacs, Kanyó Árpád
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2024 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert