Papságom olyan, mint a cseppkő – Példaképünk: Papp Miklós

Papságom olyan, mint a cseppkő – Példaképünk: Papp Miklós

Dr. Papp Miklós neve sokak számára ismert, akár mint görögkatolikus atya, akár mint morálteológus az egyetemi oktatás mezején, a Papp válaszol sorozat válaszadójaként, vagy egyszerűen mint ember, férj és édesapa. Dr. Papp Miklós vall arról, hogyan nem lett matematikus, de ennek ellenére próbálja megoldani a legnehezebb egyenlet: az ember képletét. Egy rendkívüli egyén alázatos hitvallása az örök értékek mentén az ember Istenben gyökerező sokszínűségéről. Beszélgetés a papság kegyelmeiről, a házasság áldásairól, a nevelés kincseiről.

Szöveg: Gyöngy-Pethő Krisztina/vasárnap.hu, fotó: magánarchívum2020. február 17. 09:50

— Milyen értékekkel felvértezve érkezett a nagybetűs élet mezejére?

— Örülök a kérdésnek, mert sohasem a személyem a fontos, hanem amire feltettem az életem. Valóban az értékrendszer a szemüveg, amin keresztül látunk mindent és közlekedünk ebben az életben.

Ahhoz, hogy az életben jó döntéseket tudjunk hozni, jól házasodjunk, helyesen tegyünk prioritást, nélkülözhetetlen az életrevaló értékrendszer.

Aki ezt megkapja otthonról, gyerekkori iskolájából, egyházközségétől, edzőtársaitól, az nagy kincset kap, aki nem, annak csak fáradtságosan lehet beszerezni. Jómagam többek között különösen erős családcentrikusságot, összetartó testvéri kapcsolatokat, becsületre törekvést, elkötelezett kereszténységet, emberpróbáló munkaszeretetet, hűséges kereszthordozást, patrióta identitást kaptam. Ráadásul a múlt sohasem lezárt. Ahogy haladok az életben előbbre, újra és újra meríteni akarok a gyökereimből, s így mindig újabb értékeket fedezek fel. Természetesen az én gyerekkoromban is voltak hiányosságok, de a jó alapokra lehet még mást is építeni, újabb értékeket befogadni, az is tudok én lenni, amit már magam építek.

— Hogyan talált Önre a papi hivatás, és a modern világban hogyan lépett ennek útjára?

— Tévedés lenne azt hinni, hogy a papi hivatás egyetlen személynek szól. Fiatal papnövendékként még kicsit gőzös tud lenni az ember feje, de már akkor is tudtam, amit azóta még inkább vallok: az én papságom olyan, mint a cseppkő. Ahogy sok-sok mészkőrétegen keresztül láthatatlanul csordogál a víz alá, s egyszer csak kibuggyan látható szépségben, úgy az én papságom is ilyen. Sok-sok generáción keresztül láthatatlanul csordogált a kegyelem, míg nálam sűrűsödött össze. Sok kegyelem és sok kereszt, sok hűség és sok seb gyűlt össze nagycsaládunkban, s csapódott ki bennem. Azt hiszem, minden szülőnek meg kellene fontolnia a kegyelem (és a bűn) továbbhullámzását, hogy éberebben szemmel tartsuk, és tevékenyen részt vegyünk benne.

Kisfiúként sokat ministráltam — szerintem minden férfinak valamennyi időt el kellene tölteni az oltár mellett. A buddhistáknál minden férfinak kell egy kicsit kolostorban élni. Szerintem a keresztény férfiaknak is nagyon jót tenne az oltár szeretete és szolgálata. Serdülőként az esztergomi ferences gimnáziumban érettségiztem, ahol a vonzó görögkatolikus papokon túl az osztatlan szívű szerzetesek tovább érlelték a papi hivatás kérdését. Amikor az igent kimondtam, egy csodálatos nyugalmat hozott.

A rendszerváltás küszöbén, 1989-ben volt Pécsett egy taize-i találkozó, sok ezer fiatallal. Akkoriban kacérkodtam a matematikával, szerettem az olyan egyenleteket, amikről hirtelen azt sem tudja az ember, hogyan kezdjen hozzá. Kihívásnak éreztem a nehéz feladványokat. De a sok fiatal láttán belém hasított a villám:

a legnehezebb egyenlet az ember.

Tele van ismeretlennel, sok algoritmussal sem lehet teljesen befogni, igazán csodálatos miden ember világa. Ennek a sok fiatalnak pap kell! Roger testvéren túl az elszántságot erősítette Szent II. János Pál pápa, amikor a rendszerváltás idején találkozott velünk, fiatal papnövendékekkel, s mondta: legyünk bátor és elszánt papok, nehogy az egyházi irodában ücsörögjünk… Persze nem rég fedeztem fel azt is, hogy a máriapócsi bazilikában van egy kép, ahol a búzát arató ember fölött egy pap az égre emeli a kelyhet, s meghatódva ismertem benne apámra, aki búzával dolgozott, és magamra, aki a szent Kenyér szolgája.

— Pap, egyetemi oktató, többgyermekes családapa. Mi a titka a minden fronton minőségben való helytállásnak?

— A görögkatolikus gondolkodás más, mint a nyugati. A nyugati világ szereti azt a professzionalizmust, ami felosztja a világot részekre: foglalkozzon mindenki egy dologgal, abban legyen profi, abból éljen meg jól, s így haladjon a világ előbbre. Ebből fakad olykor a vád, ha valaki több dologgal is foglalkozik (mondjuk pap és családos), akkor ezek a területek csak gyengíthetik egymást. Kicsit teológiai síkon azt mondanám:

 a nyugati ember Istenből az „egységet” szereti hangoztatni, azonban a keleti ember a „háromságot”.

A keleti mentalitásban a családiasság, a professzionális oktatás, a keleti spiritualitás nem kizárják egymást, hanem erősítik. A különböző életterületek éppen gazdagítják egymást: a papságomra jó hatással van a családom, a teológia tudományos művelése a papi szolgálatomra, a családi életemre a papsággal járó feladataim és a tanárságom… Persze nem kizárt, hogy olykor az egyikbe jobban bele kell tennem magam, s akkor a többi vár, de büntetlenül csak az egyik kárára nem lehet élni. Mi, görögkatolikusok valljuk, hogy papnénak lenni egyedülálló, sajátos hivatás, minden jó feleség és anya nem képes rá. Ez külön kegyelem, amely egy papnéban tud érni is, de ki is tud lúgozódni.

Sem a görögkatolikus pap, sem az egyházközsége soha nem lehet elég hálás a papnénak, ha hűségesen, kreatívan, s önfeláldozóan támogatja a papi szolgálatot.

— Abban a korban, amikor a házasságok válságban vannak, mi lehet megtartó erő akár évtizedeken át is? Mire kell odafigyelni?

— Benedek pápával összhangban egyértelműen azt mondom: a hit.

A hitben begyakoroljuk a „teljesen beleadom magam” mentalitást, s ezt visszük át a házasságra (és más életre szóló döntésekre).

Ráadásul a hitben maga a Szeretet szegődik mellénk útitársul, nem egyedül vagy csakis e világi tudományok segítségével kell ügyeskednünk. Ezért én amellett kampányolok, hogy elkötelezett hívő csak elkötelezett hívővel házasodjon. A hit után roppant fontos az etika, a pszichológia: ezek segítenek házastársakká válni, és a házasság szakaszaiban (fejlődéseiben és földrengéseiben) is együtt haladni. Szerintem a hit, az etika, a gyakorlati pszichológia területén egy kicsit kellene mindenkinek képeznie magát.

Fontos úgy szeretni a másikat, ahogy az neki jó. Állandóan töprengek a Szeretet előtt: milyen életszakaszban jár a feleségem, mi esne neki jól, mivel vagyok a terhére, mi segíti az üdvösségét. S persze fontosak a beszélgetések, a „csapatépítő-házasságépítő” közös élmények, az arányos elégedettség, az irgalom egymás felé. Mindezen túl néha azt érzem, hogy túlzottan hiszünk az okos tanácsokban és a praktikus tudományok fogásaiban, s lebecsüljük a szerelem erejét.

A szerelem csodálatos, nagy különbségeket is képes áthidalni, nagy bűnöket is betakarni, nagy sivatagba is életet vinni.

A szerelem akkor is összetart, ha hibázunk a konfliktuskezelés pszichológiai előírásaiban, vagy kifejezetten etikai bűnt követünk el a másik ellen. A házasság számára a legmegtartóbb erő az a „makacs, bolond” szeretet, amivel akkor is szeretem…  

— Mit tart különösen fontos értékeknek, amit át kell adni a jövő nemzedék számára, hogy az erkölcsös élet mentén megmaradhassanak?

— Néha szoktak a jövővel fenyegetőzni, a szülőket és pedagógusokat ijesztgetni. Én azt gondolom, hogy a jövő egyszerre lesz nagyon hasonló a mához, s egyszerre lesz különböző is. Nem hiszem, hogy egészen más világ lesz. Ugyanúgy érvényes lesz az istenhit, a házasság szentsége, a család értéke, a barátságok köteléke, a szakmai tudás, a becsületre törekvés, a hazaszeretet, a kultúra és a sport öröme, a szenvedésben is emberséges magatartás. Ezeket én úgy képzelem, mint örök csillagokat, melyeket a Teremtő tett fel az égboltra: közösek minden ember számára térben és időben, korszaktól, civilizációtól függetlenül. Lehet ezek ellen küzdeni, semmibe venni, önkényesen lehazudni, politikailag megtámadni – de ezek ott vannak, s csak azon emberek életében lesz gyümölcs, akik ehhez igazítják döntéseiket. Persze vannak új erények is, melyekre jobban oda kell figyelni. Például érzékenyebbnek lenni a világban tapasztalható különbözőségek felé, tudni globális hálózatban gondolkodni, keményebben védekezni a lappangó ideológiák ellen, tudatosabban óvni az élővilágot. Kifejezetten fontosnak tartom, hogy a magas szintű kultúrában jobban mélyedjünk el. Félek a felszínes árukultúrától, a csörömpölő fesztiváloktól, a hit kulturálatlan megélésétől, ezek nem segítenek egy mély emberséghez. Mindezen túl, ha valamit mondhatok a fiataloknak: ne dőljenek be a liberalizmus illúziójának, miszerint mindent elérhetnek, és bármivé lehetnek.

Óriási hiba szétszórni az életünket. Én szeretem látni, ha egy fiatal készségesen kiimádkozza életútját, s aztán elszántan megy az egyetlen, saját útján.

— Szülőként nem csak nevel, hanem tanul is az ember. Mikre tanították meg gyermekei?

— A legmeghatározóbb élmény, hogy a Teremtő munkatársa lehetek. Amikor gyermeknek adunk életet, akkor nem egy előre elrendelt, kész forgatókönyvet gyártunk le, hanem a szerelmes párokat valóban arra hívja a Teremtő, hogy működjenek együtt a teremtés folytatásában.

A gyerekeim ráébresztenek az örök (már a halálon túl is tartó) összetartozásra.

Aztán megérlelték bennem a tág atyai látásmódot: tudok mindenkire úgy nézni, hogy ő is valakinek a gyermeke, valakinek értékes és szép. Így a bűnös, beteg vagy ellenszenves emberre is lehet a mennyei Atya szemszögéből, atyai szívvel tekinteni. Persze a gyerekeim ráébresztenek a gyöngeségeimre is, de bízom bennük: még ha nem is adtam tökéletes nevelést nekik, ha vannak is hibáim, kaptak olyan alapokat, melyekre majd ők építenek, fejlesztik magukat, fel tudnak venni új tényezőket is az életükbe. A görögkatolikus papcsaládokban tudjuk: ők is kapnak sajátos kegyelmet abból, hogy pap az édesapjuk, de ők is visszahatnak kegyelemszerűen az apjuk papságára. 

— Miért éppen a morálteológiát választotta? Hogyan válik fontossá a keresztény morál a liberalizmus egyre nagyobb elterjedése idején?

— A morálteológia van a legközelebb az élet sűrűjéhez. A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán, ahol a morálteológiát tanítom, már a rektor úr is mosolyogva mondja: „tudom, a morál a legfontosabb”. A teológiában vannak elméletibb tárgyak, de a mindennapi élet döntéseihez, a „terephez” a legközelebb a morálteológia, a morálteológus áll. Ráadásul itt valóban olyan „egyenletekkel” kell küzdenünk, ahol olykor ütköznek az értékek és kötelességek, vannak ismeretlenek is, olykor nincs is fekete-fehér megoldás. Mégis az ember szeretne

az élet sűrűjében is gerinces maradni, keresztényként dönteni, nem kiengedni a gyeplőt a kezéből.

A morálteológia segít a magas szintű teológiát kenotikusan újra a földre hozni, újra engedni, hogy a terepen megszülethessen a szeretet. Persze a konkrétság miatt mindig könnyebben támadható a morálteológus: aki megszólal, aki konkrét, máris célpontnak teszi ki magát, szavait félre lehet érteni, lehet rosszul magyarázni, morális következtetéseibe bele lehet kötni. Persze abban a reményben merünk megszólalni, hogy még Krisztus szavaiba is bele lehetett kötni, az ő tanácsai sem kellettek mindenkinek. Mégis magam is csodálkozom, hogy engem kevesen bántanak ebben az országban. Persze nem hiányzik a bántás, de tudom tisztelni, amikor valakik beleéreznek a megszólaló morálteológus alázatába:

nagyobb alázat kell a „mégis megszólaláshoz”, a célponttá váláshoz, mint a meg nem szólaláshoz.

A jövő felé, az önkényes liberalizmus felé csak annyit mondhatok: 16 éves koromtól axiómám, hogy aki olcsón él (azaz semmibe véve a kereszténység, az etika, a kultúra kincseit), annak csak olcsó boldogsága lesz, ami talán már nem is nevezhető annak. Aki szeretne igényesen boldog lenni, az ne dőljön be az olcsó utaknak: a párkapcsolatban, a szakmai felkészülésben, a kultúra művelésében, s a spiritualitás elmélyítésében törekedjen csak igényességre, úgy lesz igazán boldog. Az ember ne könnyedén akarjon élni, hanem igaz módon!

Szöveg: Gyöngy-Pethő Krisztina/vasárnap.hu, fotó: magánarchívum

Nyíregyházi Egyházmegye

interjő, papság, Papp Miklós
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2020 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert