Ferenc pápa pünkösdi homíliája: Nem vagyunk sorozatgyártott bábocskák

Ferenc pápa pünkösdi homíliája: Nem vagyunk sorozatgyártott bábocskák

Május 31-én a Szentatya a Szent Péter-bazilikában mutatott be ünnepi szentmisét. Beszédében a Szentlélek egységteremtő működését, a helyes istenkép fontosságát, a bezárkózás, a narcizmus, az önsajnálat és a pesszimizmus kerülését hangsúlyozta.

Forrás: Magyar Kurír, fotó: Vatican Media2020. június 1. 07:10

Kérjük, vegye figyelembe, hogy ez a hír 1387 napja íródott

Ferenc pápa homíliáját teljes egészében közreadjuk, magyar fordításban.

„A kegyelmi adományok sokfélék, de a Lélek csak egy” (1Kor 12,4). Ezt írja Pál apostol a korintusiaknak. És így folytatja: „A szolgálatok sokfélék, de az Úr csak egy. Az erőmegnyilvánulások sokfélék, de Isten, aki mindenkiben mindezt végbeviszi, egy” (1Kor 12,5–6). Sokfélék és egy: Szent Pál ragaszkodik két, látszólag ellentétes szó összekapcsolásához. Azt akarja mondani nekünk, hogy a Szentlélek az az egy, aki összekapcsolja a sokféléket; és hogy

az Egyház így született: sokfélék vagyunk, kiket a Szentlélek egyesít.

Menjünk hát vissza az Egyház kezdeteihez, pünkösd napjáig! Figyeljük meg az apostolokat: vannak köztük egyszerű emberek, akik kétkezi munkából élnek, például halászok, és ott van Máté, aki képzett adóbehajtó. Eltérő származási helyek és társadalmi életkörülmények, héber és görög nevek, szelíd és tüzes természetek, különböző felfogások és fogékonyságok. Mindenki más volt.

Jézus nem változtatta meg, nem uniformizálta őket, nem csinált belőlük sorozatgyártott bábocskákat.

Nem. Meghagyta sokféleségüket, és most egyesíti őket, felkenve őket Szentlélekkel. Az egyesítés – sokféleségeik egyesítése – a felkenéssel jön létre. Pünkösdkor az apostolok megértik a Lélek egyesítő erejét. Saját szemükkel látják, amikor valamennyien, bár eltérő nyelveket beszélnek,

egyetlen népet alkotnak: Isten népét, melyet a Lélek hoz létre, aki összeszövi az egységet sokszínűségünkkel, aki harmóniát ad, mert a Lélekben van a harmónia. Ő a harmónia.

Most nézzünk magunkra, nézzük a mai Egyházat. Megkérdezhetjük magunktól: „Mi egyesít bennünket, mi az alapja egységünknek?” Köztünk is vannak különbözőségek, például vélemények, választások, fogékonyságok szempontjából. De mindig fenyeget bennünket a kísértés, hogy kivont karddal védjük elképzeléseinket, melyekről azt hisszük, hogy mindenki számára jók, és hogy csak azokkal értsünk egyet, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint mi. Veszélyes ez a kísértés, megoszt bennünket. Ez egy saját képünkre fabrikált hit, nem olyan, amilyet a Lélek akar. Azt gondolhatnánk, hogy a köztünk lévő egységet ugyanazok a dolgok hozzák létre, amelyekben hiszünk, és ugyanazok a magatartásformák, amelyeket követünk. Ennél sokkal többről van szó:

a mi egységünk alapelve a Szentlélek.

Ő emlékeztet bennünket, hogy mindenekelőtt Isten szeretett gyermekei vagyunk; ebben mindnyájan egyformák, egyébként mindnyájan mások vagyunk. A Lélek eljön hozzánk, minden különbözőségünkkel és nyomorúságunkkal, hogy elmondja: egy Urunk van, Jézus, és egyetlen Atyánk, és ezért mindnyájan testvérek vagyunk! Innen induljunk el, olyannak lássuk az Egyházat, amilyenné a Lélek teszi, és nem amilyenné a világ. A világ jobb- és baloldaliakat lát bennünk, ezzel vagy amazzal az ideológiával; a Lélek az Atyáénak és Jézusénak lát bennünket.

A világ konzervatívokat és haladókat lát; a Lélek Isten gyermekeit.

A világias tekintet hatékonyabbá teendő struktúrákat lát; a Lélek szerinti tekintet irgalmat kolduló testvéreket. A Lélek szeret bennünket és ismeri mindnyájunk helyét az egészben: számára nem szélfútta konfettik vagyunk, hanem az ő mozaikjának pótolhatatlan darabkái.

Térjünk vissza pünkösd napjához, és fedezzük fel az Egyház első tevékenységét: az evangéliumhirdetést. Azt látjuk, hogy az apostolok nem készítenek stratégiát. Amikor ott voltak bezárkózva a felső szobában, nem készítettek stratégiát! Nem! Nem készítettek lelkipásztori tervet. Nemzetek szerinti csoportokra lehetett volna osztani az embereket, lehetett volna először a közelebbiekhez, aztán a távoliabbakhoz beszélni, mindent szépen elrendezve… Egy ideig várhattak is volna az evangélium hirdetésével, és elmélyíthették volna Jézus tanításait, hogy elkerüljék a kockázatot… Nem!

A Lélek nem akarja, hogy a Mester emlékét zárt csoportokban, imacsoportokban ápolják, ahol szívesen készítenek az emberek meleg fészket maguknak.

Ez egy csúnya betegség, amelyet elkaphat az Egyház: így az Egyház többé nem közösség, nem család, nem anya, hanem fészek. A Lélek megnyit, útnak indít, túllendít a már elmondotton és megtetten, ő átlendít a félénk és óvatos hit kerítésein. A világban teljes körű szervezettség és kiszámított stratégia nélkül szétesnek a dolgok. Az Egyházban azonban a Lélek biztosítja az egységét azoknak, akik hirdetik az evangéliumot. És az apostolok elindulnak: bár felkészületlenek, vásárra viszik a bőrüket, kimennek. Egyetlen vágy hajtja őket: adni azt, amit kaptak. Gyönyörű, ahogy János első levele kezdődik: „Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek” (vö. 1Jn 1,3).

Lassan végül megértjük, mi az egység titka, a Lélek titka. Az egység titka az Egyházban, a Lélek titka az adás. Mivel ő adás, úgy él, hogy adja magát, és így együtt tart bennünket, ugyanazon adás részeseivé téve bennünket. Fontos hinnünk abban, hogy Isten adás, hogy nem elvesz, hanem ad. Miért fontos? Mert keresztény létmódunk attól függ, hogy minként fogjuk fel Istent. Ha olyan Istent képzelünk el, aki elvesz, aki ránk erőlteti magát, akkor mi is arra fogunk törekedni, hogy elvegyünk és másokra erőltessük magunkat: tért foglalni, fontosságot követelni, hatalomra törekedni. De ha szívünkben olyan Isten él, aki adás, akkor minden megváltozik. Ha rájövünk, hogy ami vagyunk, az az ő ajándéka, egy ingyenes és meg nem érdemelt ajándék, akkor mi is szeretnénk ugyanabból az életből ajándékot készíteni. És alázatosan szeretve, ingyenesen és örömmel szolgálva Isten valódi képét kínáljuk fel a világnak. A Lélek, az Egyház élő emlékezete emlékeztet bennünket, hogy ajándékból születtünk és saját magunk elajándékozásával növekedhetünk; nem őrizgetve, hanem ajándékozva magunkat!

Kedves testvérek, nézzünk magunkba, és kérdezzük meg magunktól, mi akadályoz önmagunk elajándékozásában! Mondhatjuk, hogy

három fő ellensége van az ajándékozásnak, három a szív ajtajánál szüntelenül lesben álló ellensége: a narcizmus, az önsajnálat és a pesszimizmus.

narcizmus önmagát bálványozza, csak saját számításai teszik boldoggá. A narcisztikus azt gondolja: „Az élet jó, ha nyereséges számomra.” Sőt odáig jut: „Miért kellene elajándékoznom magam másoknak?” Most, a világjárvány idején mekkora kárt okoz a narcizmus, a forgás saját szükségleteink körül, a közömbösség a többiek szükségleteivel szemben, saját esendőségünk és hibáink be nem vallása!

De a második ellenség, az önsajnálat is veszélyes. Az áldozatszerepben tetszelgő ember nap mint nap panaszkodik társaira: „Senki sem ért meg engem, senki sem segít, senki sem szeret, mindenkinek baja van velem!” Hányszor halljuk ezt a panaszáradatot! A szíve bezárul, miközben azt kérdezgeti: „Miért nem adják magukat nekem mások?” A drámában, melyben élünk, milyen visszatetsző az önsajnálat! Arra gondolni, hogy senki sem ért meg bennünket, és senki sem érzi azt, amit mi érzünk. Ez az önsajnálat.

Végül itt a pesszimizmus. Ennél a napi litánia így szól: „Semmi sem működik jól, sem a társadalom, sem a politika, sem az Egyház…” A pesszimista mérges a világra, de mozdulatlan marad, és azt gondolja: „Ugyan mi haszna lenne az adásnak? Teljesen hasztalan.” Most, amikor nagy erőfeszítéseket teszünk az újrakezdés érdekében, mennyire káros a pesszimizmus, az, ha valaki mindent feketében lát, és azon siránkozik, hogy semmi sem tér vissza abból, ami korábban volt! Ha valaki így gondolkodik, az biztos, hogy a remény nem tér vissza.

E háromban – a tükör narcisztikus bálványában, a tüköristenben; a panaszistenben – „a panaszkodásban érzem magam embernek” –; és a negativitásistenben – „minden fekete, minden sötét” – reményhiányban szenvedünk, és rászorulunk arra, hogy nagyra becsüljük az élet ajándékát, azt az ajándékot, amely valamennyien vagyunk. Ezért

szükségünk van a Szentlélekre, Isten ajándékára, aki kigyógyít bennünket a narcizmusból, az önsajnálatból és a pesszimizmustól, aki kigyógyít bennünket a tükörből, a panaszkodásból és a búskomorságból.

Testvéreim, kérjük őt: Szentlélek, Isten emlékezete, éleszd fel bennünk a kapott ajándék emlékezetét! Szabadíts meg az önzőség bénultságától, és gyújtsd fel bennünk a vágyat, hogy szolgáljunk és jót tegyünk! Mert ennél a válságnál rosszabb csak az a dráma lehet, ha eltékozoljuk ezt a válságot, és magunkba zárkózunk. Jöjj, Szentlélek: te, aki harmónia vagy, tégy bennünket az egység építőivé! Te, aki mindig adod magadat, tégy bátorrá, hogy ki merjünk lépni magunkból, hogy merjük szeretni és segíteni egymást, hogy egyetlen családdá váljunk! Ámen.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Magyar Kurír, fotó: Vatican Media

Nyíregyházi Egyházmegye

Ferenc pápa, pünkösd, üzenet




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2024 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert