A pap akkor is pap, amikor nincs az oltárnál - interjú Zolcsák István atyával

A pap akkor is pap, amikor nincs az oltárnál - interjú Zolcsák István atyával

„Talán egyedülálló korunk papjai között, hogy papszentelésétől kezdve egy hatalmas, vastag füzetben végigvezette minden élőkért és holtakért bemutatott imádságának szándékait. A 398 oldalas füzet mára 19.952 intencióval betelt, de még mindig van hely életében a másokért végzett imádságnak.” – hangzott 2020. december 6-án a Szent Miklós-székesegyházban a búcsúi Szent Liturgia után, amikor a Nyíregyházi Egyházmegye legrangosabb elismerését, a Szent Miklós-díjat adták át az év kitüntetett áldozópapjának, Zolcsák István nyírcsászári parókusnak. Méltatásában Zolcsák atya szolgálatát így jellemezték: „papi stílusa ez: nem a látványosságra törekvő, mégis a feladatokat mindig lelkiismerettel ellátó, az emberi sorsokra nagy lelki érzékenységgel csöndesen figyelő, áldozatos és szolgáló krisztusi szeretet.” A díjazottal készített interjúnkat olvashatják az alábbiakban.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye2020. december 8. 22:00

Az egyházmegye püspöke minden évben kiemeli valamelyik paptestvérének szolgálatát, és a Szent Miklós-díjjal jutalmazza az egyházmegyéért végzett munkáját. Idén atyára esett a választás. Szeretettel gratulálok ehhez! Hogyan fogadta a kitüntetés hírét?

Meglepődtem. Ábel püspök atya eljött hozzánk, ő mondta el nekem. Feltettem neki a kérdést: miért pont én, hiszen számos paptestvér megérdemelné ugyanezt. Ő elsősorban a Kántorjánosiban folytatott cigánypasztorációs munkámat jelölte meg okként.

Persze annak már harminc éve. Ezek szerint, akik kívülről látnak engem és a tevékenységemet – jelen esetben a püspök atya – értékesnek találták a munkámat. De a kérdés adott: miért pont én.

Hogyan válaszolná meg István atya ezt a kérdést önmagának?

Igen, magamnak is feltettem a kérdést. Az ember, mikor azt vizsgálja, ki vagyok, a legfontosabb kérdés az, hogyan ítél meg engem az Isten. Mi magunk is ismerjük magunkat valamennyire. Ebből kiindulva mondhatom, hogy a munka, amit Kántorjánosiban végeztem, talán nem volt annyira szokásos abban az időben. Bár a szomszédban (Hodászon – szerk.) ott volt Sója Miklós bácsi, aki a ’40-es években a cigányokkal kezdett foglalkozni. 1986-ban Kántorjánosiba kerültem Pácinból, de semmiféle tapasztalatom nem volt pasztorális szempontból a cigányokkal az előző szolgálati helyeimen. Szembetalálkoztam a helyzettel Kántorjánosiban, hogy egy jelentős cigány lakosság él ott, akik beszélik a saját nyelvüket is. Hodászon már állt egy kis kápolna, azt már régen kialakították miséző helynek – ha jól emlékszem, egy lakásból –, így valóban nálunk épült először cigánytemplom. Talán ez a válasz.

Az a szervezettség és hitélet, amit ma a kántorjánosi cigány közösségben tapasztalunk, István atya lelkes missziójának is köszönhető. Hogyan fogott hozzá ehhez a munkához?

A közösség szervezése úgy indult el, hogy elmentem hozzájuk, a házukba: beszélgettünk, tanultunk, énekeltünk, imádkoztunk. A következő lépcső az volt, hogy hol legyünk? Hívtam őket a magyar templomba, de sajnos a magyarok egy része rossz szemmel nézte a cigányok megjelenését a templomban.

Miért tartotta fontosnak atya, hogy elinduljon ezen az úton, hogy bekopogjon a cigányok házának ajtaján?

Ha abból indulunk ki, hogy az Úr Jézus azt a parancsot hagyta ránk: minden nemzetet tanítsatok, kereszteljetek meg, hirdessétek nekik az evangéliumot, akkor ott, ahol jelentős számú a cigány lakosság, milyen alapon vontam volna ki magam a Krisztusi tanításból.

Nekem erre a helyzetre valamiképpen reagálnom kellett. Ráadásul ők maguk is kezdeményezték a találkozásokat.

Aki cigányokkal foglalkozik, annak első feladata, hogy lebontsa az előítéletek falát a lelkében.

Bennem nem volt előítélet, mert nem volt semmilyen tapasztalatom velük korábban, de akinek volt, az nem spórolhatja meg ezt a lépést. Persze az előítélet kölcsönös: a cigányok felől éppúgy fennáll a magyarok felé, mint fordítva. Meglepetten tapasztaltam, ahogy elutasították egymást magyar és cigány gyerekek, mikor karácsonykor kántálni mentünk.

Végül mégsem ennek az elkülönülésnek a felszámolása lett a járható út.

Ezeket az előítéleteket ki-ki magában nagyon nehezen tudja lebontani. Ezért maradt a másik lehetőség: ha már saját nyelvükön szeretnek beszélni, és énekelni, így szeretnének imádkozni, építsünk egy templomot a közösségnek. Nem elkülönülés volt ez, hanem hitüknek azt a fajta megélését támogattuk, mely során nem érzik feszélyezve magukat: saját otthonukban élhették meg hittel, szeretettel az evangéliumot, cigány nyelven dicsérhették az Istent. Innentől kezdve lehetett specializálni a feladatot, a cigánypasztorációt. Persze számukra is ugyanúgy kell hirdetni az evangéliumot, csak mások a szokásaik és más a felfogásuk a világról, másképp látják az élet mindennapjait: a jelenben gondolkodnak.

Milyen nehézségekbe ütközött és milyen örömöket élt meg a 18 éves, cigánypasztorációban végzett tevékenysége során? 

Sok küzdelem, öröm és bánat, siker és csalódás is benne volt, nem lehet azt mondani, hogy minden rendben ment. Volt, hogy nem úgy tekintettek a közös munkára, ahogy együtt elkezdtük. Ebben benne van a történelem lenyomata is: a rendszerváltozás törést okozott sok család életében. Az az életszínvonal, amit a korábbi évtizedek alatt elfogadtak és megszoktak, hirtelen megváltozott: sok munkahely elveszett, egyre nehezebben tudtak megélni, kialakultak az anyagi különbségek. Én 1986-ban kerültem oda, akkor elkezdődött a lelkek építése, de a ’90-es évek elején a rendszerváltás megnehezítette a körülményeket, melyek által el lehetett volna mélyíteni a közösség hitéletét: az egyházközség életére rányomta a maga bélyegét az egyes emberek kiszolgáltatottsága.

Tavaly a kántorjánosi cigány templom búcsúi alkalmára Ábel püspök atya a levéltárból több okiratot is előkeresett, s felolvasott prédikációja során. Ezek között ott volt az István atya kérelme is: hogy a Kántorjánosiban élő, imádságos lelkületű cigányok saját igényéhez igazodva egy templom építését kezdeményezhesse. Hogyan és mikor kezdődött a templomépítés? Hogyan szerveződött alulról ez az igény?

A kezdetek kezdetén, ahogy mondtam is,

én mentem közéjük, nem hívtam őket magamhoz a parókiára, a bizalmat csak így lehet kiépíteni: kölcsönös elfogadással, szeretettel, jóindulattal, türelemmel, elnézéssel.

Fokozatosan egyre többen lettünk és elmentünk a magyar templomba; átvettem Hodászról a cigány nyelvű liturgia szövegét, és elkezdtük tanulni-énekelni cigány nyelven a liturgiát. És mivel láttam, hogy ez kialakult igény: különválasztottam a két közösség liturgikus rendjét, hogy legyen idő a magyar és a cigány nyelvű liturgia végzésére is. De szükség volt ehhez helyszínre is. Egy tekintélyes cigány ember, aki a jobb kezem is lehetett volna, csak sajnos korán meghalt, felvetette: építsünk egy templomot. Úgy gondoltuk, hogy a teleknek ott kellene lennie, ahol a cigányok laknak, egyikőjük, Balogh Dániel felajánlotta, hogy a kertjének azt a részét, mely üres volt, átadja templomépítésre. Kerestük a forrásokat: a cigányok is adományoztak, de gyűjtéseket is rendeztünk, még a minisztériumban is próbálkoztunk (nem volt pályázati lehetőség, mint manapság), hogyan tudnánk egy egyszerű templomot felépíteni. Eszem ágában sem volt, hogy valami látványos, nagy épület legyen. Egy nagyon szerény, de alkalmas térre volt szükségünk, ami befogadja a cigány közösséget.

Püspöki engedéllyel így 1989-ben elindult az építkezés. Telepóczki Miklós tervezte, paptestvérem, Zolcsák Miklós festette az ikonosztáziont: 1993-ban szentelték fel a templomot. Így aztán a cigányok saját „házukba” jöttek, zavartalanul végeztük a szertartásokat. Persze nem volt senki elzárva a másiktól, bárki jöhetett oda is, de mivel ezt kérték tőlem a cigányok, igyekeztem megmutatni nekik, hogy számítanak, hogy értékelem őket. Látták, hogy teszek értük, és elfogadtam őket, úgy ahogy voltak. A munka újabb feladatokat hozott. 1994-ben, amikor a kisebbségi önkormányzatok megalakultak, azt gondoltam, hogy érdekvédelmi jelentősége van annak, ha a cigányokat is bevonom ebbe a körbe: plusz lehetőségeket kapunk, jobban tudom őket támogatni. Mondtam nekik, hogy jelentkezhetnek önkormányzati képviselőnek, de nem nagyon akartak: azt mondták, csak akkor, ha én is ott leszek. Így aztán megválasztottak képviselőnek, és tudtunk olyan dolgokat tenni együtt, ami előrelendítette a közösségünket. Több kapcsolatom lett a területi önkormányzattal, így ahol tudtam, kerestem a kapaszkodó pontokat, a segítséget.

Ez a három-négy esztendő, amikor a cigánypasztorációban elindultunk és építkeztünk, ez volt a legszebb időszak. Sokan megesküdtek, akik élettársként, de nem szentségi házasságban éltek, sok gyerek lett elsőáldozó, a gyerekek ministráltak: megmozdultak lelkileg a cigánytestvérek.

Hálásak voltak azért a munkáért, amit atya végzett értük?

Hálásak voltak. Igaz, volt, hogy pozícióként tekintettek a feltáruló lehetőségekre, ami előnnyel jár, igaz, néha becsaptak: amit ígértek, nem tartották be. Adott esetben visszaéltek az ember jóindulatával, de alapvetően azt mondom: a cigányok hálásak és tudnak lelkesedni. Ők sokszor érzelmi alapon döntenek, rendezik dolgaikat, élik a mindennapi életüket, de ezzel persze nem mindenki ért egyet; én kívülállóként így láttam őket, nem vehettem mindent a szívemre. Nagy meglepetés volt, amikor 1994-ben (tudtomon kívül) felterjesztettek Nívó-díjra. A Parlament Vadásztermében adták át nekem ezt a kitüntetést.

Hogyan tudott túllépni ezeken a sérelmeken, s folytatni a munkát tizennyolc éven keresztül?

Volt egy eset: pályázat segítségével közösségépítés címén egy másik közösséghez, az alsóregmeci cigánytestvérekhez látogathattunk el. Megvolt a buszra a pénz, több alkalommal összeírtam, ki jön. Az elindulás napján azonban csak két ember jelent meg, pedig csak be kellett volna ülniük a buszba, más feladatuk nem volt ezzel kapcsolatban. S hogy ne maradjunk szégyenben az alsóregmeciek előtt, a buszt hazaküldtem, és saját kocsimmal elvittem ezt a pár embert, hogy ott legyünk. Túl kellett lépnem rajta.

Az embernek nem szabad a csalódásokat annyira komolyan vennie, hogy megsértődjön.

Más hasonló eset is előfordult: felvettem a kapcsolatot a mátészalkai munkaügyi központtal, hogy adjanak keretet arra, hogy fogalakoztassak valakit a templom takarítására: egy éves szerződés volt ez. Amikor lejárt az egy év, másoknak is szerettem volna lehetőséget biztosítani. De az illető veszekedni kezdett velem a döntésem miatt. Az ilyen negatív tapasztalatok elvehették volna a kedvem. Nekem az alaptermészetem olyan, hogy a dolgokat el tudom engedni a fülem mellett. Támadások mindenünnen érnek, ha az ember mindent zokon venne, mi lenne?

A feladatot, küldetést kell teljesíteni: hirdetni minden népnek az evangéliumot. Ez fontosabb volt, mint a sértődés azon, hogy valakinek ez vagy az nem tetszik. A közösség érdekét kellett néznem, nem az egyén sérelmét.

Nem ment egyszerűen tehát minden. Egy másik emlékezetes alkalommal, amikor húsvétra készültünk: kérdeztem, ki, miben tudná kivenni részét abban, hogy szép legyen a templomunk. Mint a vihar tört ki belőlük az indulat: nem akartak segíteni a templomdíszítésben, mert a templomot takarító ezért még pénzt is kap, csinálja ő egyedül. Olyan nagy lett virágvasárnap a szertartás után az Isten házában a veszekedés, hogy azt mondtam nekik: ez a templom húsvétkor be lesz zárva, aki akar, eljön a magyar templomba.

Megérezték ennek a súlyát?

Nem voltak elzárva az ünneptől, de voltak olyanok, aki kérték: ne maradjon a templom bezárva. Nem maradtak érzéketlenek. Azonban szerettem volna, ha tudomásul veszik: az Isten háza az imádság háza, nem a rendetlenség, hanem a Rend háza, nem a felháborodásé és veszekedésé; hogy mindenkinek van kötelessége. A templom feldíszítése ne csak egy ember felelőssége legyen, hanem mindenki vegye ki a maga részét belőle.

Egyfajta pedagógiai fogás volt ez.

Ez után nem volt több ilyen alkalom. Megértették, hogy a közösségépítés része a közös felelősségvállalás. Aki belekerül egy ilyen közegbe, az ismerheti meg igazán a cigányság hozzáállását, életfelfogását.

A többségi társadalom által rájuk kényszerített beilleszkedés, igazodás kérdését velük együtt kellene megválaszolni, ők akarják-e a változást: hallgattassék meg mindkét fél.

Említette Sója Miklós atyát, milyen kapcsolata volt vele?

Sajnos akkor már nyugdíjba ment, meglátogattam én a papi szociális otthonban, beszélgettünk: arra bíztatott, hogy folytassam azt, amit elkezdtem. De igazi szakmai segítséget Mosolygó Béla atya adott, aki akkor volt Hodászon szolgálattevő. Ám ott más volt a helyzet: Hodászon már egy kialakult egyházközség működött, Kántorjánosiban akkor szerveződött a közösség. A cigány nyelvű liturgia-szöveget azonban onnan hoztam át. Közben a magyarok nem mindig nézték jó szemmel, hogy ennyit fáradozok a cigányokért: cigánypapnak hívtak egyesek, de nem vettem magamra. Én a kötelességemet teljesítettem. Saját lelkiismeretével kell elszámolnia mindenkinek, és Isten a legfőbb bírálónk: ő ítél meg minket.

A kántorjánosi szolgálattal kicsit előrehaladtunk az időben. Pedig ezeknek az éveknek nagyon sok előzménye volt már. Legelőször is a családi hagyomány, ami a papi hivatás felé terelte. Mikor és hogyan szólította meg az Isten erre a szolgálatra?

Mi öten vagyunk testvérek, négy fiú és egy lány. Apu kántor volt: az, hogy rendszeresen ott voltunk a misén, magától értetődő dolog volt. Kivettük részünket a szertartásokból, a vallásos ünnepekből; a hit, az egyházi énekek: része volt a családi életnek. És ’60-as évek egészen más világ volt! Mi, gyerekek, emlékszem, miséztünk otthon, játékból: az egyikünk pap volt, a másik ministráns, a harmadik kántor – így nőttünk bele. Édesapám pap szeretett volna lenni. Nagyapám pásztor ember volt, aki a mindennapi munkához szokott, és 13 gyermekről kellett gondoskodnia: sok volt a munka, a feladat. Abban az időben (’30-’40-es években) nem engedték el egykönnyen a szülők a gyerekeket: „Maradj, fiam, itthon, szükségem van a két kezedre, hogy dolgozzál.” Így apu kántor lett: Nyírbogátra került kántornak, de tanított is, amíg a kommunisták engedték. 1960-ban elköltöztünk Urába, itt töltöttem a gyermekkoromat. Nagy volt a szegénység. Apunak nyakába kellett vennie a fél világot: Pestre ment, hogy el tudjon minket tartani. Nagyobb volt a közösség ereje, ami összetartotta a családokat, s a szükség az embereket még jobban összehozza.

Ebből a háttérből indulva, a hivatástudatom felerősödött. Nem hirtelen felismerésből lettem pap, hanem természetes volt, hogy az oltár mellett szolgálok. Az Isten meghívására szükség van, de a hivatástudat kibontakozás egyszerűbb, ha az ember egy vallásos családban nő fel.

Nekünk rendszeres dolog volt, hogy elmentünk Máriapócsra. Ma már elképzelhetetlen, ahogy akkor a búcsúban való részvétel történt: ki vonattal, ki tehén- vagy lovas szekérrel érkezett, már szombaton! Szállást foglaltak, csűrben, szalmán aludtak az emberek, de ezt mindenki elfogadta.

Ezek az életélmények, amiket gyermekként megtapasztaltam, csak erősítették a hivatástudatomat.

Ezek szerint egyenes volt az útja a papság felé: akik egykor misét játszottak, mára papok lettek.

Igen, Miklós öcsém szintén pap lett, igaz, ő kicsit göröngyösebb úton jutott el oda: harmadjára vették fel a szemináriumba, őt már Timkó püspök atya. Az én évfolyamom volt az utolsó, akit Dudás püspök atya vett fel 1971-ben, mert ő a következő évben meghalt. De a felvételt nyertek útjai elváltak: Gulybán Tibit, Ivancsó Istvánt és engem elvittek katonának, a „büntetőhelyre”: Lentibe vagy Nagyatádra, a többiek ott maradtak, és így ők két évvel korábban szentelődtek.

Akkor nem volt szoros kapcsolata Dudás püspök atyával…

Nem. De eszembe jut az a megmosolyogtató párbeszéd, ami a felvételim során köztünk elhangzott. Dudás püspök atya megkérdezte tőlem: ilyen alacsony ember, miért akar pap lenni. Erre azt feleltem: püspök atya sem magas, mégis püspök lett. Nincs más személyes emlékem róla, mert miután püspök atya leadta a szemináriumba felvett növendékek névsorát az államnak (ez kötelező volt), a kommunista hatalom minket rögtön „bélistásaknak”, megbízhatatlanoknak bélyegzett. Ezért kerültünk mi már októberben Nagyatádra vagy Lentibe, ahol kimondottan harci kiképzés folyt: ha menni kellett volna, minket tettek volna előre, golyófogónak. Azok voltak többségben, akik börtönből kerültek ki.

Hogy fogadja egy papnak készülő, jámborabb lelkű fiatalember, hogy fegyvert kell fognia és nem a keresztet?

19 éves voltam. Nem volt idő gondolkodni: egy napig tartott, mire Nagyatádra értem a vonattal. Voltak ott teológustársak is, nem voltam egyedül. Mindig azt az elvet vallottam, hogy az embernek ott kell helyt állnia, ahová kerül. Lábodra (Nagyatád melletti település) egy római katolikus paphoz titokban rendszeresen átjárunk, mi, kispapok: volt egyfajta belső szervezettség, összefogás közöttünk. S bár ez a két év késleltette a készületem, de a katonaság egyfajta rendre, fegyelmezettségre tanított: hozzászoktam ahhoz, hogy időben felébredjek, végezzem a feladatom. A pap életében is fontos, hogy tartsa a rendet.   

Ebből a fegyelmezettségből érkezett atya a teológiára és majdan, elfogadva az egyház rendjét, papként Létavértes-Nagylétára és aztán Pácinra, első szolgálati helyeire.

Nagylétán az volt a gond, hogy nem volt egyértelmű, mit várnak tőlem. Mivel itt volt egyes és kettes egyházközség is, káplánnak neveztek ki, mégis önállóan, parókusi feladatokat kellett elvégeznem. Ez három évig tartott – nem volt súrlódásmentes időszak.

Pácin egy külön fejezet: rombolás és építés is volt ott. Trianon új határokat szabott, s ez pontosan kettévágta a falut. Nem volt saját temploma a falunak, mert az a település, ahová templomba jártak, a határon túlra került.

Pácin 300 évig egy nagy múltú  nemesi család, a Sennyey család birtokában volt a II. világháború végéig. Báró Sennyey Miklós uradalmában, a „Bárókertben” volt egy intéző lakás, s abban egy kápolna. A helybeliek ezt használták, mert nem volt hová menniük az Istent dicsérni. A rómaiak felépítettek egy templomot, az intézőlakás pedig több évtizeden keresztül üresen állt. Majd felkínálták Dudás püspöknek ezt a lakást, hogy a görögkatolikusok megalapíthassák az egyházközséget. Ebbe a lakásba kerültek be a papok, de mindenki küzdött vele: volt, aki lebontotta egy részét, annyira tönkrement. Amikor mi (az egyhónapos kislányunkkal együtt) odakerültünk, a fürdőszoba fel volt túrva egy korábbi csőtörés miatt, a fürdőkád helyén csupán egy gödör éktelenkedett. Felfordulás volt a lakásban, de végül megoldottuk a dolgot. Aztán adódott gond a kápolnában is: a szentély boltíve megrepedt. Az egyházmegye építésért felelős munkatársát elhívtam, s ő rögtön lezáratta a templomot, mert életveszélyes volt: a boltívet tartó gerendák elkorhadtak, ezért ereszkedtek meg. A tetőt is le kellett közben bontani, és dróthuzallal végül megerősítették és bevakolták a mennyezetet, de boltív nélkül. Az építés-rombolás mellett a gyermekek élvezték az itt töltött időt, mert sokat sétáltunk az erdőben.

Felkészítették atyát az itt átéltek a további, még nagyobb léptékű szolgálatra, templomépítésre, közösségszervezésre?

Az edzés erőnlétet, erősítést ad az embernek. Ezek a próbatételek csak eltökéltebbé tettek, megedzettek. Nem féltem attól, ha problémával kerülök szembe: nem kell kétségbe esni, meg kell oldani. Mint a gyémánt, ami a súly alatt válik azzá. Az a küzdelem, amit az embernek nap, mint nap meg kell vívnia, egy tartást ad, amivel a következő próbatételt még jobban fogadhatja.

Kántorjánosiról már volt szó korábban, de milyen próbatételek elé állította a Jóisten Nyírcsászáriban és Nyírderzsen, mostani szolgálati helyén az itt töltött tizenhat év során?

Itt az egész Európát és Magyarországot érintő folyamat sajnos szintén felismerhető: a fogyasztói társadalom rossz irányba vezet, lelkileg és a hit megélésében nagy válságot idéz elő, mert az embereket arra viszi, hogy pénzt szerezzenek, termeljenek és vásároljanak. A lélek háttérbe szorul. Minden paptestvér munkáját megnehezíti az a fajta közömbösség és igénytelenség, ami megjelenik az emberekben a lelkiek iránt. Korábban az egész család ment templomba, ma nem is tudnak a hitről, vallásosságról a gyerekek.

Igazi nagy próbatétel a papoknak és püspököknek: hogyan lehet Krisztus evangéliumát úgy hirdetni, hogy legyen befogadója, legyen meghallgatója, s legyen olyan, aki megéli a krisztusi parancsot és hitet. Hogy lehet a keresőket, kétkedőket és közömböseket bevonni, hogy megérezzék: a krisztusi megváltás értük is megtörtént.

Manapság már a pályázatok rengeteg lehetőséget adnak arra, hogy falakat építsünk…

De mit ér a templom fala, vagy a parókia épülete, ha nincs ember, aki köréje gyűlik?

Dobó István is megmondta Gárdonyi Géza művében: „a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében”. Próbatétel ez: hogyan tud a pap kovászként működni a maga helyén, hogy az emberek meghallgassák, befogadják Krisztus evangéliumát.

A legnagyobb probléma a családok helyzete: ha nem tudják bekapcsolni a családi életbe a vallásosság valamely formáját, a gyermek úgy nő fel, hogy nincs kapcsolata semmivel, ami hozzákötné őt a hithez és Istenhez. Ma így fogalmaz a szülő: „a gyermekem leáldozott”, mintha mindennek vége lenne az elsőáldozásával. Pedig az valójában épp valaminek a kezdete. A szülők elküldik a gyerekeket a felkészülés idején a templomba: nem együtt mennek. A gyermek szinte büntetésként éli meg, hogy mindenki otthon van, neki pedig menni kell. Nemzedékek sora kell ahhoz, hogy ezt a kialakult helyzetet megváltoztassuk.

Atya a maga részéről igyekezett lépéseket tenni az ügy előremozdításáért: itt Nyírcsászáriban házi segítségnyújtó szolgálatot hozott létre.

A lelki építkezés sokkal nehezebb, mint a fizikai. 2011-ben alapítottuk Szent Anna Házi Segítségnyújtó Szolgálatot azzal a céllal, hogy segítsünk az időseken, vagy azokon, akik rászorulnak, ugyanakkor a gondozónők az egyház építőkövei is lehetnek, hiszen az egyház tagjai, akik hozzátehetnek az egyház élő működéséhez. Ehhez azonban kell tudatosság és öntudat is: hogy a „kötelező” templombajárás alkalmával bevonja szűkebb és tágabb közegét is, hogy ne csak érdek hozza a parókiára.

Akkor is kereszténynek lenni, ha nincs kötelezettségem; csupán azért elmenni az Isten házába, hogy hálát adjak az Atyának és segítséget kérjek tőle:

amikor ilyenné próbáljuk formálni az egyházat, az embereket, amikor valamit el akarunk érni, az Isten megszentelő kegyelmét nem hagyhatjuk ki, hiszen ő adja rá az áldást. De hogy fog alakulni a világ sorsa, igazán nem tudhatjuk, az Isten kezében vagyunk. A közömbösség falát lebontani a legnehezebb.

Kántorjánosiban az előítéletek falát próbálta lebontani, s ma a közömbösség falaival küzd. Az építkezés falai (lelki és fizikai értelemben) túlsúlyban vannak. Felsorolni is sok, mennyi mindent kellett építeni, felújítania a 42 éves szolgálat alatt: Pácinban nevéhez fűződik a régi parókia és a kápolna tetőszerkezetének és mennyezetének rendbetétele. Kántorjánosiban megszervezte a Kántorjánosi Görögkatolikus Cigány Parókiát, 1989-ben templomépítésbe kezdett, majd négy év múlva felszentelték a cigány templomot az Istenszülő oltalma tiszteletére, ide ikonosztáziont készíttetett, és az ikonokat István atya testvére, Miklós atya festette. A kántorjánosi magyar templomban állagmegóvási feladatokat látott el és ott is elkészíttette az ikonosztáziont. Nyírcsászáriban a Szent Annáról elnevezett Szeretetszolgálatot alapította és vezeti 2011 óta, a szolgálat helyileg a parókia udvarán található az egykori garázs és hittanteremben, melyet szintén felújíttatott. 2010-re a parókiaépületet kívülről felújíttatta, lecserélte a tetőt, szigetelést kapott a paplak. A templom tornya is új festést kapott, a vakolat sérüléseit is javították. A filiaként ellátott nyírderzsi műemléktemplomon is adódtak állagmegóvási feladatok, megoldották a torony két harangjának felújítását és a villamosítását is; a Nyírderzsi parókia-közösségi tér is megújult kívül-belül. Milyen érzés visszatekinteni ennyi munkára?

Az épületek templomok most rendben vannak: a hangsúly most az állagmegóvásra tevődik át.

De mint mondtam, a lelki építkezés sokkal nehezebb, mint a fizikai. A hívek közösségbe való bekapcsolása, a hit megélése a legfontosabb feladat: betölteni azt, ami megvan.

Abban hiszek, hogy az, amit tettem, az Isten áldásával és segítségével történt. A munkára, amit jól-rosszul, hibával és erénnyel együtt folytattam, reményeim szerint az Isten rátette a pecsétjét, s úgy érzem, elfogadta szolgálatomat, amit sokszor bukdácsolva, kétségek közepette végeztem. Úgy érzem, a Jóisten mindig úgy irányított, hogy tudjam teljesíteni a feladatokat, amiket célként tűztem ki magam elé.

A pasztoráció mely területén érezte meg azt, hogy kiteljesedett papi hivatása?

Úgy gondolom, hogy a cigánypasztoráció kihívást jelentett a lelkipásztori munkámban: nem tudtam, mi vár rám, nem tudtam, hogyan fogom teljesíteni úgy, hogy abból gyümölcs teremjen.

Mégis, szerintem ez volt a lelkipásztori munkának a legtermékenyebb időszaka. Ugyanis azokat kellett megszólítani, akik számára csupán érintőleges volt az egyház. Könnyebb megszólítani azokat, akiknek már van részük az egyházi életben. A cigányok egyszer egy évben, csak a pászkaszentelésre felvették a legszebb ruhájukat: igazi ünnepély volt ez számunkra. De csak addig tartott. Az ünnepet szeretik, de nem szeretik a hétköznapokat, a mindennapokban a buzgóság megkopik.

Úgy kellett őket Isten felé vezetnem, hogy megérezzék, az Isten dicsérete, szolgálata nemcsak az ünnepen, hanem a hétköznapokon is áll.

A Szentlélek áldásával az elvetett mag növekedni kezd, termése lesz. Ennek gyümölcse az is, hogy Lakatos Péter görögkatolikus pap lett. Nem engem kell ezért dicsérni, az Isten kegyelméből leszünk azok, akik. Péter cigányfiú, aki annak idején kilógott a sorból, gyakran ott volt a templomban akkor is, amikor a többiek nem. Már fiatal korában hivatástudatot érzett. Mondta nekem, hogy pap szeretne lenni. De a jelentkezési határidő előtt egy nappal kiderült, hogy mégse jelentkezik. Ennek az okára is fény derült: nem engedték a szülei. Én elmentem a szülőkhöz és sokat beszélgettem velük arról, hogy azt a döntést fogadják el, amit ő akar. Végül belenyugodtak a döntésébe, így felvették őt a szemináriumba, görögkatolikus pap lett (később doktori címet szerzett nyelvészként – szerk.). Most Budapesten szolgál. Olvastam vele készült interjúkat, melyekben hivatkozott rám. Pedig én legfeljebb csak figyelmeztető jel voltam, az Isten vezette őt.

Jóban, rosszban ott állt István atya mellett a tisztelendőasszony, Marika, mi mindent köszönhet feleségének a szolgálatban?

Mindig ott állt mellettem és igyekezett segítséget nyújtani. Igaz, volt vitánk is, mert nem mindent látunk egyformán, de ő is vallásos családban nőtt fel, és számára is természetes volt a hit. Így sokkal egyszerűbb volt megtalálni az összhangot, a közös feladatnak a jelentőségét. Azon túl, hogy kántorizál a templomban, azt emelném ki, amit nő lévén mindig jobban tudott, mint én: megszervezni a vendéglátást. Igyekszik bekapcsolódni mindenbe és elöljárni abban, hogy az egyházközségben az élet jól működjön: a rendezvények, összejövetelek, ünnepségek, vendéglátások alkalmával tevékenyen jelen van. Neki is mindig fontos, hogy az egyházközségi élet úgy folyjék, hogy abból lelki jó származzon, ennek érdekében mindent megtesz. A megosztott munka előre visz, és gazdagítja a családot.

Mi a papi jelmondata? Hogyan érzi, be tudta-e teljesíteni ezt az üzenetet a 42 éves papi szolgálat alatt?

 „Legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek.” 1Pt3,15 Ennek a mondatnak az eleje így hangzik: „Urunkat, Krisztust szentül tiszteljétek szívetekben”. Az Ő képviselete és a példaadás a pap életfeladata.

A pap akkor is pap, amikor nincs az oltárnál – ez a hivatás és a szakma között a különbség. Akkor is papként kell megnyilvánulni, amikor nem végez szertartást. A Krisztusi hit megélése hiteles legyen, mert a hitelesség nagyon fontos.

Én is erre törekedtem, de hogyan tettem eleget a hivatásom megjelenítésének, azt ítéljék meg mások.

Fontos tehát hogy példaképpé váljunk, de vajon atyának volt-e példaképe, aki megerősítette, segítette?

Koromból fakad, hogy visszatekintek a múltba. Komoly példaképem volt Pregun István. Tőle, mint tanártól az őszinteséget tanultam, értékeltem benne azt az egyenességet, hogy nevén nevezte a dolgokat, s ha kellett megdicsért, ha kellett megdorgált. Mindent megtett azért, hogy segítsen, de meg is feddett, ha arra volt szükség.

Említette atya, hogy sokszor visszatekint a múltba. Hogyan változtak meg a Jóistennel való beszélgetései, imái?

Az ember változik. Az elmúlás gondolata, az idő előrehaladta, a kor átalakítja az ember nézetét az imádság terén is. A fiatalember sokkal inkább várja a megerősítést, az Isten segítségét. A fiatal előretekint: mi vár még rá. Mikor az ember egy bizonyos életéven túlhalad, akkor a tapasztalat megfontoltabbá teszi, ugyanakkor reményt is ad: eddig nem vonta meg kegyelmét az Úr, talán ezután sem fogja.

Az idősebb ember azzal az alázattal várt reménnyel áll az Isten elé, hogy el tudja viselni, amit az Úr rá szab, erőt kér, hogy felkészülhessen a keresztre. Mindenkinek meg kell állni majd Isten ítélőszéke előtt, de nem mindegy, hogyan tudok majd válaszolni a kérdésére: gyarapítottam-e a kapott talentumokat. El tudja-e az ember hitét helyezni az Isten kezében, hogy azt mondhassa az Atya: „A kicsiben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe” Mt25,23.

Névjegy

Zolcsák István görögkatolikus áldozópap

Születés helye, ideje: Nyírbogát, 1952. szeptember 15.

Pappá szentelés helye, ideje: Máriapócs, 1978. augusztus 6.

Felesége: Kocsis Katalin Mária

Három gyermeke, öt unokája van.

Szolgálati helyei:

1978-1981 Létavértes-Nagyléta, Újléta (filia) segédlelkész

1981-1986 Pácin és filiái h. lelkész

1986-2004 Kántorjánosi Cigány Egyházközség szervezőlelkész majd parókus

1986-2004 Kántorjánosi (magyar egyházközség), Őr (filia) parókus

2004- Nyírcsászári, Nyírderzs (filia) parókus

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye

interjú, Zolcsák István, Szent Miklós-díj
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2021 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert