„A könnyek gyógyítanak. De mintha ez is másként történne, mint régen. Valamikor naivan úgy hittem, az Isten ölébe hulló könnyek seperc alatt száradnak, nyomuk sem marad. Volt aztán idő, amikor a könnyek fátyla megvastagodott, talán meg is fagyott, s nem láttam mögöttük itatósnak az Isten szívét” – Obbágy László kertvárosi parókus atya gondolatait olvashatják.
A böjtre készülve, majd a böjtidőben többször kerül szóba imádságainkban a sírás. A tisztes bűnbánatra törekvés velejárója az érzés, a törekvés: bűneink miatt újra meg újra kérnünk kell a tisztító, a lelkünket átmosó könnyek adományát.
Mostanság azonban másról is szó van. Mintha erősebben, mintha több oldalról szorongatná torkunkat/szívünket a sírás. Úgy tűnik, a lélek anatómiájában is igaz: ha valamilyen szennyeződés kerül a szembe, a könnymirigyek több könnyet termelnek. Bénító, sírásra indító fájdalommal küzdünk, korábban kevéssé ismert kínnal, könny-ingerrel, amely a világ siralmas állapota meg a tehetetlenség okán érzett keserűség miatt uralkodik el a lélek könnymirigyeinek bugyraiban.
Hiszkija könnyei csordulnak a szívünkből.
A bibliai leírás szerint Hiszkija (liturgikus imáink fordításában Ezekiás) király halálos beteg lett. Arccal a fal felé fordulva könyörgött az Úrhoz: „Ó, Uram, emlékezz rá, milyen hűségesen, mennyire osztatlan szívvel jártam színed előtt, azt tettem, ami kedves a szemedben!” Nem szemrehányó, de sokmiértes az imádság, amelyben – a fal felé fordulva – „keserves sírással sírt” Hiszkija.
Ez a fal felé fordulás lehet a könnyeit a nyilvánosság előtt szégyellő férfiember magatartása. De nekem inkább úgy tűnik: a királyt ebben a helyzetben egyszerűen nem érdekli a külvilág, egyedül akar lenni az Istenével. Ahogy a gyermek bekuporodik az anyja ölébe, és semmi nem érdekli az ő közelségén kívül, úgy keresi Hiszkija – könnyei árjában, megrendülten – a gyógyítót, az erőst, az élet Urát.
Hiszkija könnyei látszólag nem illenek a királyhoz; nem illenek a paphoz sem. Hátat fordítani a világnak, hátat fordítani a ránk bízottaknak szánalmas stratégia, éretlen menekülés. Lenne. De látszat, hogy a könnyekkel küszködő, a sírva imádkozó hátat fordít. Hiszen nem az el-, az odafordulás mozdulatát keresi; befelé fordul, befelé könnyezik. Mondhatnánk akár úgy is: fölfelé fordul, fölfelé folynak a könnyei.
Aztán szól az Úr: „Hallottam imádat, s láttam könnyeidet. Lásd, meggyógyítalak.” A könnyek gyógyítanak. De mintha ez is másként történne, mint régen. Valamikor naivan úgy hittem, az Isten ölébe hulló könnyek seperc alatt száradnak, nyomuk sem marad. Volt aztán idő, amikor a könnyek fátyla megvastagodott, talán meg is fagyott, s nem láttam mögöttük itatósnak az Isten szívét. Nem ismertem még az isteni könnycsatorna titkát, Jeremiás tudását, akihez így szól az Úr: „Titokban sírok majd gőgötök miatt, és szememből patakzik a könny…” Ma már nem csak az Írásban olvasom; bármily megfejthetetlen, hitem tapasztalatában is tudom: sír miattunk, sír értünk az Isten. A fal felé forduló Hiszkija, a nem el-, de be(föl)felé forduló pap könnyei az Isten könnyeivel csillannak egybe ebben a patakban. És mossák, mossák, mossák a szemet, a szívet, az elmét, az embert.
Elérik a partot is, ahol állsz, testvérem.
Szöveg: Obbágy László, fotó: https://www.teahub.io/
Nyíregyházi Egyházmegye
H | K | SZ | CS | P | SZ | V |
---|---|---|---|---|---|---|
1 |
2 |
3 |
4 |
5 |
6 | |
7 | 8 |
9 |
10 |
11 |
12 |
13 |
14 |
15 | 16 | 17 |
18 | 19 |
20 |
21 | 22 | 23 |
24 | 25 | 26 |
27 |
28 | 29 | 30 | 31 |