A mag, amit elvetettek, kicsírázik – Interjú Pallai Ágnessel

A mag, amit elvetettek, kicsírázik – Interjú Pallai Ágnessel

Pallai Ágnes az Istenszülő Oltalmáról Elnevezett Görögkatolikus Óvoda és Általános Iskola első igazgatója. Negyvenéves pedagógusi szolgálat után innen megy majd nyugdíjba. Ám tettrekészsége bizonyára a további években sem engedi távol az oktatásügytől. Szívügye a tanítás, a fejlesztés, a görögkatolikus nevelés. Kimagasló munkáját május 28-án Szocska A. Ábel megyéspüspök a katolikus közoktatás legrangosabb elismerésével, a Szent Gellért-díj arany fokozatával jutalmazta.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye2021. június 13. 07:00

Kérjük, vegye figyelembe, hogy ez a hír 176 napja íródott

A rangos elismerés és a negyvenéves pedagógusi életmű összegzése adta a lehetőséget az alábbi beszélgetésre. Igazgatóasszony leveszi a maszkot, amíg beszélgetünk. Ő már átesett a koronavíruson, kórházba is került vele, de mint mondja: „annyi imát kaptam, hogy megéreztem, óriási ereje van az imának.” Nem akarta, hogy két kollégájának éppen zajló minősítése az ő betegsége miatt halasztódjon, így az utolsó dokumentációkat ott, a kórházban fejezte be. „Biztos van még feladatom, ha nem mehetek el” – vonja le a tanulságot a közelmúlt történéseiből.

Feladatod bizony a múltban is volt elég. A 2009-ben induló Oltalom iskola első vezetőjeként egy teljesen új intézményt kellett megszervezned. Hogyan kezdődött el akkor az iskolai élet?

2009. szeptember 1-jén indult az iskolánk, de előtte egy évvel megkezdte működését az óvoda is nálunk, két csoporttal, ötvennégy gyermekkel. Új alapítású óvodaként, eleget téve az önkormányzat határozatának, két év alatt négy csoport beindítását vállaltuk – sikeresen: 2010-re megtelt a negyedik csoport is gyermekekkel. Ehhez jött az iskola elindítása, ahová a tervek szerinti felmenő rendszer helyett végül 1-5 osztályig fogadtunk diákokat – sokan átjöttek hozzánk a városi iskolákból is. Száztíz gyermekkel, köztük két első osztállyal 2009-től tevékenykedünk, a létszámunk fokozatosan nőtt 2015-ig, amikor a legtöbben voltunk: közel háromszázan.

2015 egész Újfehértó életében is megtorpanás jelentett, mert sokkal kevesebb gyermek született a városban, mint korábban, így kevés volt a beiskolázási arány. Ma újra nő ez a tendencia, jelenleg 242 gyermekünk van: 38 nyolcadikossal zárjuk ezt és ugyanennyi bejövő elsőssel kezdjük a következő tanévet.

A kezdetek kezdetén a pedagógusok létszáma is alacsony volt: tizenöt pedagógus döntött úgy a városban, hogy élnek az általunk kínált lehetőségekkel. Aztán minden évben vettünk fel további tanító néniket.

Először egy helyen működött az iskola és az óvoda is, de fokozatosan kinőttük az épületet, ezért a 2012-13-ban épülő bölcsőde épületébe költöztek át a legkisebbek. Ez könnyített a helyzeten. Tornatermünk továbbra sem volt, mert az iskola épületét, melyet a kétezres évek első évtizedében megvásárolt a görögkatolikus egyház, 1998-ban e nélkül építették fel. Nagy öröm, hogy tízéves jubileumi ajándékként 2019. február 15-én püspök atyák felszentelték, a gyerekek pedig birtokba vehették az új épületegységet, a tornacsarnokot és további termeket.

A tizenkét év alatt sok egyéb beruházásunk is volt, teljes ablak- és nyílászárócsere, fűtéskorszerűsítés, felújítás, bővítés, önálló konyhát építettünk ki, felfejlesztettük az informatikai gépparkunkat: minden évben történt valamilyen beruházás, s ezeket főként iskolánk lelki igazgatója, Kocsis Antal atya irányította. Az általunk alkalmazott napköziotthonos oktatás – a többi városi intézményben divatos iskolaotthonos formával szemben – kedvezett a szülőknek, hiszen délután mindent megtanultak másnapra a gyerekek. Nagyon jó párosok alakultak ki a tanító néni és a napközi otthonos nevelők között, és jól együtt tudtak dolgozni.

Komoly és összetett munkát hagytál hátra akkor, amikor elvállaltad az akkor induló Oltalom iskola irányítását: a biztos szakmai sikert adtad a bizonytalanért. Miért tartottad szívügyednek, hogy ennek a görögkatolikus intézménynek az élére állj?

Ennek a kérdésnek a megválaszolását ott kezdeném, hogy én egy görögkatolikus családba születtem. A szüleim hitüket napi szinten gyakorló keresztények voltak, én ebbe nőttem bele.  Szoktam is mondani: nekem könnyű dolgom van, mert engem így neveltek, így szocializálódtam, természetes volt számomra a vallásosság.

Én a hitemet mindig megőriztem, megtartottam az állami iskolákban is, ahol addig dolgoztam.

Édesanyám és édesapám is annak idején görögkatolikus iskolába jártak itt, Újfehértón. Hiszen Újfehértón működött görögkatolikus oktatási intézmény, sőt mindhárom felekezetnek megvolt az iskolája. A helyzet 1945 után megváltozott.

A felszámolt egyházi oktatás után hatvan évvel – a korábbi politikai rendszer okozta hiányt betöltve – az Oltalom iskolával tudtuk újraindítani itt, Újfehértón a görögkatolikus közoktatást.

1981-ben végeztem a főiskolán; az első tíz évben végigjártam a ranglétrát: napközis nevelőként kezdtem, utána tanítottam magyart, oroszt, majd 1992-ben úgy lettem igazgató a mályváskerti általános iskolában, hogy az elődöm nyugdíjba vonult, pályázatomat elfogadták: 2004-ig voltam itt vezető. Akkor kaptam egy felkérést a város vezetésétől, hogy segítsem az addigi törekvést: közös irányítás alá vonni az összes oktatási intézményt. Az Erkel Ferenc Általános Iskola - városközponti elhelyezkedéséből adódóan - lett a központi iskola Általános és Művészeti Iskola néven (a város négy általános iskolájából és a zeneiskolából jött létre), mely az irányításom alá tartozott öt évig 2009. augusztus 15-ig.

Az iskolákban hittanórákat tartó Kocsis Antal parókus atyával sokat beszélgettünk a görögkatolikus oktatás újraindításának a lehetőségéről (a kétezres évek elején már az akkori parókus, dr. Kiss Andor Pál esperes atya is tett erre kísérletet). Amikor 2007-ben be kellett zárni az egyik tagintézményt a fogyó gyermeklétszám miatt, akkor lehetőség nyílt az egyháznak az épület megvásárlására. 2008-ban elindult a görögkatolikus óvoda, én pedig

megéreztem, hogy végre teljesülhet az álmom, hogy görögkatolikus iskolában dolgozhassak, mert mindig is vágytam erre.

Másrészt szerintem fantasztikus dolog létrehozni, megalkotni valamit: ezt az intézményt kicsit a saját gyerekemnek is érzem. Úgy gondolom, nem véletlenül jött létre. A Szűzanya segítő szándékát, oltalmát mindig is a magaménak tudhattam. Éppen 2009. február 7-én vonult át a csoda Újfehértón (a kegyképet Máriapócsról Hajdúdorogra vitték, zarándokok kíséretében – szerk.), a születésnapom másnap, február 8-án volt: hogy a kegykép megállt Újfehértón, az nekem hatalmas ajándék volt. Akkora lett biztos az is, hogy indul az iskola, ráadásul épp a Szűzanya oltalmával. Nagyon szép nevünk lett: az Istenszülő Oltalmáról Elnevezett– ezt nap, mint nap érzem: segít rajtunk, bármikor fohászkodhatunk hozzá. Kegyelem, hogy ezt itt meg lehet élni. Olyan kollégák jöttek ide dolgozni, akik hasonlóan gondolkoztak. Nem vagyunk mindannyian görögkatolikusok, de mindannyian istenszeretőek vagyunk és egyet akarunk.

Mondtad, hogy mindig is szerettél volna görögkatolikus iskolában dolgozni. Milyen egy görögkatolikus iskola, mitől lesz az számodra?

Egyrészt az ének, a zene, az egyházi zene szeretete, ami a mi fő profilunk az iskolában – indulástól kezdve. Én magam is nagyon szeretek énekelni, szeretem a liturgikus dallamvilágunkat. Első közös liturgiánkon az egyik református vallású tanító nénit elvarázsoltuk szertartásunk énekeivel, hangzásával. Külön liturgikus-ének óráink vannak heti egy alkalommal.   

Másrészt – még ha ez nem feltétlenül csak a görögkatolikus iskolákban lehet jellemző – a gyerekek nálunk sokkal fegyelmezettebbek, szófogadóbbak, ki vannak éhezve a jó szóra, a jóra, figyelnek a felnőttekre, meghallgatják egymást. Várják a beszélgetéseket, igénylik is hogy meghallgassuk őket. Ez a két éve tartó pandémiás időszak is arra döbbentett rá mindenkit, hogy mennyire fontos megkérdeznünk a másiktól: hogy érzed magad. Annak idején Morgenkreisnak hívtuk a reggeli ráhangolódást a tanítási órák elején, ezt itt is igyekszünk megtartani.

A hitoktatás nálunk természetes: heti két hittanórája van a gyermekeknek minden osztályban felekezet szerint biztosítva. Jó az együttműködés a hitoktatók és az egyházak között is, nagyon élvezik és szeretik a gyerekek ezeket az együttléteket. Nagyon sok pozitív hatása is van ennek. Amíg a járványhelyzet megengedte, az előszenteltek liturgiáján iskolai szinten részt vettünk, valamint májusban a parakliszon is. Az, hogy ünnepekkor Szent Liturgián veszünk részt, természetes.

Nagyon jók a lelkigyakorlatok is, melyeket külön szervezünk a gyermekeknek és külön a pedagógusoknak, felnőtteknek. Volt olyan korábban, hogy ottalvós lelkigyakorlatot szerveztünk Máriapócson. Az elmúlt két évben sajnos erre nem volt lehetőség, de arra kerítettünk alkalmat tavaly is, hogy helyben legyen lelkigyakorlat a vendégül hívott atyák segítségével.

Ez a lelki többlet szerintem nagyon fontos, és mindenki épül belőle. Így gondolják ezt a kollégák is. Az is természetes, hogy van egy lelki igazgatónk, vele egyeztetve oldunk meg mindent.

Ezek szerint tudatos építkezést folytattatok a zenei oktatás terén is. A tanrendbe beépített liturgikus-ének mellett mi minden működik nálatok, milyen eredményeket értetek el?

Komolyzenei képzés folyik az iskola falai között. Jómagam nagyon fontosnak tartom ezt.  A szüleim engem is taníttattak: hét évig zongoráztam, elvégeztem az alapképzést, csak középiskolában hagytam abba. Majd amikor az állami iskolának voltam a vezetője, már ott jó kapcsolat alakult ki a zeneiskolai tanárokkal. A tanrendünkbe be van építve a komolyzenei oktatás: a zenetanárok jönnek hozzánk, helyben tanítanak, nem a gyerekek mennek a zeneiskolába. A Daróczi házaspárnak (zongora- és hegedűtanárok) sokat köszönhetek ennek a megvalósításában. Így a heti kötelező két óra ének-zene és az egy óra liturgikus-ének mellett van délután egy plusz szolfézs óra, ez utóbbi a zeneiskola szervezésében. Különböző hangszereken tanulnak a gyermekek; az iskolánk 75-80 százaléka jár zeneoktatásra is. 

Két gyermek (alsós kiskórus és felsős nagykórus) és egy felnőtt kórus működik nálunk. A személyes indíttatása ennek, hogy magam is jártam kórusba korábban, nagyon szeretek énekelni. Emlékszem, gyermekként a szüleimmel: az Újfehértói Görögkatolikus Egyházközségben működtetett, 60-70 fős nagykórusban énekeltem, a kántor úr, Jáczint Miska bácsi volt a vezetője.

A felnőtt kórusunkban pedagógusok és intézményi dolgozók énekelnek együtt – a takarító néni is gyönyörű hanggal. Mindenki jöhetett, aki akart. Emlékezetes karácsonyi koncerteket adtunk a templomban. Szolgálja a szabadidő hasznos eltöltését is, másrész a zene, az ének, a művészeti nevelés a lelki nevelést segíti elő. Azt is tudjuk, hogy aki énekel, az kétszeresen imádkozik. Sikereink is születnek kórusainkkal. A liturgikusének-versenyre is bármikor neveztünk, mindig szép eredményeket értünk el, akár az országos fordulón is: oklevelekkel, érmekkel tértünk haza. A gyerekek és a felnőttek is szívvel lélekkel készülnek a fellépésekre. Úgy gondolom, ezt nem is lehet másképp. Mi semmit sem erőltetünk, a zeneoktatásra önként jelentkeznek a diákok.

A járvány alatt a kórusmuzsika hiányzott a legjobban. Úgy próbáltuk pótolni ezt a hiányt, hogy az alsós tanító néni minden évfolyamban osztály szinten igyekezett foglalkozásokat tartani, sajnos összpróba nélkül.

Említetted, hogy nem kell a gyermekeket kötelezni arra, hogy jelentkezzenek a kórusba, de hiszen jó példával jártok előttük ti, felnőttek és pedagógusok. Saját tanáraikat látják énekelni. Számodra pedig az alkotás örömét teljesíthetik ki. Napi szinten foglalkozol a zenével?

A zongorázást már abbahagytam, de kottaolvasó vagyok, a kottát jól ismerem, ezen meg is lepődnek olykor a gyerekek. De inkább hallgatni szoktam a zenét, és énekelni, amit nagyon szeretek. Májusban van lehetőség a parakliszra járni, ennek én nagyon örülök, még ha egyedül kell is énekelnem a dallamokat. Volt egy ismerősöm, egy idős bácsi, meghalt már, Isten nyugtassa, ő munka közben, szőlőkapáláskor is Mária-énekeket énekelt. Ez számomra nagyon meghatározó élmény volt, kérdeztem is tőle, miért csinálja, azt mondta: sokkal könnyebben megy a munka. Aztán rájöttem, milyen igaza van.

Úgy tudom, te naponta jársz templomba is…

Igen. Én hiszem és vallom, hogy nekem ez óriási erőt ad. Amíg állami iskolában voltam és engedte az időm, szintén jártam. Édesanyám utolsó évében nagyon beteg volt és ápolni kellett, akkor kevesebb lehetőségem adódott, de miután meghalt, úgy döntöttem, minden napomat a templomban kezdem. Ez nekem nagyon sokat jelent. A betegségem idején is ez hiányzott a legjobban, óva intettek, hogy még ne menjek, de éreztem, hogy ha elmegyek, az erősít engem. Voltak itt Biblia körök, felnőtt hittan, oda is zömében a pedagógusokkal jártunk.

Az Isten iránti vágy szerintem mindenkiben benne van. Az a mag, amit elvetettek, előbb vagy utóbb, de kicsírázik.

Az iskola lelkülete abból is fakad tehát, hogy a tanítók-nevelők istenhívők, vallásukat gyakorló emberek…

Nemcsak a pedagógus kollégák: a konyhás nénik, a takarító nénik – mindenki igyekszik ugyanazt az elvet vallani.

Miért lettél pedagógus?

Gyerekként nem tudatosult még bennem a hivatásom, csak később derült ki, mi akarok lenni. Én mindig szerettem a gyerekeket, de nekem nem volt testvérem. Kilenc évre születtem úgy, hogy egy nagyon várt gyermek voltam. Anyukám mindig azt mondta, hogy én a Szűzanya gyermeke vagyok. Ezt sokáig nem értettem. Februáriként én májusban fogantam, vagyis nagyon sokat imádkozhatott májusban a Szűzanyához értem, hiszen ő is nagyon vallásos volt.  Az ő testvére, az én keresztanyám és a férje pedagógusok voltak, iskolaudvaron laktak szolgálati lakásban, egész nyarakat töltöttem ott, nekem mindig nagyon tetszett, hogy mekkora tágas az a terület, hogy belóghattunk az iskolába.

Volt egy másik nagynéném, aki szintén pedagógus volt. Ők azok, akik a mintát adták. Mint kiderült én az utcabeli gyerekekkel játszottam, sorba állítottam őket a porban, átvettem azt a szerepet, hogy én vagyok a tanító néni és tanulósat játszottunk. Általános iskolában már tudtam, hogy felsős tanító leszek. A gimnáziumban csak azt nem tudtam eldönteni sokáig, hogy milyen szakos legyek. Szerettem a matematikát és a nyelveket. Orosz-matek lett volna a legideálisabb párosítás, de a nyíregyházi főiskolán és Debrecenben ilyen nem volt. Így választottam a magyar-orosz szakot. Amikor Szentpétervárra, az akkori Leningrádba mentünk, szombathelyiek is voltak velünk, így derült ki, hogy Szombathelyen lett volna orosz-matek szak. Persze a szüleim olyan távol úgysem engedtek volna el.

Hogyan alakult a pályád ezután?

Mikor jött a rendszerváltás ’89-ben, már sejteni lehetett, hogy az orosz nyelvnek vége, és mivel én a gimiben németből érettségiztem, elvégeztem a német szakot is. Főiskolán ez három év volt, amely pont egybeesett a kezdő vezetői pályámmal. 1992-től 1995-ig nem volt könnyű egyszerre tanulni és úgy igazgató lenni, hogy előtte még helyettes sem voltam, ráadásul a helyettesem is teljesen új volt a maga szerepkörében, de sikerült megoldani mindent.

Öt év múlva újraválasztottak igazgatónak; 1997-ben adódott egy lehetőség, hogy közoktatás-vezetőit végezhessek (1999-ben sikeres vizsgát tettem ebből is). Akkor jöttem rá, mennyivel könnyebb lett volna, ha vezetői kinevezés előtt tanultam volna meg mindezt. 

A közoktatás-vezetői szak elvégzése után kérelmet adtam be az Oktatási Hivatalba, hogy a munkahelyem mellett tanfelügyelői, szakfelügyelői munkát is vállalhassak, szakértő szerettem volna lenni; már akkor kértem felvételemet a szakértői csoportba. Mivel oda is felvettek, jelentkeztem a kistérségi tanügyigazgatási szakértői szakra Szegeden. Nagyon sok pedagógiai programot szakértettem, a dokumentumok elkészítésében segítettem a kollégáknak. Akkor már a megyei pedagógiai intézettel is együttdolgoztam, jártam továbbképzésekre.

1998-ban létrehoztuk a Dél-Nyírségi Iskolaszövetséget, egy szakmai fórumot, mely a környék településein az iskolák szakmai szövetsége volt, egy olyan civil szerveződés, mellyel pályázni tudtunk, és általa pénzt tudtunk bevinni az oktatásba, közben voltak továbbképzéseink, minden hónapban egyszer találkoztunk az igazgatókkal: Nagykálló, Bököny, Balkány, Szakoly, Kállósemjén, Újfehértó és Kállósemjén is csatlakozott hozzánk. 2009-ig vittem és mozgattam a szövetséget, amíg el nem jöttem az állami iskolából. Utánam már sajnos nem volt, aki továbbfolytassa a munkát; ellaposodott és jogi megszüntetésére is sor került.

De te 2009 után is folyamatosan képezted magad. Volt-e valamilyen belső rugója ennek, vallod-e az élethosszig tartó tanulás elvét, vagy inkább a szükség hozta ezeket a képzéseket?

Igen, én ennek a híve vagyok. Fel se tudnám sorolni mennyi továbbképzést végeztem. Amikor átalakult a közoktatás, és 2013-ban bevezetésre került az életpályamodell, a pedagógusok minősítése – egyértelmű volt, hogy szeretném folytatni ezt a munkát is. És az még inkább ösztönzött, hogy már rajta voltam az Országos Szakértői Jegyzéken. 

Tanfelügyeleti-minősítési szakértőnek tanultam Szabó-Bernát Sándorné, Valika vezetésével. A nyíregyházi Szent Miklós iskola adta a helyszínt a képzésnek, de Pesten kellett vizsgázni. Innentől járhatok tanfelügyelni, minősíteni szakértőként. Nagyon szeretem ezt csinálni. Számomra ez is tanulás, nekem fontos, hogy az új ismereteket ne csak internetről, könyvekből szívjam magamba, hanem a gyakorlatból is.

A tanultakat mindig tudtam kamatoztatni, tudtam segíteni a kollégáknak például a portfólióírás kapcsán, mert sokan nem is akarták megírni, ezért megpróbáltam elhitetni velük, hogy képesek rá, s mint utóbb kiderült remek eredménnyel minősültek valamennyien.

Örömmel tölt el, hogy, amikor hozzánk idegen szakértő kollégák jönnek, órát látogatnak, csak dicsérettel tudnak elmenni, látják az iskola miliőjét, s azt is, hogy a gyerekek okosak, értelmesek, figyelmesek.

A hittanári szak elvégzésének az előzménye pedig az, hogy amikor én fiatal voltam, nem volt annyi lehetőség szervezett lelkigyakorlatokra, zarándoklatokra, mint mostanában, s így kialakult bennem egy hiányérzet. Amikor meghirdették pedagógusok számára a felvételit, a tudásvágy motivált, hogy jelentkezzek a Szent Atanáz főiskolára.

A csoporttársaink között volt olyan, aki felnőtt fejjel lett keresztény, mert huszonkét éves koráig nem tudta, mi az a vallásosság, a szüleitől nem ezt kapta. Látni az ő erős hitét megerősített minket, többieket is. Ha az ember beleszületik a vallásos közegbe, ellustul. Nagyon szerettem hallgatni az atyákat is. Tulajdonképpen nem tudom, miért végeztem el a hittanár szakot, talán azért, hogy többet tudjak meg a hitemről, és a Bibliát segítsen jobban megérteni. S bár nem tanítok hittant, de úgy érzem, a gyerekek és a felnőttek között mégis tudom kamatoztatni ezt a tudásomat. Az értekezleteken próbálok lelki többleteket adni: nemcsak a szakmát beszéljük meg, hanem a hitélet felé is próbálom őket terelni.

Így az igazgatói munka mellé pasztorális munkát is kaptál…

Ezek az én talentumaim, amelyekről majdan számot kell adnom. A tudást, amit megszereztem, nem akarom magamban tartani, ha a kérdeznek, szívesen segítek. Amíg Isten éltet, erőt ad, addig csinálnom kell valamit. Nekem az iskola volt a mindenem, valahogy így alakult az életem, nem lett házastársam, nem lett gyerekem, mégis úgy érzem, van egy óriási családom. Az is jó érzéssel tölt el, hogy még a volt kollégáim is aggódtam értem, amíg a kórházban voltam. A mályváskerti évek meghatározó időszak volt számomra, mert 23 évig dolgoztam ott, de

ha valaki a munkahelyem felől érdeklődik, nyugodtan mondhatom, hogy egy helyen dolgoztam: az újfehértói gyerekeket neveltem, oktattam.

Fiatal korában – visszatekintve könnyebb megállapítani ezt – kicsit rebellis az ember. Ha visszaemlékszel az ifjúság éveire, mi ellen lázongtál, vagy miben kaptál megerősítést?

Édesanyám gyógyszerészeti asszisztens volt, mindig azt szerette volna, ha egészségügyi vonalon helyezkedem el. Amikor édesapám rákos lett, majd amikor édesanyám beteg lett, akkor gondoltam arra, hogy talán mégsem jól döntöttem a pályaválasztáskor: orvosnak kellett volna mennem, ahogyan édesanyám kívánta. Most mégis úgy érzem, jó helyen vagyok, minden csillogó szempár ezt igazolja vissza; mindig megbecsülést kaptam.  Újfehértó város megalapította a városi kitüntetéseket, melyeket városnap alkalmából adományoz az újfehértói polgároknak: Porzsolt István pedagógiai díjat adományoztak nekem. Az egyházmegyétől, és Ábel atyától is kaptam két évvel ezelőtt már elismerő oklevelet pedagógusbúcsún. Az pedig hatalmas megtiszteltetés, hogy Szent Gellért-díjjal jutalmaztak idén. Nem számítottam rá. Ugyanakkor ebben benne van minden munkatársamnak a munkája is: nélkülük, a szülők és gyerekek nélkül nem juthattam volna ide.

Hálásan köszönöm elsősorban a Jóistennek mindazokat az adományokat, melyekkel segített az életem és a pályám alakulása során, valamint azokat az embereket, akiket, tudom, hogy Ő küldött mellém, s általuk sikerült megvalósítani terveimet.

Amit tettem, nem elismerésekért, kitüntetésekért tettem, jobb szeretek hétköznapi munkás lenni, mint a figyelem középpontjába kerülni.

És ennek a hétköznapi munkásnak mi volt a legnagyobb szakmai kihívása?

A 2004-től 2009-ig tartó öt év alatt 1711 gyermek járt összesen az újfehértói összevont iskolába. Kétszázhúszan dolgozunk az öt tagintézményben. Az nagy feladat volt. Amikor ide átjöttem 2009-ban a 110 gyermekkel kezdtük meg a tanévet, de akkor már csak 1300 gyermek volt Újfehértón. Az alatt az öt év alatt ennyit csökkent a létszám, mert nem születtek gyermekek. Sajnos ezzel az is járt, hogy el kellett bocsátani munkatársakat, ez volt a legfájóbb pillanat a pályám során. Az én vezetésem alatt kellett kiköltöztetni ezt az épületet is, amely most a görög iskola. Itt állt üresen majdnem 2 évig, amíg Isten segítségével újra benépesült a gyermekekkel.

Különös dolog, hogy a görögkatolikus egyház akkor kapaszkodott abba a lehetőségbe, hogy iskolát csináljon, amikor fogyóban voltak a gyermekek. Most pedig virágzik az intézmény.

Az indulásunk elején mindenképp az újdonság varázsával bírtunk, folyamatosan nőtt a gyermeklétszámunk. Sokan átjöttek a mi iskolánkba, de érdekes, hogy volt, aki egy hónap után visszakéredzkedett. A gyermekek egymás között is mondták: itt nem szabad verekedni, nem szabad csúnyán beszélni, ha nem tetszik, nyugodtan mehetsz vissza. Ma már nemcsak a görögkatolikus óvodából van utánpótlásunk. Szívesen jönnek a város önkormányzati óvodáiból is. A visszajelzések is ezt igazolják. Nekem az mindig örömöt okoz, ha a gyermekeink egyházi iskolákban tanulnak tovább, de a visszacsatolásokból az is kiderül, hogy erős gimnáziumokban is megállják a helyüket.

Mire vagy a legbüszkébb a negyven éves munkádból?

Ennek az iskolának a létrehozása számomra mindig is nagyon fontos volt, de ez nem csak az én érdemem: közös munka gyümölcse. Arra szeretnék a legszívesebben visszaemlékezni, hogy hatvan év után velünk és általunk indult újra a görögkatolikus oktatás Újfehértón. Bízom benne, hogy még akkor is működik majd, amikor én már nem leszek. Ezért imádkozom.

Milyen örökséget szeretnél hagyni a téged követő intézményvezetőknek?

Bár minden tanévben van egy mottónk, de az iskola jelmondata: „Törekedjetek a szeretetre!” 1Kor14,1 

Mivel szeretet az Isten, aki Istenben él, szeretetben él: erre kell nevelni a jövő nemzedékét, és mindenkit. Nem elég a gyermekeket, a szülőket is sarkallnunk, ösztönöznünk kell ennek felismerésére.

Névjegy – Pallai Ágnes

Született 1959. február 8. Nyíregyházán.

 1981-ben a nyíregyházi tanárképző főiskolán végzett magyar-orosz szakon

1981-2004 az újfehértói mályváskerti általános iskola pedagógusa, 1992-2004 igazgatója

1995-ben megszerezte a némettanári diplomáját

1999-ben közoktatás vezetői szakvizsgát tett

2006 -ban kistérségi tanügyigazgatási szakvizsgát tett Szegeden

2004-2009 az összevont újfehértói iskolák vezetője

2009 az újfehértói Istenszülő Oltalmáról Elnevezett Görögkatolikus Óvoda és Általános Iskola vezetője

2019-ben elvégezte a hittanári szakot a Szent Atanáz Hittudományi Főiskolán

2021-ben elnyerte a Szent Gellért-díj arany fokozatát

 

„Szent Gellért-díjat a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia alapította azzal a céllal, hogy lehetőséget teremtsen a katolikus közoktatásban végzett kiemelkedő munka elismerésére. Az elismerést az illetékes fenntartó adományozza. A díj elkötelezett hitvalló élet, következetes, kitartó, színvonalas nevelő-oktató (egyéb) munkáért adható olyan személynek, aki szilárd erkölcsi alapokon álló munkájával kivívta a tanulók, szülők, munkatársak egyöntetű elismerését.”

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye

oktatás, interjú, Pallai Ágnes
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2021 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert