Érzik, hogy egyek velünk – Nagy Zoltán cigánypasztorációs munkatárs a nyírkátai szolgálatról

Érzik, hogy egyek velünk – Nagy Zoltán cigánypasztorációs munkatárs a nyírkátai szolgálatról

Nagy Zoltán évek óta munkálkodik a Nyírkátán élők felzárkóztatásáért. A nyírségi faluban született, majd a fővárosban dolgozott, azután pedig visszatért, hogy övéin segítsen. Megalapította az Együtt Segítsünk Egymáson Megyei Egyesületet, és tavaly óta a Nyíregyházi Egyházmegye cigánypasztorációs munkatársa. A Magyar Kurír munkatársai Nyírkátán találkoztak vele, ahol már közösségi házat és adománypontot is működtet.

Forrás: Magyar Kurír, szöveg: Körössy László, fotó: Lambert Attila2022. január 10. 10:30

Kérjük, vegye figyelembe, hogy ez a hír 219 napja íródott

A Nyíregyházi Egyházmegyei Karitász központjából, a Szent Miklós Házból indulunk Nyírkátára. Oláh Tamás karitászigazgató, a kísérőnk a találkozásunkkor egy dobgitárt emel le a polcról: „Ezt is visszük magunkkal, tegnap érkezett az adományokkal együtt. Zoliéknál, a közösségi házban jó kezekben lesz!” Fotós-zenész kollégám ki is próbálja, megzengeti, behangolja a hangszert.

Beülünk az autóba, s a Nyírkátára vezető utunkon a jogász végzettségű Oláh Tamással a térség gazdasági helyzetéről, társadalmi rétegzettségéről beszélgetünk. Nagy cégek települtek ide, munkalehetőséget nyújtva, de számosan élnek itt mélyszegénységben, sok esetben egész települések is. 

A nehéz sorban élők támogatói között a karitászigazgató elsőként Nagy Zoltánt említi, akiben megbízható, kreatív, odaadó munkatársat ismert meg. Szorosan együttműködnek a Karitász adományakcióiban, kölcsönösen segítik egymást, napi kapcsolatban vannak. 

Oláh Tamástól megtudjuk, hogy Zoltán a Nyíregyházi Egyházmegye cigánypasztorációs munkatársa, Szocska A. Ábel megyéspüspök „szárnyai alatt” együtt dolgozik Szabó Tamás pasztorális helynökkel és Oroszné Obbágy Ritával, a cigánypasztorációért felelős referenssel. Önkéntesként a nyírkátai karitászcsoportot is vezeti, ezenfelül pedig összefogja a karitászmunkát Hodászon és Kántorjánosiban.

Ködös reggelen indultunk útnak, de gyönyörű, verőfényes napsütésben érünk Nyírkátára. A helyi görögkatolikus parókia előtt találkozunk Nagy Zoltánnal, aki a közösségi házhoz vezet bennünket. Alighogy bemutatkozunk egymásnak, máris a házról kezd beszélni, büszkén, szeretettel, érződik belőle az elkötelezettség, a tenni akarás. Közben az autónkból előkerül a gitár, s a napfényes időben az arcok is felderülnek.

„Ez a mi közösségi házunk, a gyerekekkel itt szoktunk összejönni, itt zenélnek, táncolnak, imádkoznak, tanulnak. Tanítás után ide jönnek az iskolából. Beszélgetünk, játszunk velük, átnézzük a leckéjüket, segítünk nekik, ha elakadnak valamiben.

Van egy kis könyvtárszobánk is, meg hangszereink. Idejár vagy tizenöt gyerek. Jönnének többen is, rajta vagyunk azon, hogy építsük, bővítsük a házat, de egyelőre most ennyit bírunk – mondja Zoltán. – A Boldog Ceferino Intézettel együttműködési megállapodást kötöttünk, ennek eredményeként közfoglalkoztatottak koordinálják a gyerekeket. Nap mint nap összeülünk, megbeszéljük a teendőket, s azt, hogy miként tudnánk jól segíteni.”

Zoltán a következőkben már a jövőről beszél, a tervekről. Elmondja, hogy az épületet egy jó barátjuktól kapták, határozatlan időre szóló szerződést kötöttek vele. „Már négy éve használjuk, de az idén sikerült pályázaton pénzt nyerni, amiből meg tudjuk venni a házat, át tudjuk íratni az egyesületünk nevére, és azután helyre tudjuk pofozni.”

Az Együtt Segítsünk Egymáson Megyei Egyesületet Zoltán a párjával alapította 2016 szeptemberében.

A harmincas éveinek közepén járó cigány férfi kérdésünkre elmondja, hogy már gyermekként, azután kamaszként is segíteni próbált a gondokkal küzdő társain vagy a felnőtteken. Tizenhat évesen felmerült benne egy segítő egyesület létrehozásának gondolata. Ehhez azonban anyagi fedezet kellett.

Zoltán érettségi után néhány évvel a büntetés-végrehajtási pályára lépett. 2010 szeptemberében felvették a Budapesti Fegyház és Börtön állományába. A körlet-főfelügyelő egykori álma azután a bv-s fizetésének köszönhetően valósulhatott meg, s erre ő nagyon büszke.

A börtönőri évekre így emlékezik: „Rengeteg fiatalkorú cigányt láttam ott benn, és akkor arra gondoltam, már gyermekkorban el kellett volna kezdeni a tanításukat, hogy ne kerüljenek ide. Arra jutottam, hogy itthon, Nyírkátán jó lenne a mélyszegénységben élő gyerekeknek egy kis közösségi ház, egy központ az összejövetelekre, a tanulásra, a közös játékra. Ez talán lehetőséget nyújthat arra, hogy eszükbe se jusson olyasmi, ami rossz útra viszi őket.”

2016-ban aztán megalakult az egyesület, és a közösségi házban is beindult az élet.

„Valahogy el kellett kezdeni. A családom a kezdeményezés mellé állt, eleinte csak mi voltunk, a testvéreim, keresztapám, keresztanyám, édesapa, édesanya meg én. Összeszedtük a gyerekeket, akik addig csak tengtek-lengtek az utcán, csavarogtak. Eleinte egy tánccsoportot szerveztünk, azután egyre bővült a csapat.

Az idő előrehaladtával egy-egy gyermek kiesett, főként olyanok, akik nagyon nehéz helyzetű családban élnek. Később azért visszatértek hozzánk, vagy mi találtunk megoldást arra, hogy újra eljöhessenek.

Most már, hála Istennek, széles a támogatói körünk, ha nagyobb rendezvényt szervezünk, mögénk állnak a barátok, az ismerősök. Talán megvalósul a fiatalkori álmom: közösségben, együtt dolgozva, egymást segítve megmutathatjuk, hogy mi, cigányok is lehetünk elfogadott tagjai a társadalomnak; magunkért is tehetünk valamit, de a közösségért is, s ha mondhatom, a Magyarországon élőkért is.”

Zoltán arról is beszél, hogy kezdettől sok múlik a hozzáálláson, a lelkületen. „Itt nálunk azt kell elfogadni, hogy halmozottan hátrányos élethelyzetből, mélyszegénységből érkező gyerekekkel kell foglalkozni, időt szánni rájuk. Ugyanis az a célunk, hogy érezzék, s azt gondolom, érzik is, hogy egyek velünk, itt megnyílhatnak – ami nem könnyű –, s elmondhatják a gondjaikat, problémáikat. Kicsit felüdülnek, és mi is jobban belelátunk a családi hátterükbe, ezáltal jobban tudunk nekik segíteni. Most már tizenhét közfoglalkoztatottunk teszi ezt nap mint nap.

Ha valaki éppen nem jutott el a suliig, megkérdezzük, miért nem volt iskolában, beszélünk a tanár nénijével, hogyan tudnánk ezt orvosolni. Úgy látom, a hiányzások csökkentek is azoknál a gyerekeknél, akikkel kapcsolatban vagyunk. Délutánonként ránézünk a leckéjükre is. Persze ahhoz, hogy le tudjunk ülni velük olvasni, számolni, mindig kell egy kis program is, játék, foci, ilyesmi. A közösségben pedig önfegyelmet tanulnak. Ha valaki olvas vagy zenél, csendben kell maradni.

Visszük őket kirándulni, eljutottunk a margitszigeti családi napra is, amit a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus keretében rendeztek, táncoltak, zenéltek ott. A Máriapócson élő társaikkal pedig különösen jó a gyerekek kapcsolata. 

Amikor valami újba kezdünk, imádkozunk – folytatja Zoltán. – Vasárnaponként fél tizenegyre járunk misére a srácokkal (természetesen a „srácok” közé értendők a lányok is – a szerk.) a közeli görögkatolikus templomba.

Éppen egy ilyen vasárnap délelőtt történt, hogy a közösségi ház udvarán már kilenc órakor megjelentek a gyerekek. A napsütés elől behúzódtunk a diófa alá, és tanakodtunk, hogy a mise előtt mivel üssük el az időt. Előkerült a magyar kártya, s ott, akkor döbbentük rá, hogy a kártya segítségével milyen könnyedén megtaníthatjuk őket az összeadásra és a kivonásra.

A templomba egyébként szívesen jönnek, szeretik Laci atyát (Magyar László parókus 2012 óta szolgál Nyírkátán – a szerk.), aki mindenben segít nekünk. Péntekenként eljön hozzánk a közösségi házba, foglalkozik a gyerekekkel, filmet vetít nekik, rajzolnak, imádkoznak.”

Zoltánnal beszélgetve azon kapjuk magunkat, hogy eddig szinte csak a közösségi ház kapujáig jutottunk el, épphogy csak betettük a lábunkat az udvarra. Elárasztottam a kérdéseimmel, ő pedig szívvel-lélekkel, színesen, választékosan fogalmazva meséli a történetüket. Már a beszélgetésünk kezdetén betessékelt minket a házba, de mi csak most teszünk eleget vendéglátónk kérésének.

Belépünk az előtérbe, ahol az adventi kézműveskedés remekeit, díszes koszorúkat látunk egy asztalon. Az előtérből nyílnak a szobák. Az egyikben már többen is várnak ránk, terített asztallal – ők a segítő munkatársak, akik között ott áll Zoltán édesanyja és az egyik húga is. Mint később kiderül, az édesapja éppen máriapócsi kirándulásra vitte a gyerekeket, „terepen van”.

Dicsőség Jézus Krisztusnak! – köszönti a bent lévőket kísérőnk, Oláh Tamás karitászigazgató. Szavaihoz fotós kollégámmal együtt csatlakozunk, s kórusban érkezik a felelet: Dicsőség mindörökké!

Balra indulunk el. A vendéglátónk egy irodahelyiségbe vezet, ahol a közfoglalkoztatottak és az itt segítséget kérő nyírkátai lakosok adminisztratív ügyeit intézik. A másik helyiség tulajdonképpen egy könyvtárszoba, beljebb pedig egy játékra, közös zenélésre kialakított tágas szobát látunk, a sarokban egy „szentéllyel”, Mária-képpel.

A ház másik részében található a konyha. – Ezt a konyhapultot a fiúk készítették – mutatja büszkén Zoltán. – Együtt mindent meg tudunk csinálni. A lányok kalácsot, cigánypogácsát szoktak sütni.

Továbblépve innen a mosókonyhába jutunk, ahol szép rend van, összehajtogatott, tiszta ruhák pihennek a polcokon. 

A mosókonyhából egy ajtón át ismét kilépünk az udvarra, s mielőtt a könyvtárszobában megkezdődne a szíves vendéglátás, még megtekintjük a ház melletti pajtát.

Nagy területen hevernek itt ágyak, szekrények, odébb törött bútorok. Adományok mind, és Zoltán jelzi nekünk, hogy ezekről később még szeretne beszélni. Ahogy a falu másik részén, a nagymamája házából kialakított adománypontról is, ami a nyírkátai tevékenységük alappillére.

Figyelmünket azonban most egy hatalmas faalkotmány köti le, ami az udvar közepén áll. – Színpad? – kérdezem. – Igen, a srácokkal készítettük, konténerekből raktuk össze, régen ezekbe szedték az almát – magyarázza Zoltán. – Összeszegecseltük őket, azután hat méter hosszú padlódeszkákkal fedtük le. Amikor nyáron itt táncolnak a gyerekek, cigánymotívumos szőnyegeket teszünk rá.

Itt lesz a karácsonyi ünnepi műsor is, zenével, tánccal készülünk, s a programot meghirdetjük a környéken élő családoknak, sőt, az egész falunak szól a meghívásunk – teszi hozzá Zoltán. 

Nagy a készülődés az ünnepre. Ottjártunkkor még a falu minden gyermekét érintő mikuláscsomag-osztás előtt álltunk, de Zoltán további tervekről is beszél. „Szeretnénk létrehozni egy színjátszó kört. A színjátszás ad egy kis önbizalmat a gyerekeknek, megnyugtatja az embert, ahogy kicsit elmélyül az irodalomban. Tudja, az itt élő, nagy szegénységből érkező gyerekek tele vannak stresszel, cipelik magukkal a családi problémáikat, és nem beszélnek róluk. A programjainkkal szeretnénk kicsit felszabadítani őket.”

A közösségi ház bővítését is tervezzük, egy edzőtermet szeretnénk itt létrehozni, ami szintén ezt a célt szolgálná.

A végső célunk a gyerekekkel együtt lenni – vallja Zoltán –, ezért is hagytam ott az előző foglalkozásomat, hogy teljesen itt lehessek, Nyírkátán, mert ezt a munkát csak így lehet csinálni. Azon vagyunk, hogy a gyerekek legalább befejezzék az iskoláikat, szakmát tanuljanak, hogy boldogulni tudjanak az életben.

Majd elgondolkodva hozzáteszi: „Amikor kirándulni készülünk a gyerekekkel, és elmondjuk nekik, hogy másnap reggel nyolckor találkozunk, hajnali hatkor már itt vannak mind, jönnek, kopognak a házunk ablakán, s mi felkelünk és foglalkozunk velük. Tudja, a mi munkánknak ez az öröme.”

Ebben a kis nyírségi faluban született, majd a fővárosban dolgozott, de később visszatért, hogy az övéin, az ott élőkön segítsen. Párjával megalapította az Együtt Segítsünk Egymáson Megyei Egyesületet, a fontos ügy felkarolására pártfogókat, a feladatokhoz munkatársakat gyűjtött maga köré. Nyírkátán már közösségi házat és adománypontot is működtet helybeli közmunkások segítségével. 

A közösségi ház udvarán álló pajtában számos adomány gyűlt már össze, amelyek többek között a Nyíregyházi Egyházmegye karitászközpontjából érkeztek ide. Zoltán és a minket Nyírkátára kísérő Oláh Tamás, a Nyíregyházi Egyházmegye karitászigazgatója napi kapcsolatban állnak, segítik egymást.

A pajta mellett egy elkülönített helyen törött bútorokat tárolnak. – Tudja, nagy itt a szegénység – mondja a lomok felé fordulva Zoltán –, a falu lakói bejöhetnek hozzánk, és mi próbálunk tenni valamit értük. Tél van, szükség lesz tűzifára, s a törött bútorok még alkalmasak arra, hogy tűzrevaló legyen belőlük. Ha ez nincs, a rászorulók azt égetik el, amit a környéken találnak, sok esetben az egészségükre, a környezetükre ártalmas anyagokat. Meg nem fagyhatnak! Mi próbálunk segíteni ezeknek az embereknek a szerény lehetőségeinkkel. Lehet, hogy nem tudunk egész télre való fűtőanyagot biztosítani nekik, de ha csak pár napra elegendő fát tudunk adni, már az is valami.  

A pajta mellől továbbhaladunk a nagy udvaron. Zoltán elgondolkodva így összegzi a nyírkátai szolgálat lényegét: – A közösségépítés mellett az adományosztás a másik terület, ahol dolgozunk, s ez a kettő kiegészíti egymást. A pasztorációnak a karitásszal összeforrva nagy ereje van, s ezt bele kell tenni az éledező közösségekbe, itt is, és más településeken is. Úgy érzem, azzal, hogy foglalkozunk az itteni gyerekekkel, s a mindennapokban próbáljuk segíteni a nyomorúságos körülmények között élő embereket, valahogy az egész környezet, a falu is jó irányba változik. Fontos a hitelesség, látják, hogy nem a pénzről szól, amit csinálunk – mondja. 

A közösségi ház udvarán magasodó diófa közelében egymásra dőlt mászókákat, játszótéri elemeket is látunk. – A Nyíregyházi Egyházmegye jóvoltából kaptuk ezeket a használt eszközöket, amiket majd összeállítunk, felépítünk a fiúkkal. A nyári időszakban és a többi iskolai szünetben nagyon jól lefoglalják majd a gyerekeket ezek a játékok. Megnyílik egy olyan tér, ahol a kisebbek is tudnak mozgolódni – mondja bizakodóan Zoltán. – Egyébként sok tervünk van még. Már említettem az edzőtermet, a színjátszó kört. Mindehhez persze bővíteni kell az épületet, erről most egyeztetünk az egyházmegyével.

A kapunál azután elbúcsúzunk Zoltán családtagjaitól, s a nyírkátai utcákon át egy másik épület felé tartunk. – A fiatalokkal való mindennapi foglalkozás mellett a munkánk másik fő pillére az adománypont működtetése. A ruhák elhelyezésére alkalmas szobát a nagymamám régi házában alakítottuk ki. Az adománypont reggel nyolctól délután négyig van nyitva – magyarázza Zoltán. 

Kísérőinkkel együtt hamar odaérünk az épülethez, amelyet takaros, nyitott udvar vesz körül. Gondozott növények, egy farönkön hatalmas adventi koszorú. – A környék rendezett, nincs szemét vagy eldobott holmi, ami más településeken sokszor megszokott látvány, s bizony elcsúfítja az utcaképet – mondja Oláh Tamás karitászigazgató. 

Amióta itt dolgozunk, kezd kulturálódni a környezet, és erre nagyon büszkék vagyunk – néz körül nyugodt tekintettel Zoltán. 

A régi házra azonban ráférne egy kis felújítás. – Hetvenéves ez az épület. Szabó Tamás egyházmegyei pasztorális helynök és karitászigazgató úr is felajánlott segítséget. Ha meglesz az építési anyag, a fiúkkal majd megcsináljuk a szükséges javításokat – teszi hozzá Zoltán. 

Belépünk a házba, odabent kedvesen fogadnak, mutatják a polcokon elhelyezett ruhákat. Címkék jelzik, hogy merre vannak a gyerekeknek valók.  

Az itt dolgozó közmunkások kedvességén, visszafogott magatartásán, udvariasságán érződik, hogy rendben mennek a dolgok. Zoltán ismerteti az adománypont működését. – Az embereink napi nyolc órán át szolgálatban vannak itt. Nemcsak fogadják az érkezőket, hanem takarítanak is, rendet tartanak. Reggel 8-tól délután 4-ig kiszolgálják az ideérkező, rászoruló embereket, akiknek szükségük van ruhára, cipőre.

Természetesen az embereink kapcsolatban vannak a közösségi házunkkal is, működik az információáramlás. Meglehet, hogy valaki ide, az adománypontra tér be, de a vele való beszélgetés során kiderül, hogy inkább odaát tudnánk segíteni neki. 

Ha sok a ruha, vihetnek többet is, akiknek szükségük van rá. Amikor kevesebb jön össze, akkor szabályozzuk, hogy legfeljebb mennyit lehet elvinni. Itt nem alakulhat ki olyan helyzet, hogy három hétig nincs ruha, és az emberek hiába jönnek. Próbálunk odafigyelni erre. 

Amikor rákérdezek az ideérkező ruhák állapotára, Zoltán egyértelműen válaszol: nem kapnak szétszakadt, lerongyolódott darabokat, sőt márkás ruhák is akadnak az adományok között. – Ha olykor egy-egy zsák dohosan, átnedvesedve érkezik, az embereink kimossák, megszárítják a ruhákat, aztán visszahozzák az adománypontra. 

Nyilvántartást vezetnek az adományokról, s arról is, hogy ki mikor vitt el innen ruhát. – Ezekből az adatokból azt is megtudjuk, hogy időszakonként hány ember fordul meg az adománypontnál, többnyire ismerjük is őket. Az ide betérőkkel elbeszélgetve bizony sok esetben nagyon nehéz sorsokba látunk bele. Van olyan házaspár, amely három kisgyermekével vándorol albérletről albérletre. Ez minden pénzüket elviszi, nincs semmijük, például őket is segítjük – meséli Zoltán.  

Az adománypont működésével kapcsolatban azt is megjegyzi: – Az egész adományosztási rendszer mozgatórugója az, hogy számítani lehet a vezetőkre, a karitásznál is, az egyházmegyénél is. Az embereink becsületesek, inkább otthonról hoznak ide ruhát, minthogy elvigyenek innen. S úgy látom, a faluban lassan az is szokássá válhat, hogy ha egy családban a gyerekek kinőtték a cipőt, inget, kabátot, vagy ha elhunyt valaki, akkor felkeresnek minket, és a fölöslegessé vált ruhákat beadják az adománypontra – mondja Zoltán. 

Így is lehet segíteni. Nyírkátán mindenesetre valami elindult az élhetőbb, közösségi szemléletű élet irányába, s ezen a téren Nagy Zoltán kezdeményező szerepe vitathatatlan. Folyamatos szolgálata biztonságot ad az itt élőknek és a közmunkásoknak, számítanak rá. Ő pedig tervezi a jövőt, keresi az összefogás lehetőségeit, nagy lendülettel végzett munkája folytatódik itt, a faluban és más nyírségi településeken is. Amit tesz, azt szeretetből, a térségben élők iránti elkötelezettségből teszi, szívvel-lélekkel, s mindehhez a Jézus Krisztusba vetett hitből meríti az erőt. Okosan, odafigyeléssel szolgálja az embereket.

Nagy Zoltánról az jut eszembe, amit Székely János, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Cigánypasztorációs Bizottságának elnöke mondott a 2020-ban megtartott országos cigánypasztorációs lelkigyakorlaton: „Cigány apostolok kellenek, mert a cigány nép legfőbb esélye Krisztus.”

Forrás: Magyar Kurír, szöveg: Körössy László, fotó: Lambert Attila

Nyíregyházi Egyházmegye

cigánypasztoráció, Nagy Zoltán, Nyírkáta,
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2022 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert