Yet God helps us - in Barabás the Catholic Caritas welcomes the fugitives

Isten mégis megsegít minket – Barabáson a Katolikus Karitász fogadja a menekülőket

Az orosz–ukrán háború ötödik napján, március 1-jén már biztonsággal működik a menekülőket fogadó segítségnyújtás rendszere. Hat szeretetszolgálat van jelen a határon. Barabáson a Katolikus Karitász szervez: fogad, meghallgat, továbbsegít. Őket látogatták meg a Magyar Kurír munkatársai.

Szerző: Trauttwein Éva, fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír2022. március 2. 19:30

A teremben végig fekhelyek. Otthonosság. Két összetolt ágyon három fiú fekszik, a telefonjukon mutatnak egymásnak képeket. Mellettük két kislány babázik. Szemben egy idős férfit elnyomott az álom. A terem végén két asszony hajol egy csecsemő fölé, pelenkázzák. Az egyik sarokban fiúk sakkoznak. Az asztalon édesség, gyümölcs, tea, péksütemény. Folyamatosan érkeznek újak, egyelőre mindenkinek van hely.

Érkezésünkkor éppen egy anyuka száll be hét gyerekkel egy kisbuszba. Szinte semmijük nincs, néhány táskával tették meg a hosszú utat gyalog a határig. Látszik, mekkora szegénységből jöttek. De most boldogok. Tartós helyet kaptak Szentendrén.

Eközben népes csoport érkezik. Öt gyerek három fiatal nővel. Átfáztak, kimerültek. Ők három család. A férjek szállították őket Kijevből a határra. A férfiak nem tudták, de nem is akarták elhagyni Ukrajnát. Okszána azt mondja, „meg kell védeniük az országunkat, harcolniuk kell”. Négy napon át utaztak, állandó félelemben, nem foglalja-e le a hadsereg az autójukat, tudnak-e benzint venni. Megkönnyebbültek, hogy megérkeztek. Az egyik önkéntes vette kézbe ügyüket, Lengyelországba szeretnének jutni, egy kapcsolat révén ott kapnak ideiglenesen munkát, lakhatást.

Barabáson vagyunk, az egyikén azon öt határátkelőnek, ahova folyamatosan érkeznek a menekülők Ukrajna felől, és ahol a magyar szeretetszolgálatok befogadó bázisokat létesítettek. A korábban csak nappal működő kis határt most 0–24 órára megnyitották. A faluban a Katolikus Karitász a település önkormányzatával összefogva épített ki fogadóbázist. „A kultúrház nagytermében egy felajánlásnak köszönhetően kórházi vaságyakat tudtunk felállítani” – mutat körbe Daróczi Gábor, Barabás polgármestere. Az ezerlelkes falu halmozottan hátrányos helyzetű, de „az emberek első szóra jöttek segíteni, ki kell tennünk magunkért, hiszen Bereg híres a vendégszeretetéről” – írja le a településvezető a példátlan összefogást.

Árvai Ferenc, az Egri Főegyházmegyei Karitász igazgatója is dicséri az együttműködést. „Nagyon jól össze tudunk dolgozni az önkormányzattal és az önkéntesekkel. A helyiek gyűjtik össze a határon az érkezőket, szállítják ide kisbuszokkal, mi pedig a továbbjutást szervezzük. Összehangolt munkát végzünk.”

A kertben két nagy sátor áll. Az egyik fűthető légkamrás sátor, benne tábori ágyak. Itt alszik a 8-10 karitászmunkatárs, köztük Árvai Ferenc, Zagyva Richárd, az országos Karitász igazgatóhelyettese, dr. Oláh Tamás, a Nyíregyházi Egyházmegyei Karitász igazgatója, Vadász Bálint, a győri Karitász munkatársa, Veres József, az abasári Karitász vezetője és Pásztor Gergely, a nyíregyházi csoport munkatársa. A másik sátor olyan, mint egy vegyesbolt. Tartós élelmiszer, tisztítószerek, takarók, babakocsik, ruhák, sőt még állateledel is található benne.

Ferenc atyának gondja van az érkezőkre. „Figyelünk, hogy jó legyen a hangulat. Az embereknek kell a jó szó. A menekülők többségében édesanyák, nagymamák. Akkor nyugszanak meg, mikor látják, hogyan élednek fel a gyerekek. Éjjel még fagyott, napközben hideg szél fúj. A kicsik fáradékonyak, nehezen viselik a megpróbáltatásokat, a hajnali gyaloglást, a várakozást a határnál. Vacogva érkeznek meg. Amikor itt felmelegszenek, tele a pocak, kaptak csokoládét, újra előjön az a gyerek, aki tud nagyot kacagni, játszani, kergetőzni. Velünk is leül, nem bizalmatlan, látja, hogy mosolygunk rá, és a nyelvi akadályok ellenére is jókat játszunk. Meg kell adni nekik, hogy itt is gyerekek maradhassanak. Az élet csodálatos szakasza a gyerekkor, amikor a Jóisten sok mindentől megvéd minket. Ezt tapasztalom itt is. Ezek a kicsik nem fogták fel, hogy ők most anyával menekülnek, úgy élik meg, ez izgalmas kaland, olyan, mint egy nagy kirándulás, ahova nem tudjuk, miért, apa nem tudott velünk jönni. Biztatjuk, vigyék magukkal azt a játékot, ami megtetszett, hiszen a menekülő csomagba játék biztosan nem fért bele. Egy plüsállat barátot és vigasztalót is jelent.” Az igazgató szavaiból megérezzük, milyen figyelemmel fordulnak a gyerekek felé a határon szolgáló karitászosok.

Ferenc atya emlékeiben sok orosz szó megmaradt, megszólítja a Kijevből érkezett fiúkat. Egyre jobban beindul a beszélgetés. Okszána is csatlakozik. Elmondják, Kijevben a repülőtér mellett van a lakásuk. „Békés lakókból egy csapásra menekülőkké váltunk. Csütörtökön bombázásra ébredtünk. Tudtuk, hogy nagy a veszély. Készítettem egy füzetet, felírtam, kik vagyunk, ha történne velünk valami. Harkovi barátainktól még aggasztóbb hírek érkeztek. Ők már nem tudták elhagyni a várost. A férjem úgy döntött, biztonságba kell vinni a gyerekeket. Unokatestvéreimmel együtt másnap útnak indultunk. A férjeink maradtak. Menteni a menthetőt, harcolni, megtenni, amit tudnak. Mi lesz velük? Mennyi áldozat, amíg vége lesz? Haza tudunk-e valaha menni? Áll-e még a házunk? A háború szörnyű.”

Mindannyiukban nagy a tartás, fegyelmezettek. Könnyek között mondják el a történetüket, de nem a kétségbeesés beszél belőlük. Azt gondolom, sokat jelent, hogy itt nemcsak ételt kapnak. Egy pár órára megpihenhetnek, meghallgatják őket. A Karitász önkéntesei nem engedik, hogy magukba roskadva üldögéljenek, keresik a kontaktust, rájuk mosolyognak, beszélgetést kezdenek. És az emberek meg is nyílnak. Feloldja őket az itt megtapasztalt légkör, és elmondják gondjukat, bajukat. Sokan vannak, akik mindezt megteremtik. Huszonöt karitászcsoport van az egyházmegyében, mindenhonnan érkeznek Barabásra önkéntesek. A fogadóasztalnál a szomszéd faluból, Tiszaadonyból érkezett önkéntes ül. Kapi Barbara angolul beszél, éppen egy Kijevben tanuló nigériai diákcsoport fuvarját szervezi Budapestre. A konyhában például a Recskért Egyesület két nyugdíjas önkéntese dolgozik a helyiekkel. Szendvicseket készítenek, teával, kávéval kínálják az érkezőket. Tarjányi Imréné és asszonytársa reggel érkezett, adományt hoztak Recskről. A sofőrjük szállítást vállalt Budapestre, addig a két asszony kiveszi a részét a munkából. „Testvértelepülésünk van, Rafajnaújfalu. Interneten tartjuk a kapcsolatot, összeszedjük, amire a kintieknek szükségük van. Ezt a világot éljük, nem tudunk mit tenni, de segítünk. Ha kell, bármikor jövünk” – az idős asszony fáradhatatlan a segítségben.

Eközben a háttérben is folynak a munkálatok. Écsy Gábor, a Katolikus Karitász igazgatója járja Kárpátalját, a nyíregyházi bázisról élelmiszert, gyógyszert szállítanak a karitászegységekhez. Ukrajnában ugyanis meghatározott kvóták szabják meg, hogy egy településnek hány menekülőt kell befogadnia. Hogy akinek nincs, annak adni tudjanak – a Magyarországról érkező szállítmányokból. Nyíregyházán, a görögkatolikus csoport Oláh Tamás vezetésével csütörtök óta szevezi a segítségnyújtást. Naponta több száz úti csomagot raknak össze szendviccsel, itallal, kéztörlővel a vonattal utazók számára.

Búcsúzáskor az arcokon egy kis megnyugvás. Szlava Bohu – hála Istennek. Isten mégis segít minket. És hálásak az embereknek, megköszönik a jóságukat.

Szerző: Trauttwein Éva, fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír

Nyíregyházi Egyházmegye

Karitász, Oláh Tamás, adomány, háború, Ukrajna
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg




Hírek ebből a kategóriából

HERE YOU ARE: NEWS

BACK TO TOP


FOLLOW US ALSO IN THE SOCIAL MEDIA:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2022 Eparchy of Nyíregyháza

Development: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert