Érintő - vasárnapi gondolatok Egri Tibor atyával

Jn 20,19-31

Kedves Testvéreim!

A húsvét, Urunk Jézus Krisztus feltámadásának ünnepkörében engedtessék meg, hogy egy személyes vallomással kezdjem elmélkedésemet. Már gyermekkorom óta mindig egy kicsit sajnáltam Tamás apostolt. Nem azért, mintha nem irigyeltem volna, hogy Jézussal minden nap együtt lehetett, hogy láthatta csodáit, együtt járhatott-kelhetett vele és első kézből tapasztalhatta meg Isten kézzelfogható emberszeretetét. Emiatt mindig szent irigységgel tekintettem rá. Amiatt viszont sajnáltam, hogy a köztudatba „hitetlen” Tamásként tekintenek rá. Hiszen ahogy az előbb hallhattuk az evangélium tanításában, ő volt az, aki nem hitte el tanítványtársainak, hogy találkoztak a Feltámadott Jézussal. És bár Egyházunk külön vasárnapot szentel tiszteletének, ráadásul húsvét után az elsőt, mégis úgy érzem, hogy a „hitetlen” ragadványnév nem méltó az apostolhoz. Miért is? Ő – meglátásom szerint – nem volt hitetlen, hanem igazi ember volt! Ember, aki elkeseredettsége, csalódottsága, szomorúsága miatt nem látta a „fától az erdőt.” Olyan ember, mint amilyenek mi is vagyunk, de Isten kegyelméből olyanná vált, amilyenné mi is válni szeretnénk. Milyen is volt ő, és miben hasonlítunk mi is rá?

Mindannyian emberek vagyunk. Vágyakkal, sóhajokkal, problémákkal és nehézségekkel terheltek. Akik tépelődünk, gondolkodunk és gyakran kétségeskedünk. Hányszor tapasztaltuk meg mi is, főleg a nehézségek idején, hogy nem látunk mást, mint az előttünk tornyosuló, leküzdhetetlennek vélt akadályt. Ezek azok a nehézségek, amik miatt álmatlanul forgolódunk ágyunkban, amik betöltik gondolatainkat. És igen, ezek azok a fák, amelyektől sokszor nem látjuk az erdőt. Így érzett Tamás apostol is. Melyek voltak azok a fák, amelyek miatt nem látta a Feltámadás, a Húsvét „öröm-erdőjét”, amelyek elhomályosították testi és lelki szemeit is?

– A csalódás-fája: Ákos énekli egyik slágerében a klasszikus sort: „Nem ide jöttem, nem ezt akartam!” Ezt érezte Tamás is. Nem ezt ígérte Jézus. Ő győzelemről, Isten országáról, a szeretet halhatatlanságáról tanított. És mi történt? Elárulták, megalázták, leköpték és keresztre szegezték! Nem ezt ígérte! Uralom és dicsőség helyett most sírban van, temetésre várva. Ezért hittem neki? Ezért követtem? Ezért hagytam hátra mindent, hogy most hontalan, földönfutó legyek? Hogy lehet ez? A csalódás fája eltakart minden reményt!

– Ugyanilyen félelmetes volt a bizonytalanság fája. Most mi lesz? Merre tovább? Eddig itt volt a Mester, aki tanított, utat mutatott. Akihez fordulhattam kérdéseimmel, problémáimmal, aki mindig megnyugtató választ adott. Akit jó volt követni. Most kit kövessek? Ki válaszol majd? Ki mutat utat? Nélküle most mi lesz velem? MI lesz velünk? Mi lesz a világgal? Fák és az erdő.

– A legnagyobb fa pedig még mindig ott állt a Golgotán. A keresztfa. Az igaznak a jutalma. A becstelenség fája. Az embertelenség, a magából kiforduló emberiség örök mementója. Az a fa, amely utolsó sugarait is eltakarta a valamibe kapaszkodni akaró Tamás elől a reménységnek.

Csalódás, bizonytalanság és kereszt. Ne csodálkozzunk, ha az apostol nem látott mást, mint borús jövőt és elveszett hitet. De volt olyan fény, ami áttört a sötétségen. Volt egy kéz, amely szelíden elvezette Tamást a szomorúság fájától és megmutatta neki az öröm és a remény erdejét. Jézus szent és szögekkel átvert keze! Jézus pedig nem korholta, nem szidta meg Tamást. Mert tudta, hogy emberből van. Csak megmutatta neki az erdőt. A jövő, a reménység, a boldogság erdejét. Elvezette az Édenkert ajtajához, amelyen már nemcsak hogy bekukucskálhatott, hanem a tágra nyílt ajtón keresztül be is nézhetett. És csak annyit kért „Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Ő pedig most már hitt teljes szívéből, minden meggyőződéséből. A végsőkig, az Örök mennyországig. Így lett, ahogy Pilinszky is írja Átváltozás című versében: „halandóból halhatatlan.” Így lehetünk mi olyanok, mint ő. Ha sötét óráinkban, nehézségeink közepette mi is tudunk egy lépést tenni oldalra, hogy ne csak a fát, hanem az erdőt is lássuk.

Ha mi is meg tudjuk ragadni Jézus felénk nyújtott kezét.
Ha mi is észrevesszük azokat a néha nagyon halványnak tűnő reménysugarakat, amellyel Feltámadott Urunk akar az üdvösség felé vezetni.
Ha mi is kikukucskálunk szenvedéseink fája mögül, hogy meglássuk az örök üdvösség erdejét!

Ámen.

Az elmélkedést meghallgathatja podcast csatornánkon, vagy a különféle szolgáltatóknál.

Szöveg: Egri Tibor, fotó: P. Tóth Nóra / Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye