Szeretettel köszöntjük az édesanyákat, nagymamákat, keresztmamákat, s azokat is, akik még csak készülnek e különleges hivatásra!
Örkény István: Anyu
Az Üllői úton történt, korán reggel, a villamos hátsó peronján. Ott, ahol
jól esik kinézni az ablakon, és lesni, miképp fut ki lábunk alól az utca, s
hogyan siklanak elő a kerekek alól a sínek.
Száma-sincs utas fér el azon a peronon. Már nem kap levegőt az ember, s még
felszáll két katona, a következő megállónál egy kövér néni, kövér lábakon,
kövér cekkerrel, s a rákövetkezőn négy iskolás lány. Ekkortól fogva egy darabig
nincs változás a létszámban, a villamos úgy döcög át a városon - túlcsordulva a
két oldalán -, mint egy szénásszekér.
Aztán kezdenek lefele szállni az utasok. Az Üllői út vége táján nincs is más
a peronon, mint a lányok, iskolatáskáikkal a hónuk alatt, egy katona meg egy
kifutófiú, aki tíz egyforma színű és egyforma szabású női kartonruhát visz a
vállára borítva. És az anya, kézen fogva, a kisfiával.
Magas termetű, szép szál asszony az anya, barna hajú, barna szemű, komoly,
megfontolt természet. Azt, hogy komoly és megfontolt, a nézéséből lehet
kitalálni, abból, ahogy maga elé tekint, elmélázva, mintha a villamos piszkos
fapadlóján egy gondból és örömből szőtt szőnyeg lenne kiterítve, s ő annak
cikornyáit vizsgálná szoros figyelemmel... Aktatáskát szorít a derekához, ő is
munkába megy.
A fiúcska kistáskát lóbál a kezében. Nyolcéves forma, surbankó legényke ő,
termete a magasba igyekszik, hogy megközelítse az anyját. Haja vizes, még
viseli a kefe barázdáit; csinos a ruhája, vasalt az úttörő-nyakkendője, s
frissen pucolt az a bakancsocska a lábán, mely két számmal nagyobb ugyan a
kelleténél, de amelyet mégis hamarabb fog utolérni növéssel, mintsem hogy a
talp leválnék a felső résztől. Tűhegyes, turcsi orrán még ott virít a két pár
halványuló, nyári szeplő, amitől minden gyerek arca - nem tudom, miféle
eszmekapcsolás révén - valamiféle életrevalóságról és ármányosságról tesz
tanúbizonyságot. Szeme barna, mint az anyjáé.
A most következő megállónál a kisfiú leszállt. Ez úgy történt, hogy az anyja
megállt a legfelső lépcsőfoknál, és megsimogatta a kisfiú tejszín fehérségű
arcocskáját. A gyerek lelépett a lépcsőn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett
az anyjára, az meg vissza rá, s a jobb kezével kétszer, alig észrevehetően
intve, azt mondta gyöngéden, csendesen:
- Lacika, szervusz.
- Szerbusz, anyu - mondta a kisfiú.
Az anyu kihajolt a villamosból, végigtekintett az Üllői úton mind a két
irányba, és azt mondta:
- Most átmehetsz, Lacika.
A villamos csengetett és elindult, a kisfiú pedig állva maradt a
járdaszigeten. A megálló távolodott, a lábunk alól fényesen futottak elő a
sínek, s Lacika állt és várt, és egyre kisebb lett, ahogy nőtt közöttünk a
távolság.
Anyu csak nézett utána, a villamos ablakából. Épp átellenben feküdt az
iskola. Nem látszott sehol semmiféle jármű, de a kisfiú mégsem mozdult a
helyéről. Állt, és nézett a villamos után.
Anyu aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének. "Miért nem megy át az a
gyerek?" - töprengett magában. De ebben a pillanatban egy füstokádó
motorbicikli fordult be a szemközti kis utcába, az iskola mellől. A
motorbiciklit mi nem láthattuk jönni, de a kisfiú igen. Ezért állt és várt.
Egyre gyorsabban robogott a villamos. A motorbicikli már régen eltűnt, de a
kisfiú még mindig nem mozdult a helyről, ahol búcsút vett az anyjától - de
ahogy nőtt a távolság, egyre kisebbedett az a pöttömnyi figura. Most már
egészen kicsire zsugorodott, és látni sem lehetett olyan tisztán, mint az
előbb. Nemcsak a távolság nőtt köztünk percről percre, de egyre több jármű
hajtott be a képbe, szekerek, teherautómobilok, szembejövő villamosok és az
úttesten átkelő járókelők - mind közénk furakodtak, anyu és Lacika közé. De hát
miért nem indul az a gyerek? Csak áll és áll, mintha megbabonázták volna...
Ekkor azonban megint kihajtott egy jármű a keresztutcából, egy rohanó jármű,
melyet mi nem láthattunk közeledni, csak ő.
Harmadszor is megállt a villamos. Leszállt a kifutógyerek, s mi csilingelve
folytattuk utunkat. Néztem én is, erősbödő kíváncsisággal, ott-e még a gyerek,
de már nem láttam. Anyu még látta. Anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, és
nézte Lacikát állhatatosan. Nézte, s én még nem láttam soha ilyen nézést.
Nemcsak a szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bőrének minden pórusával
és a bőr alatt feszülő idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt
önmagából, suhant végig az úttesten a fiához, s csak nézte. Csak nézte, nézte,
bepólyálta szeme barna bársonyába, körülvértezte szeretete vaspáncéljával, úgy
nézte, nézte, nézte azt a gyereket... Így csak ők tudnak nézni, az anyák.
Szeretetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeretetük, s egy
léghajót elkormányoznak e szeretet erejével, ha rajta utazik a fiuk...
Már a negyedik megállóhoz közeledtünk. Már el is fordultunk az Üllői útról,
s azt a járdaszigetet régen leradírozta a távolság, és még el is takarta a
kanyarulat. De ekkor az anya lassan fölemelte fejét, két barna szemöldöke
fölszaladt a homloka közepére, két ajka elnyílt egymástól, s köztük előbukkant
a nyelve hegye: Lacika lelépett a járdaszigetről.
Mosolygós szemmel kísérte nyomon. Ebből rögtön tudtam, hogy a gyereket nem
fenyegeti veszély, semmiféle jármű nincs a látóközeiben. Tudtam, hogy Lacika
nyugodtan megy át az úton, s tudtam - mert írva állt anyu homlokán -, hogy
szerencsésen átért a túlsó partra. Egy pillanat múlva fölrezzent az asszony, és
hátat fordított az ablaknak.
1953
Nyíregyházi Egyházmegye
H | K | SZ | CS | P | SZ | V |
---|---|---|---|---|---|---|
1 |
||||||
2 |
3 |
4 |
5 |
6 |
7 |
8 |
9 |
10 |
11 |
12 |
13 |
14 |
15 |
16 |
17 |
18 |
19 |
20 |
21 |
22 |
23 |
24 |
25 |
26 |
27 |
28 |
29 |
30 |
31 |