Kedves felkérésnek teszek eleget, amikor a kijevi zarándokút élményeit osztom meg Önökkel az egyedüli, határon túli (felvidéki) papné szemszögéből, így pár nappal később írva arról, hogyan éltem meg a zarándoklatot.

Megvallom őszintén, félve indultam neki az útnak, mivel úgy éreztem, testileg fáradt vagyok. Fogom-e bírni? Végül férjem biztatására útra keltünk.

Ukrajnai látogatáson már többször is részt vettem, de ez rokoni, baráti látogatás, vagy éppen vásárlás volt, azonban Huszttól tovább még soha sem jutottam.

Az ottani magyar papok szívélyes fogadtatása rendkívül kedves volt. Elindultunk az útvonalon: Ungvár-Lemberg-Kijev.

Első látogatásunk során részt vettünk az ungvári székesegyházban Szent Liturgián, később az ungvári görögkatolikus szemináriumot látogattuk meg. Utunk következő állomása a lembergi görögkatolikus szeminárium volt, ahol szállást is kaptunk. Lembergben látogatást tettünk a Szent György templomba, később további templomokat látogattunk meg, közben városnézésen, skanzen-látogatáson vettünk részt. Utunkat a Pocsajevi Lavrában folytattuk, ahol első megdöbbentő élményem az volt, amikor bepillantást nyertünk egy ördögűző szertartás folyamatába. /Bevallom őszintén, megrémültem./ A Pocsajevi Lavra gyönyörű fekvése, szépsége, tisztasága megfogott. A fejkendő használata külön élmény volt számomra, hiszen fejkendőben még sohasem léptem be templomba. Következő állomás: Kijev. Figyelmem először a hatalmas épületekre irányult. Látogatást tettünk a kijevi Pecserszka Lavrában, ami barlangkolostort jelent. Második nem mindennapi élményem a barlangkolostor látogatása volt. Sötét, szűk barlangban, gyertya segítségével közlekedtünk, sok ember egymás után, koporsók, mécsesek közt, ahol imádkozó emberek tiszteletüket fejezik ki szentéletű szerzetesek koporsói előtt, mély meghajlással, keresztvetéssel és koporsó-csókolással. Két barlang van a Pecserszka Lavrában: közeli és távoli. A közeli barlangba mentünk először – szinte nem is értettem mi történik körülöttem – később a távoliba mentünk, ahol jobban átéltem és átéreztem a barlang volt lakóinak, szentjeinek tiszteletét. Felnyitott koporsó elé érkeztünk, ahol a pap mindenkinek megkente a homlokát a mécses olajával és mindenki megcsókolta a koporsóban fekvő szentéletű szerzetes ruháját. Így tettünk mi is. Később még egyszer újra visszamentünk a közeli barlangba. Valami vonzott, nem éreztem félelmet. Ezután következett a főváros: Kijev. Kijev fejedelmi központ, csak utunk fő állomásait említve: látogatás a Szent Szófia katedrálisban, a Szent Mihály kolostorban, megálltunk az Arany-kapu előtt, láttuk a Dnyeper folyót, amely kettéválasztja a várost.

Szerintem mindenki aki ott volt, egyetért velem, hogy tartalmas zarándoklat volt a miénk, amiből nem hiányzott az imádság, és amiből mindnyájan erőt merítettünk. Nagyon jó dolognak tartottam, hogy a buszon sok ember megosztotta élményeit, észrevételeit, amiből tanulhattunk.

Hazaindulásunk egyik megállója a Lemberghez közel eső unyevi Sztudita kolostor volt. Később a Vereckei hágón s a Kárpátok hegyvonulatain keresztül hazafelé indultunk.

Visszaemlékezve a templomokra, kolostorokra, látom magam előtt az imádkozó embereket, férfiakat, nőket, gyerekeket, és nagy meghatottságot érzek. A keleti ember mély vallásossága nagyon tetszett, az utcán sétáló emberek nem szégyelltek keresztet vetni templomaik előtt.

Szeretném elsősorban Istennek meghálálni, hogy megengedte nekem, erőt adott ahhoz, hogy részt vehessek ezen a zarándokúton. Továbbá hálás vagyok mindenkinek, aki részt vállalt abban, hogy közel 60 ember számára felejthetetlen zarándoklatot biztosítson.

Köszönet érte mindenkinek!

Vaszilyné Károly Enikő
Tiszacsernyő, Felvidék

Szubjektív beszámoló a centenáriumi évet megelőző kijevi zarándokutunkról

Két vasárnap között került sor utunkra. Nem körutazás volt ez, hanem igazi zarándoklat, melyet számomra meghatározott e két vasárnap Liturgiájának evangéliuma. Előbb a százados hitvallása a Krisztusban megjelent isteni hatalomról, utóbb pedig a sátáni hatalom megbék-lyózó erejének feltárulása a gadarai megszállottban, mely fölött megtapasztalhatóan győze-delmeskedik ismét Krisztus. Zarándokok voltunk, igazi keresők, mint a hely szelleme által ihletett Zarándok, aki végül rátalál a Jézus-imára, s így zarándoksága megtelik értelemmel és tartalommal.

Több mint hatvanan keltünk útra az Egyházmegyéből és az Exarchátusból a két püspök atya vezetésével, a pasztorális helynök úr szervező irányításával: papok, tisztelendőasszonyok, s a különböző bizottságokban tevékenykedők képviselői, akikhez csatlakozott még a határon átkelve két „kalauz”: Szabó Kosztyu atya és Demkó Feri atya.

A forrásunkat kerestük, eredetünk útját jártuk, hogy a gyökerekre találjunk…, mert élni akarunk. Így érkeztünk utunk első állomásához Ungvárra, és siettünk a Szent Liturgia bemu-tatására a Székesegyházba. Abba a templomba, melyben anyai nagyapám végezte a Szent Liturgiát mindaddig, míg az ismert történelmi okokból hűsége miatt – sokakkal együtt – száműzött nem lett, s onnan visszatérve, soha többet nem léphetett ahhoz az oltárhoz. Amikor fiatalkoromban, még messze a rendszerváltástól, ott jártam, csak a nyitott ajtóig juthattam, meglehetősen morcos elutasítás hiúsította meg akkori imádságos szándékomat. Most teljesült régi vágyam, hogy egyszer ennél az oltárnál én is szolgálhassak, mely most, íme, megadatott. Jó érzés volt az új körülmények között, új helyen működő szeminárium falai közé lépni, mely szeminárium elődje volt édesapám papi felkészülésének helye, nagyapám pedig tanára. Kíváncsian várom, hogy vajon a régi tablóról kapkodva készült fényképen feltalálom-e valamelyiküket.

Lembergbe nem egészen ismeretlenül érkeztem, egyszer már volt módom eljutni oda. A hatalmas, modern szeminárium azonban, ahol két éjszakán szálltunk meg, teljesen új volt a számomra. Emlékezetes marad a harmonikus, arányos, szépen berendezett kápolnája. Ikonosztázionja egész utunk egyik legbensőségesebb emlékeként maradt meg bennem, nem függetlenül az ott töltött imádságos óráktól. Csak azt sajnálom, hogy a konferenciatermében lévő ikonkiállításra nem jutott elég idő.

Amikor először jártam Lembergben, háromszor ünnepeltem Pokrova ünnepét. Először ok-tóber 1-jén a mi naptárunk szerint, majd néhány nap múlva templombúcsúnk vasárnapján, s végül Lembergben, a Szent Júra Székesegyházban a Julián-naptár alapján. Most hasonló ada-tott: Péter és Pál főapostolok ünnepét másodszor ugyanebben a templomban ünnepelhettük kedden: „három főpap” Liturgiáján vettünk részt. Sokunkban hagyott mély nyomot, s kedves emlékként hoztuk magunkkal az asszisztencia szépen koreografált, de nem mesterkélt, lendü-letes, de nem elkapkodott szolgálatát, valamint a kórus emelkedett, méltóságos énekét. S nem fáradtunk bele a Liturgia végén sokszorosan ismételt éltetést hallgatni, melyben benne volt püspökeink és csoportunk köszöntése is. Lemberg még többségében görögkatolikus város. Néhány további templomának megtekintése, valamint az Arzenál néven ismert kegytárgybolt meglátogatása szerepelt még programunkban, s jutott idő vagy a skanzenben lévő fatemplom-ok, vagy pedig a múzeumban fellelhető ikonok megtekintésére.

Kijev felé folytatva utunkat tértünk be a pocsajevi Lavra megtekintésére. Igazi zarándok-hely, mely lenyűgöz méreteivel, történelmi múltjával, zarándokok tömegét vonzó jelenével. Itt is megtapasztalható, hogy a szláv lélek mennyire meg tudta őrizni vallásos hitét az elnyomatás, üldözés hosszú évtizedei alatt. Megcsodálni, megcsókolni az Istenszülő lábnyomát, áhítattal kortyolni a forrás vizéből, csendesen imába merülni a templom falai között, – mind-mind alkalom a Fönségessel való találkozásra. Kilépve onnan ismét templomot látok, s az egész táj, melyre lepillanthat az ember, az épületegyüttesek lenyűgöző látványa csendre, áhítatra, alázatra, további elmélyedésre indít. Ezzel egyidejűleg, ellentmondásosan, kicsit kapkodóan a modern technika által adottan arra késztet, hogy sűrűn kattintgatva a fényképezőgépeket, minél többet megörökítsen a látványból, ezáltal is segítve, hogy lélekben minél gyakrabban tudjon visszatérni oda. Kis kalandos kitérő után estére érkeztünk Kijevbe.

A csütörtöki nap fénypontja a kijevi Pecserszkaja Lavra megtekintése. Zarándokutunk egyik cél-, és fénypontja. Tudnunk kell, hogy – nevében is benne van – barlangkolostorról van szó. Hihetetlen, hogy ebben a közegben formálódott a keleti szláv keresztény lelkiség. „Barlanglakó Antal és Theodóz” a reggeli zsolozsmában vagy a lítia során énekelt „Üdvözítsd Isten…” kezdetű ekténiában ismételten felhangzó nevét hallva most már tapasztalatból nyert tudás, hogy itt volt áldásos tevékenységük, megszentelődésük helye. Visszaemlékszem: életem meghatározó templomában, Tolcsván meglepődve fedeztem fel, hogy a pócsi képet tartó „predella” megfeketedett ikont rejt, melyről kibetűzhető volt Antal és Theodóz neve. (Ma restaurálva az Egyházmegyei Gyűjteményt gazdagítja.) Most megilletődve jártam be a két barlangrészt, mint az általuk (is) megszentelt helyet, mely nem mentes magyar vonatkozástól sem: láthattam, és fohászt mondhattam a szentként tisztelt Magyar Mózes sírjánál, kiről nem sok évtizede tudhatunk.

Más magyar vonatkozású élményünk is volt. Visszatérve autóbuszunkhoz, tudtuk meg, hogy azt a helyet, ahol buszunk parkírozott, Magyar Dombnak nevezik, mivel a hagyomány szerint honfoglaló őseink Árpád vezetésével ezen a helyen pihentek meg. A közelben lévő emlékkőnél, melyen magyar nyelvű felirat is olvasható, megilletődve álltunk meg, s énekeltük el a Himnuszt, az út forgalmától nem zavartatva magunkat. Itt költöttük el aznapi egyszerű ebédünket, s közben alkalmunk nyílt a közvetlen közelben álló Szent Miklós görögkatolikus kápolna folyamatban lévő kifestését is megtekinteni.

Utunk során meghatározó, kiemelkedő volt Bogdán püspök atyával, az Ukrán Görög-katolikus Szent Szinódus titkárával való találkozás. A Feltámadás ünnepének tiszteletére épülő Székesegyház melletti kis fatemplom előtt várt bennünket. Amikor kiléptünk az autóbuszból, harangszó fogadott minket, s az eléje járuló két püspök atya elé díszes párnára helyezett keresztet nyújtottak. Szavai pedig szívet melengetően szóltak. A napi evangélium szavaira utalva azt az örömöt nyilvánította felénk, melyet Erzsébet érzett, amikor Mária az angyali Örömhír vétele után meglátogatta őt (ui. a Julián-naptár szerint ekkor ünnepelték az Istenszülő öltönyének Blachernében való elhelyezését). Emlékeztetett azokra a kölcsönösen elviselt ül-döztetésekre és szenvedésekre, melyet mindkét egyháznak el kellett viselnie, s a hitvalló helytállásra, mely összekapcsol bennünket, s a kölcsönös szeretetet mélyíti. Bemutatta nekünk az épülő Székesegyházat, melynek 2013-as felszentelésére szeretettel invitált bennünket, de közölte, hogy előbb nálunk akar ünnepelni, utalva a jövőre esedékes 100 éves jubileumunkra.

Nem mellőzhető el a Szent Szófia katedrális megtekintésének említése, mely monumentális épületegyüttes. Sajnos, csak múzeumként működik, de a legszebb, legméltóságosabb, legősibb emlékek őrzője. Felejthetetlen látvány a szentély apszisában látható Orans Istenszülő-kép, alatta pedig az Apostolok áldozása, mindkettő mozaik. A katedrális előtti tér túloldalán pedig a Szent Mihály székesegyház található. Erről tudni kell, hogy az eredeti templomot politikai indíttatásból felrobbantották, de a régi fellelhető dokumentumok, fényképek alapján eredeti formájában újból felépítették. A régi templomból kimentett mozaik-, és freskótöredékek a Szent Szófia katedrálisban lettek elhelyezve.

Hazafelé jőve még egy Sztudita-kolostor meglátogatása várt ránk Univban.

Szólni szeretnék még azokról a hosszú órákról, melyeket a buszon töltöttünk, s melyek nem voltak „üresjáratok”. Vagy imádkoztuk közösen a zsolozsmát, vagy pedig a „merre-hogyan” szempontból fontos teológiai, rítusbeli dolgokról folyt a beszélgetés, véleményfor-málás a püspök atyák vezetésével. S persze volt idő a bennünket ért hatások, élmények fel-dolgozására, újragondolására: elgondolkozni a kora reggeli órában a templom zsolozsmázó zsongásában gyertyát gyújtó, majd metániázó másfél éves gyermek látványán, a fiatal szerze-tesi hivatások megtapasztalásán, a csotkit viselő kezeken, a keresztvetés öntudatán, az erek-lyék tiszteletén, az ajkak által kifejezett hódolaton – meg azokon az artikulálatlan hangokon, melyek az ördögűzés szertartása alatt a templomból kiáradtak. Elgondolkozhattunk azon, hogy ami nálunk elképzelhetetlen, az ott természetes; miközben már ott sem csoda az, ami néhány éve nekünk is elérhetetlennek látszott.

Nem rózsaszínű felhőben utaztunk. Tapasztaltunk a szép és jó mellett visszásságokat is. Az egység útját kerestük, csendben talán szolgáltuk is, de tudunk a szakadásokról, melyet mindenki fájlal, de nem tud túllépni rajta.

Zarándokúton jártunk. Elmentünk keletre, hogy tapasztalatokban gazdagodva térjünk visz-sza, s hogy felismerjük, elmélyítsük rítusunkból fakadó hivatásunkat, mely talán abban (is) megfogalmazható, hogy nyugat határán a kereszténységétől messze került embernek önmagára találásához alternatívát mutassunk. Hogy ők is, mi is el ne felejtsük: az életünknek és a zarándokútnak van egy végpontja, mindkettőnek ugyanaz: a mindnyájunkat szerető, mindnyá-junkat hazaváró Isten.

Zarándokúton jártunk. Elmentünk keletre, hogy tapasztalatokban gazdagodva térjünk visz-sza, s hogy felismerjük, elmélyítsük rítusunkból fakadó hivatásunkat, mely talán abban (is) megfogalmazható, hogy nyugat határán a kereszténységétől messze került embernek önmagára találásához alternatívát mutassunk. Hogy ők is, mi is el ne felejtsük: az életünknek és a zarándokútnak van egy végpontja, mindkettőnek ugyanaz: a mindnyájunkat szerető, mindnyá-junkat hazaváró Isten.

Verdes Miklós

Ukrán testvéreinknél

Püspök atya lehetővé tette, hogy mint az egyházmegyében működő bizottság tagja, részt vehessek azon a zarándoklaton, melyen Ukrajnában kerestük görögkatolikus gyökereinket.

A hat napos úton (Ungvár, Lemberg, Kijev főbb állomásokon) laikusként szerzett ismereteim alapján foglalom össze élményeimet. Nem törekednék a sok-sok templom, emlékhely történelmének hallottak szerinti bemutatására, hanem az ott tapasztaltakat szeretném megosztani.

Először a görögkatolikus vendéglátókról szereztem mély benyomást, vendégszeretetükről, testvéri fogadásukról, jellemzően a szervező atyákra, és a szállás-, és étkezőhelyek személyzetére vonatkozóan. Szintén igen kellemes benyomás keltettek az utca emberei, akik rokonszenvesek, előzékenyek voltak a templomokban, utcán, boltokban is.

Második gondolatom természetesen a templomokban látottakról fogalmazódott meg bennem. Hála Istennek sok templom van Ukrajnában, sokat újítanak fel és újakat is építenek. Hírek szerint az állam is segíti az építéseket, noha az úgynevezett „hetven év” után igazán van hová tenni a hrivnyát. Áldoznak rá a hívek is, pénzben nem túlzottan bővelkedő kasszájukból. A templomok a helyi népművészeti hagyományoknak megfelelően díszesek, gondozottak. Sok középület, lakóház felújítása, építése is látható volt. A kertek és termelvények dúsak, gondozottak, szorgos emberekre utaltak.

Az volt az érzésem, hogy Isten áldása van munkájukon.

Amit nehezen értettem meg, hogy a görögkatolikus templomok zömében, de az ortodox templomokban is, csaknem kizárólag barokk festmények díszítették az ikonosztázionokat, falakat. Lembergről – Galicia fővárosáról – tudjuk, hogy évszázadokon keresztül Lengyelország része volt, ezért hát a nyugati hatás, de Kijevben végképp hiányoltam az eredeti ortodox ikonokat. Az újonnan épült kijevi görögkatolikus székesegyház falaira applikált festmények a leginkább jellemző latin díszítést idézték bennem. Sok templomban az át-, és újjáépítések, újrafestések miatt valószínűleg műemléki szempontokból is együtt voltak láthatók a régi ikonok és az újabb barokk festmények. Leolvasható volt róluk a történelem. Meglepő volt számomra az egyébként a latin testvéreinknél jellemző ereklyetisztelet.

Ezekben a templomokban, őszintén szólva, nem találtam meg teljes mértékben az általam várt görögkatolikusságunk ortodox gyökereit.

Végtelenül örültem annak, hogy hétköznap lévén a templomok nyitva voltak. Folyamatos volt az imádkozni, gyertyát gyújtani betérő hívők áhítata. Remélhetőleg a jövőben mind több honi templomunkban is megoldható lesz a közbiztonság, és szertartáson kívüli időben is betérhetünk az előcsarnokokba egy-egy imára, fohászra utazásaink során vagy bármely ihletből. Természetesnek tűnt az imádkozó hívek által végzett sok metánia, amiből arra következtettem, hogy mély Istenhit, vallásosság hatja át ukrán testvéreinket.

A sok közül harmadik élményemről szeretném elmondani, hogy ismét megerősödött bennem az az igény, hogy ha lehetséges, egyházi szervezésű és vezetésű utazásokra menjünk kirándulni.

Minthogy zarándoklaton vettünk részt, a püspök atyák vezetésével végigimádkoztuk az utat. Az utazás kisebb fáradalmait, a szerényebb körülményeket mindannyian alázattal vettük tudomásul.

Végtelen mély, szeretetközösségre jellemző benyomást keltett a püspök atyák, a helynök atya, a résztvevő atyák és a tisztelendő asszonyok közvetlensége, előzékenysége, a laikus hittestvérek barátságossága. Isten áldja meg mindnyájukat! Az úton velem részt vevő hitvesemmel együtt köszönjük valamennyiüknek!

Feczkó Sándor

Képek az eseményről megtekinthetőek ITT.

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum