HÍRARCHÍVUM

Ki kinek a pártján áll?

Ki kinek a pártján áll?
2012. december 29. 20:27

Kötve hiszem, hogy az emberi erőforrások miniszterének földi pártfogóra volna szüksége, s billentyűzetet nem is azért ragadok, hogy az ő védelmére keljek. Megvilágítani próbálom csupán, hogy Balog Zoltán miért látja tisztán a görögkatolikus egyház pedagógiai gyakorlatát a Huszár-telepi iskolában. Arra ugyanis még nem találtam magyarázatot, hogy akik nem látják, azok vajon miért nem tudják, vagy miért nem akarják látni.

„Az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) megrökönyödéssel értesült” (http://www.commmunity.eu/cfcf/2012/12/23/balog-miniszter-a-szegregacio-partjan/), hogy Miniszter úr a Sója Miklós iskola mellé állt. Híradásukban ugyan úgy fogalmaznak, hogy ez a kiállás nem egyéb, mint a „lándzsatörés a szegregáció mellett”, de nem is csoda, hiszen olvasatukban ez az iskolánk nem egyebet tesz, mint nemzeti hovatartozás alapján elkülöníti a cigánygyerekeket. Számomra sokat elárul – hogy ne mondjam, leleplező –, hogy ennek igazolására annyi félremagyarázást, csúsztatást alkalmaznak, hogy az ember kénytelen patikamérlegen kiválasztani minden szavát, mert érezhetően ugrásra készen próbálnak belekötni. Ezekre a csúsztatásokra is próbálok rámutatni jelen írásomban.

Vajon mi vezette a Görögkatolikus Egyházat abban a törekvésben, hogy iskolát létesít egy roppant rossz körülmények között élő embercsoport számára? Tény, hogy korábban ezen a területen nem volt iskolánk, az eddigi lelki, lelkipásztori támogatásunk csekély és töredékes volt ebben a városrészben. De vajon miért hoz létre – nyilvánvalóan sok bajjal és anyagi gondokkal járó – intézményt az Egyház bárhol is? Mi célja lehet vele? Gondol egyet, és azt mondja, kimegyek szegregálni?! Nem ülhetne a püspök békésen a hivatalában, beburkolózva a lelkiismeretébe, hogy elég gyermeket oktat már az iskolákban (óvodákkal együtt mintegy 3500-at), elég gyermekről gondoskodik a szociális hálózatában (kb. 900-ról)? Mi ütött belé, hogy nekigyürkőzik, és ott, ahol addig még nem volt intézményük, elkezd módszeresen szegregálni? Miért nem fogják fel a vádlóink, hogy amikor az Egyház – Krisztus sürgető szeretetparancsát követve – tevékenykedik, akkor nem társadalmi problémákat akar megoldani, hanem egyszerűen segíteni azokon, akik rászorulnak? Egészen más egy város iskolaprogramja, mint az Egyház oktatásra, nevelésre való törekvése.

Ezért „MÁS” ez a helyzet, mint amit ugyanez a jogvédő alapítvány itt talált 5 évvel ezelőtt a városi fenntartású iskolában, vagy amit egyes önkormányzatok, iskolák a romaszármazásúak kárára végeznek. Ezzel szemben, kiforgatva a Miniszter szavait a hivatkozott cikkben csak azt emelik ki, hogy a Miniszter szerint „MÁS esetekben a bíróságok szigorú ítéleteket hozzanak”, de itt ne! A bírósági tárgyalás során is ezzel szembesülünk, hogy vádlóinknak nincs szemük a tisztánlátásra. Nem tudják, vagy nem akarják észrevenni, hogy minden helyzet, és minden megoldás más és más. Aki csak egyféle világot lát, az mindenre csak egyféle megoldást tud. Nem bánom, de legalább hagyjon esélyt annak, aki lát és tud is ennél többet.

„Bár a miniszter elismeri, hogy , álláspontja mégis ellentmond több évtizedes szakmai tapasztalatoknak, és a Magyar Tudományos Akadémia kutatási adatainak is”. Az alma piros, de a meggyszüretet időben el kell kezdeni. Ilyen gondolati ugrabugrákkal kell állandóan vesződnünk. Nem állítja, gondolom, a Miniszter, hogy szegregálni kell – Huszár-telepi nyilatkozatában épp az ellenkezőjére hívta föl a figyelmet –, mint ahogyan a Görögkatolikus egyház sem híve az elkülönített oktatásnak. Inkább arra szólít föl, hogy vizsgáljuk meg jobban, mélyebben, pontosabban a helyzetet. Ő járt az iskolánkban, nem is egyszer, látta, látja, hogy milyen munkát végzünk a gyermekek és családjaik érdekében és körében. A jogvédők – hiába hívtuk őket – nem jöttek el. Bár ez talán nem biztos, mivel kaptunk jelzéseket, hogy az ottani igazgatónő tudta és engedélye nélkül jártak az épületben, készítettek fényképeket. Mint ahogy a telepen is jártak, lejöttek Budapestről, hogy interjúkat készítsenek. Találtak is egy férfit és egy nőt, aki pontosan úgy nyilatkozott, ahogy nekik arra szükségük volt. A titkos iskolai látogatás is – ha valóban volt – vélhetően csak arra kellett, hogy olyan képet készíthessenek, ami az alapfelvetésüket igazolja: itt szegregáció folyik. Sajnos arra nem fordítottak energiát, figyelmet, hogy valóban megismerjék a munkánkat, vagy az egyes gyermekek és családjaik életét. Budapestről mondják meg, hogy mit kell tennünk, mi pedig itt élünk közöttük, és látjuk, hogy mire van szükségük.

„Mi nem szeretünk integrálni” – idézi ügyvédünket a bíráló cikk. Csak a folytatást hagyja ki, amelyben kifejtjük, hogy mi a beilleszkedés segítésének, a felzárkóztatásnak, az átfogó, ugyanakkor személyre szabott nevelésnek vagyunk hívei. Azt nem szeretjük, ha az integrációt abszolutizálják, ha a szükséges feltételek hiánya ellenére is erőltetik. Ha mechanikusan akarják megvalósítani azt, amit mi szép szóval, jó szívvel, lassan kívánunk fölépíteni. Való igaz, nem szeretem, ha az integráció kardját villogtatják, rémisztve vele nem csak az alpereseket, hanem magukat a gyermekeket és szüleiket is, akik viszont nagyon jól érzik magukat az Egyházunk feléjük kinyújtott ölelő karjaiban. „Ez akkor is káros, ha jól érzik magukat benne” – vélem hallani az integráció harcosainak magabiztos diagnózis-jelentését.

„Miért káros a cigány gyerekek elkülönített oktatása? A választ…” nem csak CFCF ismeri. Káros, ha különböző kultúrában élő gyermekek nem találkoznak, ha nem ismerik egymást, ha nem hatnak serkentően egymásra, és még sorolhatnánk a jól ismert érveket. Ehhez nem szükséges nemzetközi szakértőket fölvonultatni. Ezt a tényt senki nem vonja kétségbe. Nem ezt a nyilvánvaló igazságot kell ismételgetni és számadatok ezreivel bizonyítgatni. Az a kérdés, azt kell, könyörgöm, megvizsgálni, hogy mit végeznek a keresztény pedagógusaink az iskolában, mivel hódítja meg Zoli atya nem csak a gyermekeket, de a szülőket is, milyen összetett képzést és oktatást ad ez utóbbiaknak a görögkatolikus egyházunk felnőtt képző intézete. Ezzel szemben csak azt a teljesen hamis állítást halljuk – immár többedszer is, hogy a Kormány meg az Önkormányzat „többlettámogatást” nyújt az iskolának. Ez az állítás nem csúsztatás, hanem hazugság. Semmiféle többlettámogatást nem kapott az iskola sem a várostól, sem a kormánytól. Viszont ennek a téves közlésnek ismételgetése a sajtóban arra nagyon alkalmas, hogy a közvéleményt megtévessze.

 „A szeretet ünnepén emlékeznünk kell arra, hogy nem elég a cigány gyerekeket szeretni, nem elég hinni, hogy segíthetünk rajtuk, ha azt többségi társaiktól elkülönítve tesszük…– mondta el Mohácsi Erzsébet, a CFCF elnöke”. Az állítás igaz, de kiegészítendő. Nem elég az sem, hogy autóbuszokkal elszállítjuk őket a számtani alapokon meghatározott iskolákba, és akkor – mintegy magától – a teljesen más környezethez szokott gyerekek máris tanulnak, mint a kisangyal, és óriás léptekkel haladnak a diploma és a társadalmi beilleszkedés felé. A jogot védő és minket támadó egyesület ugyanis szemlátomást ezt kívánja elérni. Hiszen a korábbi – általuk is elismerten – rosszul sikerült, „rideg integráció” tapasztalata ellenére már nyáron azt követelték, hogy azonnal zárjuk be az iskolát a többi beiratkozni akaró gyermek elől. Mindegy, hogy mi történik a gyerekekkel, csak érvényesüljön a jog. Én pedig, nagyszerű munkatársaimmal együtt a gyermekeink javát, személyes érdekeit tartom szem előtt, és ha a jog nem ezt teszi lehetővé, akkor a jogalkotókkal van baj. Nekem egy törvényem van, az Evangéliumé, a szeretet törvénye, és állítom, vallom, hogy ehhez kell igazítani a társadalmi törvényeket is. Különben káosz lesz ezen a földtekén. 

„A görögkatolikusok az oktatási integrációt ültették a vádlottak padjára” – olvasom meglepve a CFCF nyilatkozatát. Az igazság viszont az, hogy mi senkit nem citálunk bíróságra, egyetlen józan pedagógiai módszert nem ítélünk el. Mindenkit hagyunk dolgozni és építeni úgy, ahogyan jónak látja. Olyan nagy dolog, ha mi is ezt szeretnénk kérni másoktól? Elgondolkodtatónak és bizonyos szempontból érthetőnek tartom a hatgyermekes édesanya szenvedélyes szavait, amelyet a cikk, mint véres inget lobogtat: „…ha bezárják az iskolát, akkor zárják be a telepet is”. A jogosnak tűnő elképzelést ki valósítsa meg és hogyan? Tegyük fel, bezárják a telepet, holnaptól senki nem mehet oda. Autóbuszok állnak rendelkezésre a kialakult helyzet megoldására. Az addig szegénységben élő embereket vigyék más helyre... Nem merülök bele a káosz ecsetelésébe, de talán e nélkül is fölsejlik, hogy a probléma sokkal összetettebb, semhogy egy csapásra, egy bírói ítélet kimondásának köszönhetően megoldódhatna. Mégis ebben bízik az alapítvány? Mi a nehéz helyzetben egy megvalósíthatóbb úton indultunk el: inkább közéjük megyünk, velük élünk, és mintegy belülről próbáljuk meg élhetővé tenni azt a világot, amiben élnek. Kétségtelen, ehhez nagyon sok változásra, változtatásra van szükség fizikai, szellemi és lelki értelemben egyaránt. Már elkezdtük, s remélem, folytathatjuk is.

„Az eddigi összes perét megnyerő CFCF üzenete mit sem változott”. A maguk igazát hangoztató jogvédők szükségesnek tartják e ponton is félrevezetni olvasóikat. Ugyanis nem nyerték meg minden perüket, és ahol nyertek, ott sem mindig azt érték el, amit szerettek volna.

„Sem az önkormányzati, sem az alapítványi, sem pedig a felekezeti iskolaszervezés nem adhat kibúvót a szegregáció híveinek” – olvassuk. Nincs menekvés, reszkessetek másként gondolkodók! Két féle embertípus van: integráló és szegregáló. De még azt is megbüntetjük, aki egyáltalán fölveti, hogy másként is lehet.

„A hatályos törvények szerint cigány és nem cigány gyerekeket együtt kell oktatni világi és egyházi iskolában egyaránt”. Természetesen. Ki vonja kétségbe? A Görögkatolikus Egyház biztosan nem. Éppen egyházunkat emelik ki gyakran, mint amely sokat tett a cigányság és a mélyszegénységben élők fölemeléséért. „A szülők nem a felekezeti oktatás, hanem az iskola közelsége és a sokszor a zaklatásba torkolló többségi előítéletek miatt választják a görögkatolikus iskolát”. Furcsa vád velünk szemben! Nem kétséges, percig sem tagadtuk, hogy oktatási-nevelési törekvésünk egyik fő oka és eszköze, hogy közel legyünk hozzájuk. Fizikailag is közel annak érdekében, hogy a szívükhöz is közel tudjunk kerülni. Az is igaz, hogy az oda járó gyermekek közül sokan nem görögkatolikusok. Nem firtatjuk sem a vallását, sem a nemzeti hovatartozását egyiküknek sem. Kárhoztassanak bár, de mi nem zárjuk be az ajtót egyetlen cigánygyerek előtt sem annak okán, hogy bent már esetleg van tíz másik. Noha ezzel bizony súlyosan megsértjük az integráló képlet kérlelhetetlen követelményét. Minket más matematika vezet. Azzal számolunk, hogy kinek van szüksége segítségre, és azzal is, hogy ki veszi azt szívesen. Mert ez sem mindig azonos. No, és azért ne adjuk meg neki, mert támad a CFCF? Mi inkább követjük a lelkiismeretünk szavát, amely szerint minden emberen segítenünk kell. Ha esetleg vallási identitásukat félti a jogvédő alapítvány, akkor nyilatkozatot teszek, hogy senkit nem akarunk görögkatolikussá tenni. A katolikus mellett van protestáns hitoktató is az iskolában, óvodában. Viszont érthető, hogy befogadó egyházunk intézményét választják azok, akik már sokat szenvedtek „a zaklatásba torkolló többségi előítéletek miatt”. Ez várjon inkább rájuk? Mindegy, nem ez a lényeges, hanem a hatályos jogszabály érvényesítése. Ezért harcol az alapítvány velünk szemben!

Szerintük a város „jelentős összegeket juttat az egyháznak a korábban a szegregáció miatt bezárt cigányiskola újranyitására”. Ez annyira ütős érvnek tűnik, hogy egyetlen cikkben kétszer is szerepel. Semmiféle külön juttatást nem kapott az Egyház ezért a munkájáért – a Jóistenen kívül – senkitől. Nem tudom, nem nekünk kellene-e az ilyen jellegű többszörös hazugságokért, alaptalan hangulatkeltésért beperelnünk az felpereseinket.

A hangulatkeltés lassan talán lelepleződik. Igaz, hogy több pert megnyert a jogvédő alapítvány, de harcos kiállásuk vajon segíti-e a társadalmi megbékélést. Munkálkodásuk, mely inkább áskálódásnak tűnik, eléri-e, hogy magyar hazánkban egyre békésebben éljenek együtt magyarok és cigányok? Legalábbis a fájdalmas atrocitások élveteg bemutatói, a nemzetiségek és társadalmi rétegek szembenállásáról szóló híradások fáradhatatlan terjesztői mennyire akarják szolgálni a békés egymás mellett élést? Ilyet ugyan nem tesz az alapítvány, nem az ő szemükre akarom mindezt vetni, de mégis hasonló hozzáállást érzékelek.

Nem akarom a szereplőket sem összekeverni, de mégsem tartom jelentéktelennek, hogy a minket támadó Mohácsi Erzsébet testvére, Mohácsi Viktória, aki korábban maga is roma jogvédő, sőt, Európai Parlamenti képviselő volt, úgy nyilatkozott, hogy „Magyarország nagyon közel van a polgárháborúhoz” (http://kanadaihirlap.com/2012/12/13/mohacsi-viktoria-a-cbc-n). Lehet, hogy Kanadából – ahová ki tudja, ki elől menekült? – így látszik, vagy az itthonról kijuttatott tájékoztatások ezt érzékeltetik vele(?!), mindenesetre, hála Istennek, mi, akik itt élünk, akik élni, dolgozni, építeni, másokon segíteni akarunk, nem így látjuk. A polgárháború rémhíreit továbbá ekképpen ecseteli a kimenekült roma jogvédő: „Az biztos, hogy a mi népünk áll majd a vesztesek oldalán, mert nincsen pénzünk és nincsenek fegyvereink”. Fegyverkezzünk? Az igaz, hogy most hadakozunk, pedig mi nem szeretnénk. Sőt, sokkal inkább azt kívánjuk, hogy mihamarabb elássuk a csatabárdot, s végre teljes energiánkkal a rászorulók felé fordulhassunk, ne pedig a bírósági tárgyalóteremben vesztegeljünk órákon, napokon át, vagy védekező írásokat kelljen fogalmaznunk éjszakánként. Ezt az írást is inkább felvilágosításnak szántam, hogy lássunk végre tisztán.

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum

ÖN ITT VAN JELENLEG:

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2019 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert