HÍRARCHÍVUM

Máté-passió vetítés a Panagia Központban

Máté-passió vetítés a Panagia Központban
2014. április 3. 08:43

Szeretettel várunk mindenkit Bach Máté-passiójának megtekintésére 2014. április 7-én 18.30-tól.

Helyszín: Panagia Központ, 1056 Budapest, Molnár utca 3. (fsz.)

 

Részletek:

J. S. Bach: Matthäus-passion [1727] (Máté passió)

Orchestre de Chambre de Paris, Schola Cantorum of Oxford, Maîtrise de Paris, 2011.

Vezényel: John Nelson

Video: Louise Narboni

* * * 

Werner Güra - evangélista

Stephen Morscheck - Jézus

Lucy Crowe - szoprán

Christine Rice - mezzoszoprán

Nicholas Phan - tenor

Mathew Brook - basszbariton

Bertrand Grunewald - basszus

* * *

2 óra 57 perc

 

"Bach Máté passiója Máté evangéliumának szenvedéstörténetét… Bemutatja? Megzenésíti? Zenébe önti? Elénekli? Zenében előadja? Bizonyos: az európai zeneirodalom egyik legnagyobb alkotása. Ugyanakkor — és elsősorban — a kereszténység egyik tanúja és egy hitvalló keresztény, Johann Sebastian Bach személyes tanúságtétele. Az ősbemutató 1727. április 11-én volt a lipcsei Tamás-templomban. Bach halála után a mű feledésbe merült, de szerencsére nem elenyészett, hanem csak megpihent. Felix Mendelssohn-Bartholdy fedezte fel ismét, és 1829-ben előadta. Azóta generációk hallgatták, hallgatják, és minden bizonnyal hallgatni fogják. — De mit hallanak-hallgatnak, amikor a Máté passió zenéje felcsendül? Mi szólal meg? Mi az a szédület, ami elfog, és magával ragad, ha hiteles előadásban és hiteles helyen előadják — és hitelesen hallgatják?

Bach Máté passiója nem egyszerűen keresztény zenemű, hanem a hangzó kereszténység. Ezért a „hiteles” előadás, helyszín és hallgatás lehetősége. Hogyan kell ezt érteni?

A kereszténység nem természetes religio, nem az embernek a megértésre és a biztonságra irányuló természetes vágyakozása táplálja, ezért nem világmagyarázat és nem a biztonság ember szabta reménye. A kereszténység kinyilatkoztatott misztériumvallás. Az az Isten, akit megvall, nem mérhető a pogány vallások istenségeihez, akik alapjában véve a dús képzeletű ember tapasztalásának a saját ésszerűsége határain belül megrajzolt eleven alakzatai. A Biblia Isten elképzelhetetlen. Csak önmaga léptékéhez igazodik. Ez a lépték pedig az ember számára mérhetetlen, ezért Isten elgondolhatatlan és felfoghatatlan. Követése nem a belátható világhoz szabott józan mérték okos megtartása, hanem éppen ennek a mértéknek a szabad elhagyása egy fölmérhetetlen ígéret beteljesedésének a reményében. Átlépés az isteni lépték kifürkészhetetlen terepére. A keresztény hit meredélyei, kapaszkodói és roppant szakadékai közepette az ember könnyen megszédül, elfárad, feladja, és megesik, hogy egyszerűbben járható életutat, kiszámíthatóbb életformát választ, esetleg kezesebb, ismerősebb istenségekkel. Ezért a kereszténységhez hivatásos vezetők kellenek, akik meghívottak, akiket ez az Isten a maga tetszése szerint kiválasztott, és abban a kegyelemben részesített, hogy feltárta nekik roppant lénye hullámzó valóságát, majd azt a nehéz sorsot szabta számukra, hogy segítsék azokat, akik elszánják magukat a keresztény hitre, de lábuk folyton remeg, és meg-megszédülnek útközben. Amúgy ez a botladozás és szédülés teljes mértékben érthető, az egészséges emberi értelem normális viselkedése, annak jele, hogy az ember észleli, hová került, hol jár, kivel-mivel is van dolga. Ha nem is látványosan, de titokban mindenki szédül és bizonytalan a keresztény vallás követőjeként. Ezért kell a segítség. Az nem elég, ha egymásba kapaszkodunk. Olyan is kell, aki Istenbe kapaszkodik, mert Isten nagyon közel engedte magához, és elég erőt adott neki ahhoz, hogy képes legyen beléje kapaszkodni, hiszen ez az Isten tüzes oltár és száguldó vihar, ezért csak azok tudnak valóban őbeléje kapaszkodni — nem pedig valami jámbor gondolatba, óvatos reménybe vagy filozófiai eszmébe valamiféle istenről —, akiket kegyelmével ő maga ragadott meg, akik szédületének Isten a centruma.

A kereszténység legfőbb misztériuma — legszédítőbb mélysége és magassága — a húsvéti eseménysor, a Názáreti Jézus szenvedéstörténete, halála és feltámadása, aki ezáltal Krisztusnak és Isten Fiának bizonyul a hitben. Ez a grammatikailag egyszerű mondat maga a kereszténység: olvasva ártalmatlanak és világosnak tetszik, ám aki mondatnak olvassa, az semmit nem észlel a mélyén fortyogó vulkánról. Aki viszont megáll az egyes kifejezéseknél, elidőz a kifejezések kapcsolatánál, megpróbálja megérteni az egyikből a másikat, az utóbbiból visszatekint az előbbire, majd igyekszik felemelkedni a mondat egészéhez, azt hamar elfogja a szédület. Ez a szédület jó és helyénvaló. Mert Isten közelében az ember szédül. Ott ez a normális állapot. Csak az képes megmaradni, aki megtanult kitartani a szédületben, de nem úgy, hogy megszüntette, vagy már túl van rajta, mert megszokta — még egy valamire való pogány istenséget sem lehet megszokni, hát még a Biblia Istenét! —, hanem úgy, hogy megtanulta átadni magát e szédület felhajtóerejének. Ezek a szentek. Ők segítenek nekünk kitartani. Közelükben nem szűnik meg a szédület, hanem irányt nyer és bíztatást: példájuk erejével Isten felé lendít.

A segítők egyike Johann Sebastian Bach. Mestere a szédületnek. Katedrális építő. A katedrális az arányok és mérték közé rendezett szédület. Az ember egyszerre elvész és megszentelődik benne. Bach két Passiója zenei katedrális. A passiót elbeszélő mondatok szédületében úgy tart meg bennünket, hogy visszafogja az időt, áriákkal lelassítja az események menetét, ezáltal felnagyítja a történéseket és személyes jelenlétre hív a jelentések mélységébe. Az áriákban meg-megállunk, elmélyedünk, egyedül vagyunk az érzelmekkel, a történések jelentésével. A korálokban azután összekapaszkodunk és továbblépünk. Így szédelgünk végig a passiótörténeten, ami a keresztény Isten legtitokzatosabb története. Mindez a francia királyok hagyományos temetkezési helyszínén, a Saint-Denis apátság katedrálisában történik. A katedrálist nem látjuk, hanem halljuk: a visszhangból érzékeljük. Így illő, hiszen itt valójában Bach katedrálisában vagyunk. A kereszténység amúgy sem látványosság. Fides ex auditu — a hit hallásból ered…

Bach zenéje soha nem kerekedik felül a hit üzenetén, hanem hordozza és a hitből lélegzik, ezért a hordozó és hordozott együtt van. Az egyiket, a zenét, hallgatni, a másikat, az üzenetet, hallani, meghallani kell — és kellő bátorsággal szabadon hallgatni rá. Bach Máté passiója egyszerre zenei történés és hitesemény: hitből fakadó zene. Természetesen mestermű. De miként a Saint-Denis katedrális sem pusztán az építőmesterek szakmai tudásának, hanem hitük erejének a tanúja, és aki az utóbbit nem észleli, az a valóságos katedrálist sem látja, a Máté passió se merőben a lipcsei kántor zenei remeklése, hanem Bach hitének tanúja. Aki nem erre irányítja fülét, az hangokat fog ugyan hallani, szépen hangzó hangokat, de nem fogja hallani Bach János Sebestyén Máté Passióját. Kövekkel/hangokkal lesz dolga, nem lép be a katedrálisba (egyikbe sem). Kívül marad.

És — vagy mert — nem fogja el a szédület."

(Gáspár Csaba László)

 

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum

ÖN ITT VAN JELENLEG:

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2017 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert