PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Pannónia Kávéház

Hárman az úton

Rubóczkiné Kiss Hajnalka tárcanovellája.

- Na, nem jösztök, lyányok! – rikkantott hátra Templomos Marcsa, ahogy hetvenkét évét meghazudtolva egy nagyobb pocsolyán átszökkent. Mivel háta mögül csak valami nyögésfélét hallott, szikkadt nyakán egyet billentve vissza is sandított a sáros úton mögötte araszoló másik két nőre.

Azok ugyan már régen voltak lányok. Még a fiatalabb, a kerekded Zsuzska is közelebb járt már a negyvenhez, mint a harminchoz, a hamuszín arcú Vera meg éppen ma töltötte az ötvenötöt.

- Én nem tudom, hogy bírja ez így magát… morogta Zsuzska, a pocsolya szélén csúszkálva, de hangosan azért csak ennyit kiáltott oda az öregasszonynak:

- Várjon már, Marcsa néni, az ég áldja meg! Vera néném cipője beleragadt a sárba.

És csakugyan, az út közepén ott szerencsétlenkedett Vera. Féllábon, mezítláb, mérlegállásban próbálta éppen kihalászni a nagy, elnyűtt férficipőt a vendégmarasztaló dagonya kellős közepéből.

- A bajnak vettél fel ilyen nagy cipőt magadra?! – korholta Marcsa néni, mikor már mindhárman egymás mellett rótták a népszerű búcsújáróhely felé vezető utat.

Vera egy darabig szótlanul lépegetett, de aztán alig hallhatóan, nehézkesen mégis belefogott. Akadozva beszélt, mintha az ő torkát is valami sűrű, fekete sár borítaná. Sár, amit a hónapok alatt elsírt könnyek duzzasztottak. Sár, ami tán sose szárad fel.

- A férjemé volt ez a cipő… sóhajtott egy nagyot. -  Minden évben együtt zarándokoltunk el ide a születésnapomon. Azt mondta, hálát akar adni értem a Jóistennek… Én csak nevettem rajta. Mindig azt válaszoltam rá, hogy nagyon jámbor ember ő, ha az istencsapásért is hálát tud adni… Azt gondoltam, ha az ő cipőjében jövök, kicsit olyan lesz, mintha velem lenne ő is…

 

- Hát, elég bolondság volt ekkora útnak egy ilyen gyatra cipőben nekiindulni. – sommázta a véleményét szárazon Marcsa néni, és mérgesen húzott egyet álla alatt a fekete fejkendőn.

 

De ezt már Zsuzska tényleg nem hagyhatta szó nélkül. Szeme csak úgy szikrázott, ahogy felcsattant.

- Ej, hát van magának szíve! Vera néném szerette az urát! Mindent mindig együtt csinált András bátyámmal, persze, hogy most árva!

- Szerette… morogta az öregasszony, és még jobban megszaporázta a lépteit.

- Hagyjad csak… – csitította Vera a még mindig fortyogó Zsuzskát, de azt nem lehetett olyan könnyen lecsillapítani.

- Igen, – tette hozzá még jó hangosan, hogy azért Marcsa néni is biztosan meghallja elöl – kőből van magának a szíve. Olyan hideg és kemény kőből, mint amiből a Lourdesi barlangot rakatta a templom udvarára…

A vénasszony nem válaszolt, csak még jobban igyekezett.

Vagy jó órányit kutyagolhattak így: elöl az öreg, hátul a másik kettő, mígnem egy útszéli kereszt mellé értek. Marcsa néni egy darab műanyag fóliát vett elő viseltes táskájából, és akkurátusan leterítette a kereszt tövébe, a fűre.

- Itt leülünk egy fohásznyit. – jelentette ki, és a másik két nő nem is nagyon ellenkezett. Azért mégiscsak tanácstalanul tébláboltak. Bár hajnal óta talpon voltak, izmaik kívánták is a pihenést, a nedves fűre nem nagyon akaródzott leülniük. 

– Elfér itt még kettő. – csapott az idős asszony maga mellé a fóliára, ahogy meglátta amazok tétovázását. Csakhamar már hárman gubbasztottak a kereszt tövében, álmosan hunyorogva a reggeli, fakósárga napsütésben.

- Jó nagy eső esett az éjszaka. – bökte ki végül Zsuzska, mintegy bocsánatkérésként.

- Jó nagy. – hagyta rá Templomos Marcsa, ami azt is jelenthette, hogy a bocsánatkérés immár elfogadva.

A fiatalasszony kis termoszt szedett elő színes hátizsákjából és meleg kávét töltött a termosz tetejébe.

- Kér? – kínálta Marcsa felé a zamatos, barna nedűt, de amaz csak szigorú büszkeséggel rázta meg a fejét.

- Ha én zarándoklok, nem eszek, nem iszok.

Zsuzska maga hajtotta fel a kávét, Vera pedig egy műanyag dobozt kotort elő. Meggyes pite illata töltötte meg a levegőt.

-Vera néném csinálja a legjobb pitét a faluban! – dicsérte Zsuzska, és biztonság kedvéért két szeletet is elvett a süteményből.

- Tényleg olyan jó? – kérdezte az öregasszony, szeme sarkából sandítva, ahogy Zsuzska gyors egymásutánban el is tüntette a szeleteket.

- Isteni! – lelkendezett amaz, szája sarkáról már a porcukrot törölgetve.

- Kóstolja hát… nyújtotta bátortalanul a dobozt az öregasszony felé, aki rövid habozás után mégiscsak elvett egy szelet édességet.

Most mindhárman ettek. Nyelvükön szinte olvadt a tészta és a lédús, édesen- savanykás meggy. Nem beszéltek. Hallgatták a madarakat, amelyek kezdtek magukhoz térni az éjszakai zuhé után.

- Az én uram nem volt jó. – szólalt meg Marcsa néni maga elé meredve, csak úgy, indulat nélkül görgetve a szavakat. Kegyetlen kutya egy természet volt. Ha ivott, akkor mindig megvert. És hát ritkán volt józan… Volt úgy, hogy két bordámat törte el…Mikor aztán hetvenben kiment Kuvaitba a vállalattal dolgozni, hát nem szégyellem, én megkönnyebbültem. Ritkán jött haza, ritkán írt. Én magamban jól boldogultam. Hordtam a tojást hajnalban a piacra, dolgoztam a háztájiban. Jól megvoltam.

Aztán egyszer csak megírta, hogy vége van a munkának. Hogy hazajön.

És akkor én beültem reggel a templomba, a boldogságos Szűz Mária lába elé… És én egész nap ott imádkoztam…

Aztán jött a távirat, hogy munka közben baleset érte… Küldtek utána kártérítést, de nekem az nem kellett…

Abból rakattam a templom udvarára a barlangot. – tette még hozzá, aztán szedelőzködni kezdett.

Vera és Zsuzska is megindult. Most már mind egymás mellett haladtak, egy ritmusban, lépteiket akaratlanul is egymáshoz igazították. Zsuzska egy Mária-éneket kezdett el dudorászni, aztán minden lépéssel egyre hangosabban énekelt. Úgy énekelte az egyszerű sorokat, mintha azok nem is a torkából, hanem egyenest a szívéből törtek volna fel a kék ég felé.

Hamarosan két másik hang is kapaszkodott a tiszta, erős dallamhoz: egy bátortalan, gyengébb, meg egy öregebb, magabiztos hang. Mire az összes versszakot végigdalolták, még a nap is erőre kapott.

- Kisbabát szeretnék. – mondta hirtelen Zsuzska, ahogy elhalt az ének. Három lombikon vagyunk túl. Nem bírnék ki még egy negyedik csalódást.

A két idősebb asszony szinte egyszerre nyúlt a fiatalabb lecsüngő két keze felé. Aztán már csak csendben mentek. Így hárman, összekapaszkodva.

Rubóczkiné Kiss Hajnalka

ÖN ITT VAN JELENLEG:

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2021 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert