PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Pannónia Kávéház

Első hét a suliban

Milyen az, amikor karantén után újra iskolába készülünk és találkozunk egymással? Rubóczkiné Kiss Hajnalka a pedagógus szemszögéből mesél az élményről.

Esküszöm, vasárnap este én már úgy készülődtem a hétfőre, mint szerelmes bakfis az első találkájára. Ruha gondosan kivasalva, cipő előre kiválasztva, táskában minden elrendezve.

Mondjuk, a szerelmes bakfis ritkán választ úgy ruhát, hogy mi az, ami kevéssé gyűrődik, ha az ember lánya a tanári asztal tejére veti csontos fenekét magyarázat közben. Ami pedig a cipőt illeti, itt mindig az dönt, hogy hány órát kell benne a tábla előtt állva szórakoztatni a népet. A táskában sem kézitükör és rúzs lapult, hanem tankönyvek és gondosan megírt óravázlatok. (Egy másikban meg egy halom társasjáték, de az már nem is táska volt, hanem inkább zsák.)

Szóval, hétfő reggel, jobbfajta Disney hősnőket is megszégyenítve, belibbentem tánclépésben a suli ajtaján, és ha nem féltettem volna a lázat mérő kollégákat és a portás gyereket a nyolc napon túl gyógyuló dobhártya károsodástól, szerintem még énekeltem is volna. Csodálom, hogy rajzolt mókusok és madárkák nem követtek rajban abban az emelkedett hangulatban.

Az első órám az osztályommal volt, társasoztunk, beszélgettünk, én pedig azt gondoltam: „Hah! minő szép az élet! Ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, vidáman-boldogan.”

És tényleg. Vagy legalábbis majdnem.

Azért a hét folyamán akadtak események, amelyek rámutattak arra, hogy a digitális oktatás némi változást okozott a tanulók viselkedés-mintázatában.

Példának okáért, az egyik kisdiákom az óra kellős közepén a legnagyobb lelki nyugalommal előszedte a kis kockás abroszkáját (Innen is pacsi az anyukának, a környezettudatos csomagolásért! ), megterített, majd komótosan falatozni kezdett valami házi kolbászt jóféle fehér kenyérrel. Úgy evett ott, mint aki épp letudta az aratás nagyját, már csak a markot kéne gyűjtenie a mezőn. Persze megbeszéltük, ha nem reggelizett és nagyon-nagyon éhes, ehet néhány falatot, de inkább azért majd szünetben folytassa a jóízű étket. (Egyébként öröm volt nézni, végre egy nem válogatós gyerek.)

Én naiv, azt gondoltam, mindez azért van, mert pici a gyerek. De a következő órán a nagygimiseknél is hasonló élményben volt részem. Energiaital kinyit, gyerek kortyol, és mivel minálunk a felebaráti szeretet gyakorlása is kiemelt feladat, hát jószívűen odakínálja a szomszédnak is a butykost. Az is meghúzza. (Nesze neked Cili néni, meg nyunyóka.)

 Az első nap végére azért halványan már derengett, hogy jobb, ha billgécesen átprogramozom az agyam itt és most, és holmi Disney – tündér helyett inkább Lara Croft-tal azonosulok. Ennek köszönhetően már nem okozott szaporább pulzust, amikor az ügyeletes kolléga arról számolt be, hogy arany drága fiaim szünetben a pad tetején prezentáltak sajátos felfogásban művészitorna gyakorlatokat. Mint utóbb megtudtam, „dugó volt” a padsorok között, ők csak ártatlanul kerülték a tumultust. Na ja. A pad tetején.

 És szempillám sem rebbent amikor a napközis nevelő arról tájékoztatott, hogy két diákom, akik egyébként országos cimborák, az udvaron talált husángokkal idézték fel Az egri csillagok egyik csatajelenetét.  Annyira hitelesen, hogy fertőtlenítés lett a vége.

  Aztán volt ott még egy tesi órán kificamodott kisujj, egy hányingeres gyerkőc, egy zsák bolhát megszégyenítő nyüzsgés órán, komoly ostrom, hogy tanulás helyett minden órán menjünk ki az udvarra, meg ilyesmi.

De ott volt a maszkok alatti mosoly is, a viszontlátás öröme. És el nem tudom mondani, mekkora örömöt okozott nekem, hogy immár nem mindenféle ikont láttam magam előtt a képernyőn hosszú órákon keresztül, hanem gyönyörű, értelmes, fiatal tekinteteket. Ráadásul nem ment el óra közben senkinek sem a net. Nem volt áramszünet, nem dobott ki a szerver.

Együtt dolgoztunk, együtt lélegeztünk, együtt éltük meg a nehézségeket, de az óra végén megszülető csodákat is. Ez pedig mindent megért.

Úgyhogy, fene sem bánja már azokat a giccses Disney – tündér szárnyakat! Jó nekem Lara Croft bakancsa is, mert tudom, hogy így is rajban követnek azok a láthatatlan mókusok és madárkák mostantól kezdve minden reggel, amikor átlépem a suli küszöbét.

Rubóczkiné Kiss Hajnalka

ÖN ITT VAN JELENLEG:

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2021 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert