PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Pannónia Kávéház

Áldás és nem kereszt, avagy hármas ikreink születtek!

Több, mint 900 napja történt, mégis élénken él bennem. Kitti Nyíregyházán, én Balkányban, aztán hajnali fél 3-kor csöng a telefon: ebből szülés lesz. Egy kávéra azért mindig van idő, főleg, ha félkómásan autóba készülök ülni; uzsgyi, Nyíregyháza, délelőtt már meg is volt Teodor. Hosszú percekre a csupasz mellkasomra tették elsőszülött gyermekemet; életem legboldogabb pillanatai voltak…Másfél évvel később aztán újra nőgyógyásznál kötöttünk ki, ahol beigazolódtak sejtéseink: várjuk a kistesót. Mi az, hogy kistesót, kistesókat!!! – ifj. Obbágy László atya írása.

A covid miatt Kitti egyedül mehetett csak be a vizsgálatra, mi addig Teóval türelmesen várakoztunk a négykerekűben, mikor megjött Életem Szerelme a hírrel: tényleg babát várunk, de nem egyet, hanem rögtön hármat… Sokkot nem kaptunk, de sokat igen, még pedig kegyelemből – az első pillanattól így éljük ezt meg, természetesen némi félelemmel azért a szívünkben. „Legyen a te hited szerint” – mondja Jézus nemegyszer és ez a mi élethelyzetünkre is igaz. Kittivel mi mindig nagycsaládban gondolkodtunk, igaz, nem két és fél év alatt terveztük a négy lurkót…

Minden olyan gyorsan történt. Repültek a napok, hetek, hónapok, s bár Kitti napközben igyekezett pihenni, a június egészen mozgalmasra sikerült: Teó születésnapi bulija, egyházközségi családi nap, egy frissen szentelt pap újmiséje és a templombúcsú is színesítette a rozsályi palettát (utóbbi már július elején), miközben én életre szóló élményekkel gazdagodtam két EB meccsen az új Puskás Stadionban. Aztán minden előzmény nélkül, mondhatom, váratlanul, mentőt kellett hívnunk. Július hetedike volt, szerda éjszaka, két óra. El kezdett szivárogni a magzatvíz. Nem tudom, a néhány órával korábban drámai büntetőrúgásokkal befejeződő spanyol-olasz EB elődöntőnek volt-e köze ehhez az izgalmi állapothoz (Feleségem futballszenvedélyét is latba vetve azt hiszem, nem…), mindenesetre Kitti Nyíregyházára került. Öröm az ürömben, hogy Teót éppen kedden hagytuk Anyáéknál, mondván, visszajövünk nélküle, egy hétig rendezgetjük a parókiát és legalább nagyjából kialakítjuk a fiókák fészkét. Hát hogyne. Ahogy azt Móricka elképzelte… De legalább nem volt itthon a legény, és nem látta, hogy elviszik az anyukáját. Óriási szerencsének érzem ezt. Meg azt is, hogy mindez a dráma hajnali 2-3 között játszódott le és nem pár órával később, mert akkor már a rozsályi önkormányzattal Békés megye felé kirándultam volna. A hangulatom aligha lett volna békés.

Néhány kegyetlen órával később én is autóba ültem és elmentem Nyíregyházára, s a délutánt a kórházban töltöttem, Kitti mellett. Viszonylag stabil volt az állapota, jókedvűnek tűnt, s mivel nem jártak be hozzá percenként orvosok, azt hittem, bent marad megfigyelésre, ha ott pihen, nem lesz semmi baj. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Az estét Szüleimnél töltöttem, mert úgy terveztem, délelőtt bemegyek Kittihez, utána pedig megyek vissza Rozsályba, mert a következő napokban több teendőm is volt. Illetve lett volna… Szerda este apával megnéztem az Anglia-Dánia EB elődöntőt, ahol nagyon tudtam szurkolni a dánoknak – Christian Eriksen drámája óta szerintem az egész világ nekik szurkolt. A végül hosszabbítás után a győzelmet kiszenvedő briteknél pályára lépett Harry Kane is. Miért tartom fontosnak ezt megjegyezni? Két nappal Teodor születése előtt Kittivel a BL döntőt néztük Nyíregyházán Húgoméknál, ahol szintén pályára lépett ő, csak akkor a vesztes csapatban (Liverpool-Tottenham: 2-0). Harry Kane, a két szülés közötti összekötő kapocs… (Bevallom, kicsit csaltam, mert a történelmi hűség kedvéért meg kell, hogy jegyezzem, hogy Kieran Trippier és Jordan Henderson is pályára lépett mindkét meccsen, de az Eb döntőn előbbit le, utóbbit becserélték, nem voltak annyira kulcsfigurák, mint az angol támadó. Egyébként nem én lennék, ha valami teljesen oda nem illő futballszálat bele nem kevertem volna ebbe az írásba…) Reggel háromnegyed nyolckor aztán hívott Kitti, hogy menni „kane” (muhaha…), mert császározni fogják fél kilenckor. Nehéz volt ezt felfogni, még kávét sem ittam (igaz, nem is hajnali 3 volt…), de már az autóban ültem és 20 perc múlva Kitti mellett voltam. Nem érkeztem órákkal korábban: kilenc óra egy, kettő és három perckor egykettőre meglett mindhárom!

Őszinte leszek. Teodor születését életem legszebb napjaként éltem meg, ám ez a nap és a következő jónéhány sokkal inkább telt félelemmel, aggódással, idegeskedéssel. Nem tudtam arra gondolni, hogy nekem gyermekeim születtek – csak Kittivel ne történjen semmi baj és maradjanak életben a babák. Ilyen érzésem Teodor születésekor nem volt. Három nappal korábban a genetikai ultrahangon egyébként mindent rendben találtak, akkor tudtuk meg, hogy minden valószínűség szerint három lányunk lesz és abban állapodott meg Kitti az orvosával, hogy két hétig még „szabad lábon” garázdálkodhat, majd négy hétre befekszik. Tehát még hat hétig biztosan bent akarták tartani a babákat a pocakban, a 32. hétig. A 26. hétnél jártunk ekkor. Talán erre mondják: ember tervez… (Vicces, de azon az estén, a genetikai ultrahangot követően elmentünk hatosban – gyors fejszámolás: Kitti, Teó, a három pocaklakó és én – Balkányba kismama-fotózásra. Akkor nem gondoltuk még, hogy ezek nagyon utolsó pillanatos kattintgatások lesznek…)

A nyár nagyjából ebből állt: Kitti a kórházban, Teó általában Szüleimnél, én meg ingáztam Nyíregyháza és Rozsály között. Hét közben általában egy napot, illetve péntek estétől vasárnapig voltam Rozsályban (volt például három egymást követő szombat, mikor Túrricsén temettem…), a többi napot igyekeztem Kitti mellett tölteni. Vittem neki finomságokat, próbáltam feldobni a napjait, s vége felé néha már az autó klímáját élvezve sorozatot néztünk laptopról vagy kiszöktünk a városba. Két hónap a kórházban kutya kemény tud lenni… Igyekeztem Teóval is lenni, párszor Rozsályba is elhoztam magammal, ahol szintén nagyon szeretik őt és mindig nagyon örültek neki. A lányok közben fejlődtek, bár volt is honnan: Flóra 690 grammal, Janka 920 grammal, Míra (szigorúan hosszú í-vel, mert az anyakönyvvezető elnézte és minden iratukra röviddel írták, ezért több körünk volt a városházán és az okmányirodában, mint Hamiltonnak egy Forma 1-es versenyhétvégén…) 990 grammal született, ami borzasztóan kevésnek tűnt, igaz, voltak, akik szerint nem is olyan kevés ez ahhoz képest, hogy milyen hamar születtek. Kitti eleinte két, aztán három óránként ment be hozzájuk fejni és etetni, ahol időnként jobb, máskor rosszabb hírek birtokosaként jöhetett ki – a babák állapota eleinte sokat változott. Aztán előbb Míra, majd Janka és Flóra is kikerültek az inkubátorból ún. bevásárlókocsiba, majd az egyházi – és a tanév kezdetén az intenzív osztályt is elhagyhatták, s összekerültek édesanyjukkal egy baba-mama szobába. Az igazán intenzív élmény az intenzív osztályt elhagyva érte a négy nőt: az összeszokás fázisába néha én is belerondíthattam, hiszen megengedték, hogy délután több időt, akár órákat is bent lehessek a gyerekek és Kitti mellett (hivatalosan naponta csak tíz perc engedélyezett…).

63 nap után ért véget a kórházi idill: vártuk már nagyon a napot, hogy elhagyhassuk az intézményt, miközben tisztában voltunk azzal, hogy a legjobb kezekben és a legjobb helyen voltak a picik. De azért 9 hét hosszú idő… Előző nap az Eucharisztikus Kongresszus bizánci rítusú Szent Liturgiáján vettem részt a Szent István Bazilikában, ami óriási élmény volt, s bár volt jegyem a magyar-Andorra vb selejtezőre, végül nem maradtam fent Pesten. Jobb kipihenten várni haza a Csajokat… A zárójelentés nem készült el könnyen, de legalább volt idő összecuccolni és bepakolni a kocsiba, majd délután Édesanyám és a Nővérem segítségével hazaköltöztünk, egyelőre Szüleimhez, a nyíregyháza-kertvárosi parókiára. (A köszönetnyilvánítás itt kevés, nem tudunk eléggé hálásak lenni nekik, hogy befogadtak minket, s hónapok óta náluk időzhetünk…) Miközben Kittivel hoztuk le a három hordozót, benne egy-egy babával, úgy néztek ránk az emberek, mint a csodabogarakra. (Mondjuk csodának valóban csodák…) Három gyerek? Ezek kirabolták a szülészetet? Babacsempészek??? Nem hívtak ránk senkit, így szerencsésen ki – és hazajutottunk.

Most már elhiszem, hogy van három lányom. Ez az írás az őszinteségről szól: bevallom, az első két hónapban olyan távolinak tűnt mindez. Az első napokban többször láttam a babákat, hamarabb is, mint Kitti, már a születésük napján. Először én toltam át hozzájuk őt a műtétet követő napon, sőt, Jankát már fogtam is, de utána heteken keresztül csak fotókon szemléltem meg a piciket; hosszú idő telt el, míg a baba-mama szobában újra találkoztunk. De most, kórházon kívül már tudatosult bennem: nagycsalád lettünk! Sokat gondolkoztam azon, vajon az Isten miért adja ezt nekünk? Miért éppen nekünk születtek hármas ikreink? Az ember sok mindent lát és olvas, ráadásul kedvenc filmsorozatomban, a Jóbarátokban az egyik főszereplőnek, Phoebe-nek hármas ikrei születtek… De hogy ez velünk történjen meg… Na meg Rúzsa Magdiékkal! (Annak idején, idestova 15 éve neki szurkoltam a Megasztárban, unokahúgaimnak a vajdasági énekesnő az egyik kedvence, örülünk, hogy a Jóisten őket is megajándékozza három babával.) Azért ez nem olyan gyakori jelenség… Büntetés? Ajándék? Kereszt? Áldás? Különleges kegyelemnek érzem, hogy ezt az élményt (mármint a kórházból való kiköltözés semmihez sem hasonlítható érzését…) két egyházi ünnepünk között élhettem meg, ami segített kérdéseim megválaszolásában, egyszersmind kételyeim eloszlatásában is.

Más műfaj ez ahhoz, hogy nagyon mélyen belemenjek, de muszáj még ezt leírnom, hiszen hozzátartozik személyes tanúságtételemhez, élményeimhez. Szeptember 8-án, Szűz Mária születésének ünnepén az Istenszülő szülei állnak a fókuszban. Apokrif iratokból ismerjük az ő történetüket. Joakim és Anna nagyon régóta vágytak már gyermekáldásra. Abban az időben szégyennek számított és az Isten büntetésének vélték, ha valakinek nem született gyermeke. Tulajdonképpen kinézték a gyermekteleneket. Jakab ősevangéliumában le van írva, hogy Joakim áldozatot akart bemutatni az Istennek a templomban, de a pap visszautasította az ő áldozatát. „Nem szabad teneked elsőként felajánlani adományaidat, mert nem támasztottál magvat Izraelben.” A történetben Anna kifakadását is megtaláljuk, aki azért panaszkodik a kertben sétálva egy madárfészket látva, hogy minden állatnak van utóda, csak neki nincs gyermeke. Joakim és Anna igaz és Istenfélő emberek voltak, de féltek attól, hogy szégyenben maradnak. Nagyon sokat fohászkodtak az Istenhez, mert mindennél jobban szerettek volna gyermeket. És az Isten meghallgatta az ő fohászukat. Mert ilyen az Isten: megsegít, amikor bizalommal, hittel és szeretettel fordulunk hozzá, ha rá merjük bízni az életünket.

Én mindig családban gondolkodtam, már egészen gyermekkorom óta, de mióta megszületett Teodor fiam, még inkább tudatosult és megerősödött bennem az érzés: a gyermekáldás valóban áldás. A gyermek születésénél nagyobb kincs nem létezhet. Összeszorul az ember szíve, mikor azt látja és hallja, az emberek milyen könnyen lemondanak a gyermekekről, olyan orvosi beavatkozáshoz folyamodnak, ami megakadályozza őket a szülővé válásban, szörnyű, mikor árva gyermekekkel találkozunk, akiket kitettek az utcára, és nem értjük, mikor az ember a karriert, a pénzt, a jövőjét választja a gyermek helyett. Mindhárom megélhető gyermekkel is, a karrier, a pénz és a jövő is, de gyermek nélkül, azt hiszem, egyik sem élhető meg igazán. Amíg Kitti a kórházban volt, a koraszülött mentők bevittek egy újszülött csecsemőt, akit egy fiókban találtak… Áldás a gyermek, az pedig, hogy a Jóisten bennünket választott ki arra, hogy ennek a három kislánynak a szülei legyünk… Kitüntetés, kincs és ajándék! (Persze nem vagyok naiv: tudom, hogy felelősség, feladat és piszok nagy kihívás is…)

Aztán itt van a következő ünnep: szeptember 14., Keresztfelmagasztalás ünnepe. Történelmi tényen alapszik az ünnep, hiszen arra emlékezünk ilyenkor, hogy Szent Ilona felkutatta és megtalálta a Szent Keresztet, amire Jézust felfeszítették. A kereszt áll ünneplésünk középpontjában, de életünk fókuszában is. S képtelen voltam elhessegetni a gondolatot, mert eszembe jutott: szülőnek lenni, gyermeket nevelni amennyire áldás – néha kereszt is lehet. Egy gyermek is, hát még négy… Bár alapvetően Teodor jó baba volt, azért voltak álmatlan éjszakáink (és még mennyi lesz…), egyszer mentő vitte kórházba, tavaly nyáron meg egy évesen eltörte a lábát, épphogy meg tanult járni… Szóval gond az egy gyerekkel is bőven van… Azon az este, mikor Teó először találkozott a Húgaival, Édesanyám, Kitti és az én kezemben is volt egy babóca, éppen etettünk – a lefekvés előtt álló, de a fáradságnak látszólag még jelét sem mutató nagyfiúnk meg lebucskázott fejjel előre az ágyról, nagyot koppant az a buksi. Hiába, Teodorra már nem jutott felnőtt… Aztán ott az aggódás, a félelem, a kétségbeesés. Sajnos korán megtapasztaltuk ezt. Flóra október második felében kórházba került, 22 napig bent volt – 13 napig lélegeztető gépen, két hétig inkubátorban. Közben Janka is bekerült tíz napra. Nyolc napot én is bent töltöttem velük – először csak Flórával, aztán a húgával, Jankával kiegészülve „bandáztunk” hármasban. Fontosak az apa-lánya programok, a közösen eltöltött idő... De a viccet félretéve: életem legnehezebb napjai voltak. Most jól vannak, szépen fejlődnek, gyönyörűek, mosolyognak, figyelnek, de a koraszülöttség miatt bármikor bármi történhet velük – úgy kell rájuk vigyázni, mint a hímes tojásokra. (Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy a koraszülött osztály minden dolgozójának, mentősöknek, nővéreknek, főorvosoknak, háttér személyzetnek is köszönetet mondjak. Lelkiismeretes hivatásgyakorlásuknak hála négy gyermekes édesapa vagyok. Embertelen az a munka, amit végeznek nap, mint nap. Kitti 9 hétig volt kórházban, én 9 napig se – de kicsit megtanultam értékelni azt a melót és megismertem azt a miliőt, ami ott van bent. Nem könnyű – remélem, nem sokszor kell ezt a Csajokkal újra megtapasztalnunk, de köszönünk mindent!)

Én hiszek abban, hogy ha az Isten problémát, nehézséget ad, segítséget, megoldást is fog adni. Ugyanúgy igaz ez a keresztekre is: ha az Isten valakinek keresztet ad, erőt is fog adni annak elviseléséhez. Az, hogy hirtelen négygyermekes szülők lettünk, hármas ikreink születtek, a Gondviselő Isten ajándéka. Áldás ez, kegyelem, amit nem tudom, megérdemlünk-e. Szerencsésnek érzem magam, mert minden értelemben nagyon erős Feleségem van, akivel egy hajóban evezünk, kéz a kézben, egy cél felé haladunk, immár hatosban, de ez nem megy máshogy, csak hittel, reménnyel, optimistán és sugárzó derűvel. Tudjuk, hogy nem lesz könnyű. Valószínűleg nem Malibu partjainál fogjuk távolba révedő tekintettel szürcsölni a koktélt hetente, de még csak nem is Hajdúszoboszlón pihenünk egy wellness hétvégén… De megfutamodni soha nem is akarnánk (bár Kitti talán már újra futna, én a sétával is beérném, bár tudjuk, nem lesz sétagalopp…), eszünkbe nem jutna elmenekülni a kihívás elől. Szeretjük egymást, szeretjük a Jóistent és mindennél jobban bízunk az Ő gondviselésében és szeretetében, amellett, hogy természetesen mi is minden tőlünk telhetőt megteszünk majd a hölgykoszorúért. „Kereszt alám, kereszt rám, Kis Jézusom vigyáz rám!” Édesapám gyermekként mindig keresztet rajzolt esténként lefekvés előtt gyermekei homlokára. Nincs este, mikor Teodort fektetjük le, hogy ne kapná meg tőlem is a keresztet. Pici kölyök voltam, de már tudtam, hogy az Isten velem, velünk van – értem is vállalta a keresztet. Ezek után én ne vállalnám a feladatot, amivel megtisztelt engem? „Az Istenszeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28). Hisszük, valljuk, tudjuk. Marci sógorommal pedig teljesen egyetértek: a legnagyobb siker a hármaSiker!!! :)

S bár egészen más kontextusban, de a Tankcsapda is megénekelte már, hogy ahol a három grácia, ott nincs demokrácia, mégis mindennél jobban várom, hogy ezzel a három gráciával, kiegészülve a negyedikkel, a legnagyobb Hőssel, illetve a védelmező bátyóval, nagycsaládként indulhassunk el a néha rögös és előre nem kitaposott, máskor meg sima és egyenes, kanyaroktól mentes úton, melyet úgy hívnak: az Élet…

ifj. Obbágy László atya

Klikk a képekért.

ÖN ITT VAN JELENLEG:

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2022 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert