Magyarné Takács Bernadett nagyszombati írása.
Ketten vagyunk nagyszombaton a templomban. Az Alvó Jézus meg én.
Gyerekkoromban a szüleimmel mentem, s anyu haja sárgatúró illatát árasztotta, mert korán elkészítette, hogy legyen idő a Sírt őrizni. Csak ültünk ott, s akkor tanultam meg, hogy a csend ünnepi ajándék.
Ma az én hajamnak van ünnepi illata, ma én ülök itt, s ma már tudom, az Isten Álmát őrizni jöttem ide. Meg a sajátomat, mert nekem az év Szentsírtól Szentsírig tart. Idehozom a nagypéntekjeimet, búcsúzásokat, távozó kedves arcokat, virágvasárnapi érkezőket, a sokszor üres halászhálómat, s a megszaporított kenyér örömét. Nem sírok, nem mosolygok, csak odateszem Elé. Útjukra engedem őket, mert a fájdalmakat benntartó pokol kapui nyitva vannak már, hogy majd bemehessen a Fény...
Odateszek hát mindent a sírban Alvó elé és a szívemben már mellette pihenek én is. Ezt a békét soha máshol nem éreztem még, csak a nagyszombati Alvó mellett. Ez Nyugalom, ahol útjára engeded a világot.
Aztán indulok, ahogy kilépek az ajtón, új évet kezdek. Örömet érzek és Harmóniát, mert az Alvó Krisztus nem csupán pihen ott, édes álmot álmodik rólunk, rólad, meg rólam… Az Isten a Feltámadás fényét álmodja nekünk már a sírban fekve is…
Magyarné Takács Bernadett