PANNÓNIA KÁVÉHÁZ
Előítélet helyett
Azt mondják, az ember hamarabb látja meg a másikban a rosszat, s ha észre is veszi a jót, akkor is inkább csak irigységgel nézi. Nos, ennek a sztereotípiának mond ellent a következő írás Horváth Judit tollából.
Az utcánkban lakik egy roma család, szülők és 3 leány, most huszonpár éves a két nagyobb, a legfiatalabb 16-17 lehet. Kicsi koruk óta ismerem őket: ugyanaz volt az ovijuk, mint a mieinknek; később láttam, ahogy sietnek az iskolába, majd ráérősen battyognak haza délután.
A két nővér feltűnő jelenség: fenékig erő vöröses szőke hajuk van, halvány bőrük és az egyik kicsattanóan molett, nagyon jó rájuk nézni, látszik, hogy jó testvérek. Az édesanya takarítónő, az apa sokáig teherautózott, de rengetegszer megfázott, felfázott így vesedialízisre szorul, mostanában az egyik Lidl parkolót sepri fel esténként. Egy ismerőse adta neki ezt a munkát, többször találkoztam vele én is itt, mindig örül, ha lát, meséli a kórházas élményeit. Sajnos heti kétszer négy és fél óra a dialízisre van szüksége, de hát ilyen az élet, csak a lányok legyenek egészségesek, Juditkám…
A lányok, akik bár abbahagyták a középiskolát nagy szomorúságára, azért nagyon szorgalmasak, mindketten kínai étteremben dolgoznak. Az idősebb már üzletvezető: szeretik, megbecsülik őt, de 12 órákat dolgozik egyben, csak a vasárnapja szabad. Gyógyszert szed a vérnyomására, és hát látod, Juditkám, nem tud lefogyni, pedig esküszöm, alig eszik. Reggel valamit bekap, aztán egész nap semmit, nem szereti ő a kínai kajákat, meg rá se érne enni, az egyik nagynénje volt ilyen husi, pedig az se evett semmit…
És hogy ezeket hol mesélte az apa? A hurghadai repülőtéren Egyiptamban, ahol nem akartam hinni a szememnek, amikor megpillantottam őket. Biztos jól látok? Igen. És már mutatta is az apa remegő kézzel a sok fotót, három napra tudtak csak kijönni a dialízis miatt. Arra mindenképp vissza kell érni, különben annyi méreg lesz a véremben, hogy meghalok, Juditkám.
Az egész utazást a két nővér szervezte és szponzorálta, ez már a harmadik útjuk volt. Voltak Isztambulban és Antalyaban, szeretnek a lányok repülni és szeretik a szép szállodákat, de a legjobban azt szeretik, ha együtt van a család, hozzák magukkal a hugit, apát, anyát, nem kell nekik szervező, foglalják a repjegyet, transzfert, hotelt, majd hazaérve újra 12 óráznak a kínaiban...
És szégyellje magát az a két nő, akik a reptéren összekacsintva ujjal mutogattak a nővérekre, ránézésre zsigerből ítélkezve felettük. És én is szégyellem magam, hogy ilyenkor nem megyek oda, és nem üvöltöm le a fejüket, pedig megérdemelnék, hogy ők is megtudják.
Tudja meg a világ, hogy van egy csodacsalád az utcánkban, szülők, akik tökéletesen nevelték a gyerekeiket, a gyerekeket – három leány –, akik Isten ajándékai.
Horváth Judit
