PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Pannónia Kávéház

Most szavakkal festem le a lelked

Riczu Sára írása következik.

 

A lábam a vízbe lóg, lágy hullámzás játszik körülötte. A tó vize már régóta nem tiszta, a színe már évek óta zöld. Nyaranta mégis sokan járnak ide. Hűsölni ez is jobb, mint a semmi. Mit csinálok ezen a stégen ma? Nyitott füzettel az ölemben, tintafoltos kézzel és pólóban ülök. Becsukom a szemem, s érzem, ahogy a Nap sugarai melegen táncot lejtenek a vállamon. Újra megfogom a tollat, amit már elkezdtem:

„-… s oda emeltem a tekintetem. A fény megtört rajta. Ébenfekete haját csillogtatta. A szeme ragyogott, s ha belenéztem, saját magam láttam. De nem úgy, ahogy gondoltam. Íriszeiben gyönyörű voltam. A szerelme megszépített engem, s a valóság sötét-piszok foltjai elhalványultak tekintetében. Mintha tényleg jó volnék. Mintha elég volna, hogy magam vagyok. Furcsamód változik minden, ha nem a saját szememmel nézem.

  • Mondd el, milyen vagyok! Milyennek látsz engem?

  • Csukd be a szemed. Most szavakkal festem le a lelked. Felejtsd el, hogy mit gondolsz magadról. Csak azt képzeld el, amit mondok. Menni fog?

  • Megpróbálom - feleltem, s lehunytam a szemem.

  • Láttam egy lányt egyszer. Hosszú szőke haja hullámosan pihent a hátán. Egy kisfiú mellett guggolt a parkban. A fiú sírt, vigasztalhatatlannak tűnt. A lány felállt, kézenfogta, egy padhoz vezette, majd az ölébe ültette. Beszélni kezdett hozzá, s ő abbahagyta a zokogást. A szőke szépség elővett egy csokit a táskájából, és a kicsinek adta. Hirtelen a semmiből egy nő bukkant fel, a padhoz szaladt. A pici felpattant és a nő ölébe ugrott. A hölgy bemutatkozott a lánynak, s igazán hálásnak tűnt. Elővette a tárcáját, mire a szőkeség rázni kezdte a fejét és csak mosolygott. Megölelte a fiút, elköszönt, s odébbállt. Ekkor utána indultam. Megszólítottam őt, beszélgetni kezdtünk. Elkértem a számát, és elhívtam kávézni. Alig vártam azt a péntek délutánt. A lány egy piros, nyári ruhát viselt, gyönyörű volt. Még csak pár perce beszéltünk, mikor rájöttem, hogy nem csak kívülről szép. Azt mondtam neki: „Tudod nem azért hívtalak el, mert szép vagy. Félre ne értsd, mert csodás vagy, de a külsőd a legkevesebb. Mikor először pillantottalak meg, egy síró kisfiút vigasztaltál. Nem foglalkoztál azzal, hogy poros leszel, hogy a fiú könnyei a pólódat áztatják. Abban a percben a lelked gyönyörűségét mutattad. A gyengédséget, a szeretet, a jóságot. Azt láttam, amilyen valójában vagy. Minden megjátszás és cicoma nélkül. A tiszta bensőd figyeltem, és megfogott. Megfogott a csodád. Mert az, ahogy az idegen gyerekhez fordultál, az maga volt a csoda. Te voltál és vagy a csoda.” Ezt mondtam neked aznap, s te elpirultál. Azt hitted, túlzok, azt hitted, ez a számodra hétköznapi dolog nem tehet különlegessé, tökéletessé. Azóta a nap óta lelked millió szép arcát mutattad meg nekem, s én nem unom meg. Minden pillanatban szépnek látlak, s minden másodperccel egyre tökéletesebbnek. Az apró egyszerűségek varázsereje sugárzik rólad. Az, ahogyan a pénztárosra mosolyogsz este nyolckor, mikor már mindketten fáradtak vagytok; az, ahogy meghallgatod, miről mesél a nyugdíjas néni a buszon; ahogy felveszed egy gyerek elejtett cumiját, hogy ne az anyuka hajoljon le érte; az, ahogy elköszönéskor szép napot és jó pihenést kívánsz másoknak. Ezek számodra természetesek, számomra és mindenki számára csoda. Mert jól esik a pénztárosnak a kedves mosolyog, a néninek az érdeklődő hallgatásod, az anyukának a figyelmességed. Melegséggel tölti el a szívüket, hogy ismeretség nélkül is szeretettel vagy irántuk. Manapság az emberek egyre kevésbé érzik úgy, hogy szeretik őket, s egyre jobban szomjazzák ezt az érzést. Újra azt gondolják, fontosak, számítanak. Soha nem tudhatod, kinek van szüksége arra, amit teszel. Talán napokig táplálkozik abból a kis kedvességből, és te ezt észre sem veszed. Mert nem ezért csinálod. Azért teszed, mert jó érzéssel tölt el, hogy jó dolgot cselekszel. Azért, mert a lelked csodáját így adod a világ tudtára… Képzelj el egy lányt, aki mindenkihez jó, aki szeretettel viszonyul másokhoz, aki kívül-belül gyönyörű. Úgy gondolod, egy hétköznapi ember vagy, aki mindennapi dolgokat tesz. S nem is sejted, hogy az ilyen apróságok milyen csodálatossá tesznek. Ha azt kérdezed milyen vagy, milyennek látnak mások, akkor azt mondom, hogy felejts el mindent, amit tudni vélsz magadról, s képzeld el a lányt, akiről meséltem. Mert az a lány te vagy. Te vagy az én csodám ebben a világban.

  • Tényleg így gondolod?

  • Tudom, hogy amit mondta, az így van. A saját énképedre a rossz dolgok árnyéka vetül, s elveszlik alatta a szépséged. De ha én nézlek, akkor a piszok-köntös lehull rólad, s csak az egyszerű csoda marad. Akkor elhittem neki. Mert csillogó zöld szeme őszinteséget sugallt. Tudtam, hogy igazat mondott.”

Mosolyogva nézem a füzetbe írt szavakat. Lassan kerek lesz a történet. Kihúzom a lábam a tóból, megtörlöm, s cipőt veszek fel. Cuccaimat a táskámba rejtem, s a poros földúton indulok haza. Kinyitom a nyikorgó kertkaput, s eszembe jut, hogy a vas csikorgó hangja hogyan töri meg a nyugodt csendet. Épp úgy, ahogy a lábfejem megzavarta a tó víztükrének egyenességét. Megtöri, de ez talán mégsem rossz.

Úgy látom, néha a törött dolgok a legszebbek.

 

Riczu Sára

ÖN ITT VAN JELENLEG:

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2020 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert