COFFEE PANNONIA

Pannónia Kávéház

A keresztényüldözés margójára

Az elmúlt évek terrorcselekményei több ezer keresztény áldozatot követeltek. Az ő mártírhaláluk a mi nagy kérdésünk: hisszük-e a Krisztust? Van, aki meghal, hogy megöljön másokat a hite igazáért, s van, aki meghal, mert hiszi a mások iránti szeretetet. P. Tóth Nóra egy évvel ezelőtti írása ma is aktuális lehet.

Milyen elképzelhetetlen nekünk, akik szabad elhatározásból, aktuális kedvünktől, az időjárástól vagy épp a hangulatunktól tesszük függővé, hogy elmegyünk-e templomba – azért nagyobb ünnepekkor talán azok is ellátogatnak, akik rendszeresen nem szoktak –, nekünk, akiknek a többsége soha nem fog eljutni a tudósításokban szereplő Közel- és Távol-Keletre sem, nehéz elképzelni, hogy ott messze a hit kérdése az élet kérdése is egyúttal.

Gondoljunk csak bele: ülünk a kormánytámogatásból, frissen felújított templomban, hallgatjuk épp a prédikációt, amely alatt elmerengve, a monoton hangtól lefáradva át-átpillantunk a mellettünk ülő gyűrűjére vagy divatos kabátjára, lesütött szemünk meglát egy fiatalos cipőt, a márkát felismerve azon gondolkodunk, hogy ünnepek után elmegyünk venni egy hasonlót, de ha már ott vagyunk a boltban, a gyereknek is vegyünk valamit, úgyis kinőtte a sportcipőjét. Egyébként is milyen gyorsan nőnek ezek a gyerekek, nem is beszéltem vele a múltkori meccsről, amelyet megnyertek a csapattal. Bosszankodva pillantunk az óránkra, hogy még volna dolog a ház körül, no meg vendégek is érkeznek, az Uram irgalmazz!-ra visszaterelődnek a gondolataink, kicsit ásítva csak bekapcsolódunk egy-egy ámenbe, de minek nyújtják ilyen hosszúra az istentiszteletet. És ebben a percben olyasmi történik, amire legrosszabb álmainkban sem gondoltunk volna: a mi kis ünnepi világunkba belerondítanak valami kiabálással. A fröcsögő szavak jelentése és az azt követő cselekedet csak onnan ismerős, hogy a tévében egy olyan esetről számoltak be a múltkorában, ahol az elkövető a saját istenét hívta segítségül tette végrehajtásához: lemészárolni öngyilkos merényletével néhány száz embert.

De a reakcióidőnk lassú, no meg mit is tehetnénk? A terrorcselekmény áldozataiként, a robbanástól beszakadt dobhártyával, süketen, szédülten és kábultan fekszünk a ránk szakadt pad alatt, valami elviselhetetlen kín tör utat agyunkba a combunk felől, de nem tudjuk megnézni, mert fogalmunk sincs, merre vannak az irányok, merre kéne fordítani a fejünket. Csak mozdulatlanul fekszünk, a portól az orrunkig sem látunk, csak csorog szakadatlanul a sós könny le az arcunkon és csíp.   

Mi történt? Miért történt? Túléltük a detonációt. De megtudjuk, hogy azért lettünk áldozatok, mert épp abba a templomba mentünk el, amelynek létezéséről sem akarnak tudni a robbantók. Épp Jézus Krisztus feltámadásának ünnepén ültünk (pedig nem is volt kedvünk elmenni a misére).

És mi lenne, ha a szörnyűségek folytatódnának: egy pár fős fegyveres csapat túszul ejti a felismerhetetlenségig eltorzult, véres, poros életben maradtakat, akiktől sorra megkérdezik: hiszel-e Jézusban, keresztény vagy-e. Felráncigálnak a törmelék szorításából. A félelem minden fájdalmat feledtetve lesz úrrá testünkön, remegünk és ordításunkról nem is tudjuk, hogy saját torkunkból szakad fel. Fejünkhöz fegyvert tartanak és követelik, hogy válaszoljunk: hiszel Jézusban? keresztény vagy? Igen vagy nem: kényszerítenek arra, hogy hagyjuk abba, amit nem tudunk, a sírást, kiabálást, helyette döntsünk. Igen vagy nem? Igen vagy nem? Igen vagy nem?

Akkor mit válaszolnánk? Akkor fel tudnánk-e kiáltani: igen, hiszem Krisztust!? Ha nem, egész addigi életünk látszathite lepleződne le; ha igen, mártírja lennénk annak, ami eddig csak ünnepekkor jutott eszünkbe.

Ott, akkor minden kiderülne. Igen vagy nem? Mit válaszolnál?

P. Tóth Nóra

HERE YOU ARE:

BACK TO TOP


FOLLOW US ALSO IN THE SOCIAL MEDIA:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2021 Eparchy of Nyíregyháza

Development: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert