PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Pannónia Kávéház

A vitamintablettától Cirenei Simonig

„Nagyböjt időszaka van. A keresztények hagyományos böjti gyakorlatokkal, az imádsággal, a böjttel és az alamizsnával készítik fel lelküket a feltámadás örömére. Az első két gyakorlatot nem nagyon kell taglalni, az alamizsna fogalma viszont meglehetősen divatjamúltnak tűnik modern korunkban. Pedig ez nem más, mint az önzetlen segítségnyújtás, amit legtöbbünk örömmel meg is tesz, ha módja van rá. Minden önzetlenségünk ellenére úgy érzem, vagyunk néhányan, akiknek a böjti gyakorlatok sorába a segítség kérését is be kellene emelni.” – Rubóczkiné Kiss Hajnalka gondolatai 2021 nagyböjtjében.

Mindenki ismeri azt a bosszantó érzést, amikor a filmek legizgalmasabb részeinél hirtelen megszakad a cselekmény, és a képernyőn feltűnik valami szépen ondolált nőszemély, vagy jól megtermett fickó, hogy műfogsor ragasztót, arcszeszt, vagy éppen mindentudó fedélzeti számítógéppel felszerelt, tűzpiros, városi cirkálót ajánljon nekünk megvételre. Lehetőleg most, azonnal. Amíg a készlet tart.

Számomra már maga a tény is eléggé frusztráló, hogy vagy csak jó tíz perc elteltével fogom megtudni, kiszabadul-e Mr. Bond a neki állított csapdából (naná, hogy ki!), vagy hogy megtámadja-e a legelésző kenguru csordát a háttérben galádul ólálkodó piton (naná, hogy meg!), ám van egy olyan reklám, amit, ha meglátok, azon nyomban visítani támad kedvem. Ez pedig nem más, mint egy vitamintabletta hirdetése.

Semmi bajom egyébként a vitaminokkal, ebben a vírusos időben meg pláne nem, de ez a filmecske rendre kihúzza nálam a gyufát. Az alkotás nőket ábrázol különféle élethelyzetekben, de leginkább extrém fizikai-lelki terhelés alatt. Ebben sincs semmi különleges, hiszen szinte mindannyian naponta feszegetjük a határainkat, ám ezek a nők, a narrátor kedélyes kérésére, mi szerint bírják – e a gyűrődést, arcukon angyali mosollyal csak annyit mondanak: „Bírom!”, majd hatkarú Siva istennőként tovább sütik a rántottát, egy lendülettel felfutnak a Csomolungmára, és még a vacsoraasztal körül uralkodó polgárháborús állapotokat is Buddha nyugalmával szemlélik.

Elgondolkodtam azon, vajon mi a bajom nekem ezzel a reklámmal, és rájöttem, hogy több dolog is zavar benne. Évszázadok óta azt kódolták belénk, hogy „Inkább legyen száz irigyed, mint egy sajnálód!”, és legtöbbünk ezt annyira bőszen gyakorolja is, hogy inkább megszakad, de soha nem kér segítséget.  Akár ezek az asszonyok a reklámban.

De miért nem szólunk, legalább időnként, hogy most már elég? Miért érezzük azt, hogy összeszorított fogakkal, erőnkön felül KELL teljesíteni? Azt hiszem, a kódolt viselkedés mellett több oka is lehet: úgy érezzük, nem tartozik másra a problémánk, nem akarunk másokat terhelni a bajunkkal, esetleg nem szeretnénk lekötelezettjei lenni másoknak, vagy egyszerűen csak attól tartunk, ha beismerjük, hogy segítségre van szükségünk, azzal elismerjük az alkalmatlanságunkat is.

 A legtöbben arra vagyunk kondicionálva, hogy magunk oldjuk meg minden problémánkat. Mert a mi társadalmunkban minden felnőtt, felelős ember ezt teszi. És a legtöbb esetben ez így is van, de be kell látni, néha mindenki elér a falig.

Bevallom, én magam is nehezen fogadok el segítséget, kérni pedig tényleg csak a legritkább esetekben kérek. Ugyanakkor másoknak szívesen nyújtok segítő kezet. Mert segíteni jó érzés. Látod a másik arcán a megkönnyebbült mosolyt, az örömöt és a te szíved is valahogy könnyebb lesz. Meghallgatod a másikat, és még ha nem is tudsz okosat mondani, de azt biztosan érzi, nincs egyedül. Még a gyerekeknek is az tanítom az iskolában, hogy segíteni „jófejség”.  Aztán meg pont én nem hagyom, hogy segítsenek nekem...

Lehet, hogy furcsán hangzik, de én azt hiszem, bizonyos fokú önzés is az, ha nem jelezzük, hogy erőnk végére értünk.

 Böjti időszak van, ilyenkor gyakrabban töprengek el Jézus szenvedéstörténetén. Elképzelem, milyen súlyos lehetett az a kereszt – mint általában életünk minden keresztje. Aztán azon is elgondolkodom, milyen érzés lehetett Cirenei Simonnak a vállán vinni azt a nehéz keresztet. Azt hiszem fizikai megpróbáltatás ellenére is érezhette, hogy azokban a pillanatokban ő nemcsak adott, hanem kapott is. Simon a Jézusnak nyújtott segítségével aktív részese lehetett a megváltás folyamatának. Mindez pedig elmaradt volna, ha Jézus mást gondol. Ha kinyújtott kezet félretolva, erőltetett mosollyal azt mondja neki: „Bírom!”.

Nagyböjt időszaka van. A keresztények hagyományos böjti gyakorlatokkal, az imádsággal, a böjttel és az alamizsnával készítik fel lelküket a feltámadás örömére. Az első két gyakorlatot nem nagyon kell taglalni, az alamizsna fogalma viszont meglehetősen divatjamúltnak tűnik modern korunkban. Pedig ez nem más, mint az önzetlen segítségnyújtás, amit legtöbbünk örömmel meg is tesz, ha módja van rá.

Minden önzetlenségünk ellenére úgy érzem, vagyunk néhányan, akiknek a böjti gyakorlatok sorába a segítség kérését is be kellene emelni. Még akkor is, ha ez olyan nehéz számunkra. Legalább negyven napig gyakorolnánk kicsit a kérés művészetét. Nemcsak azért, hogy bele ne szakadjunk a terhek cipelésébe. Hanem azért is, hogy lehetőséget adjunk embertársainknak is arra, hogy átéljék a segítségnyújtás tiszta örömét - és kicsiben ugyan, de ők is aktív részesei lehessenek a megváltás folyamatának. Mint egykoron ama bizonyos Cirenei Simon.

Rubóczkiné Kiss Hajnalka

ÖN ITT VAN JELENLEG:

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2021 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert