Érintő – vasárnapi gondolatok Egri Tibor atyával

Jn 9,1-38

A látás veszélyei

Jézus Krisztus tanításain, csodáin és Isten országáról szóló megnyilatkozásain elmélkedve nagyon sokszor eszembe jut gyermekkorom kedvenc meséjének, a Hupikék törpikéknek egyik, már-már szállóigévé nemesedett mondata: „A törpök élete nemcsak játék és mese!”

Gondoljunk csak bele, Jézus életét és földi munkáját hányszor nehezítették és keserítették meg az őt nem értő vagy sokszor félreértő Hókuszpókok. Az írástudók, akik a régi törvénnyel próbálták sarokba szorítani. A hamis Messiás-várók, akik sérelmeik megoldását várták Jézustól, és csalódtak, amikor ő a bosszú helyett mindig a szeretetről beszélt. Sőt, tanítványai, legközelebbi munkatársai között is voltak, akik árulással „jutalmazták” mindazt, amit értük és az egész világért tett.

Jézus ennek ellenére – vagy éppen ezért is – mindig hűséges volt tanításához. Nem alkudott meg, nem választotta a könnyebb utat, hanem beteljesítette azt, amiért küldetett: az Istennel való egység végleges helyreállítását. Tanítványait pedig igyekezett felkészíteni a rájuk váró nehézségekre. Nem akarta őket – és bennünket sem – rózsaszín ködben tartani. Előre szólt, hogy a kelyhet, amit ő is ivott, nekünk is ki kell innunk. Figyelmeztetett, hogy ahogy őt is üldözték, úgy bennünket is üldözni fognak. Jelezte: ahogy neki is voltak életében csúf, gonosz Hókuszpókok, úgy ezeket mi sem kerülhetjük el.

Ám a figyelmeztetések végső üzenete mégis a húsvét, az örök győzelem ígérete maradt! Az az örömhír, hogy csatákat veszíthetünk, de a háborút ő már végérvényesen megnyerte – nekünk is. Ennek a krisztusi „nagy figyelmeztetésnek” ékes példája a ma hallott evangéliumi szakasz is. Mit is olvastunk? Jézus meggyógyít egy születésétől fogva vak embert. Megajándékozza őt a legnagyobb ajándékkal, amit kaphatott: a látás képességével.

És várjuk a történet csattanóját: a látó ember most már boldogan éli teljes életét, ameddig meg nem hal. Egy szép mesében, ahol a gonosz elnyeri méltó büntetését, az igaz pedig győztesen lovagol el a naplementében, valószínűleg így is történne. Ám az élet, sőt a keresztény ember élete sajnos nem mese. Mert mit is látunk? A meggyógyított ember nemhogy örülhetne visszanyert látásának, hanem igazából ekkor kezdődik el az igazi kanosszajárása.

Minden olyan jól indult! Jézus, mint a Jóisten az ember teremtésekor, felhasználja az emberit, a természeteset, hogy azt kiegészítve isteni erejével, életre keltse. A föld porát használva – csakúgy, mint a teremtéskor – új életet teremt. Akkor Ádámot, az első embert, most pedig látást. Akkor magából az éltető Lelket adja – most nyálából ad, hogy visszaadja a látást. Akkor új ember született – most is egy új, teljes életet élő ember tapasztalja meg Isten életadó szeretetét.

De a teljesség és a kitörő öröm helyett rögtön színre lép a kísértő is. Az Édenkertben ez a kígyó képében megjelenő Gonosz volt – most pedig sokan jelentkeznek erre a „nemes” feladatra. Jönnek először a „katasztrófaturisták”. Az emberek, akik ahelyett, hogy örülnének a vak ember boldogságának, rögtön konspirálnak: „Nem is ő az, nem is volt vak, meg különben is…” Aztán ráadásul még a farizeusokhoz is elcitálják szegényt, mert – még kimondani is borzalmas – Jézus szombaton gyógyította meg őt.

Na, és erre aztán ugrottak a farizeusok. Szombaton gyógyítani? Rögtön istenkáromlást emlegetnek. Hát hogy képzeli valaki, hogy az Úr napján visszaadja valakinek a látását! Ott van a többi nap, akkor gyógyítson. Azért néhányan közülük megértették Jézus csodájának a lényegét: hogy a kőbe vésett törvényt mindig megelőzi a szeretet és az irgalmasság törvénye. Szegény, volt-vak hősünk pedig csak állt szótlanul: „Itt vagyok! Meggyógyultam! Látok! És ti nem láttok engem? Csak a törvényen vitatkoztok, vagy végre engem, a meggyógyultat is észrevesztek?”

Aztán megérkeznek a szülők is, és remegve állnak a bíróság elé. Miért is remegtek? Mert tudták, hogyha a fiuk mellé állnak és dicsőítik meggyógyítóját, akkor a farizeusok haragja vár rájuk. Ha pedig elplezik az örömüket, akkor a meggyógyult fiukat árulják el. Így gyorsan vissza is dobták a döntés felelősségét szeretett gyermekükre: „Megvan neki a kora hozzá, őt kérdezzétek!” A kisebb ellenállás felé való haladás győzött. Ugye ismerős a mondás: „Ne szólj szám, nem fáj fejem.”

Így pedig a labda ismét a fiú térfelén pattogott. Szegény meggyógyult pedig – a labdahasonlatot továbbgondolva – úgy érezte magát, mint egy teniszlabda a Roland Garros torna döntőjében. Ismét a Tanács előtt áll, ahol a „legnagyobb jóindulattal” faggatják. Megint. Igaztalanul. Mint egy koncepciós perben. És amikor észérvekkel megvédi az őt meggyógyító Jézust, még ki is dobják a tanácsteremből. Szerintem ekkor már meg is bánta, hogy visszanyerte a látását. Érdemes volt? Mert

öröm és együttérzés helyett csak elmarasztalást és megrovást kaptam. És most már nemcsak a világot látom, hanem azt is, hogyan működnek az emberek. Hogy mennyire nem számít a másik ember, csak az, hogy az én igazam, az én törvényem érvényesüljön. Hogy mennyire könnyen gázolnak át rajtam, ha megzavarom a törvényeikre épített hamis valóságukat. Hogyha a csodás gyógyulásom megsérti az embertelen törvényeikkel körbebástyázott álomvilágukat, akkor rögtön eldobandóvá és feláldozhatóvá válok.

A háttérből, mélyen pedig csendesen szól egy isteni hang: „A poharat, amelyből én is iszom, ti is inni fogjátok.” Mindezeket olvasva felmerül bennünk, a Szentírás mai olvasóiban a kérdés: hát így kell, hogy ilyen „happy end” nélkül érjen véget a mai evangéliumi történet? Hát van igazság a földön?

Kedves Testvéreim! Nem így ér véget a történet! Mert a legfontosabb találkozás még hátra van. Hiszen

a meggyógyított, a megalázott, tanácsból kidobott emberre még várt a végső, az igazi találkozás Jézussal. Az, ami felülírt minden eddigi megaláztatást. Ami tényleg üdvösséget adott neki. És ami nemcsak a fizikai látását adta vissza, hanem a lelki szemeit is kinyitotta. Az igazán fontos szem most már látta az Örök Világosságot. Látta, akiért érdemes volt szenvednie. Látta azt, aki túllép az emberi, világi gyarlóságon, a lélektelen törvényeken. Aki előtt őszintén, lelkesen leborulhatott: „Hiszek benned, Uram!”

Hiszünk mi így? Bízunk benne? Akarunk tényleg, valóságosan látni akkor is, ha ez nagyon nem könnyű? Látjuk az Igazi Világosságot? Adja meg nekünk a Jóisten, hogy merjük, akarjuk és lássuk! Ámen.

Szerző: Egri Tibor, fotó: fotó: gregoryjenks.com

Nyíregyházi Egyházmegye