Nem a magunk, hanem Krisztus és az egyház erejéből – nagycsütörtök a székesegyházban

Ez a szertartás az egyház számára kiemelkedő jelentőségű, hiszen az Eucharisztia és a papság megalapítására emlékezik. Hosszát több tényező is meghatározza: a kiemelkedő ünnepeken végzett Nagy Szent Bazil Liturgiájának hosszabb, dallamosabb imádságait éneklik a jelenlévők, a felolvasott evangéliumi szakaszok végigveszik Jézus keresztútjához vezető állomásokat, valamint a liturgia itt összekapcsolódik a vecsernyével és a lábmosás szertartásával.

Ez utóbbit a püspök végzi, aki az egyik szolgálattevő által fennhangon felolvasott jézusi cselekedeteket jeleníti meg. Odatérdel a tizenkét kiválasztott személy elé, megmossa és megcsókolja lábaikat. A tizenkettedik előtt párbeszéd formájában elevenednek meg a jelenben Jézus Péternek mondott egykori szavai. Majd a püspök felolvassa Krisztus tanítását az iménti cselekedeteiről: az alázatosságra és egymás iránti szeretetre való intését. 

A püspök fennhangon elmondott könyörgéssel esdi ki Jézus jelenlétét és kegyelmét a benne hívők életében:

„Te, Uralkodónk, jöjj most méltatlan szolgáid közé, akik példádat követik, mosd le rólunk lelkünk minden szennyét és tisztátalanságát, hogy megtisztulva a bűneink folytán ránk tapadt portól, s a szeretet törlőjével egymást megtörölve, kedvedben járhassunk életünk minden napján és színed előtt kegyelemre találjunk.”

Az ambon előtti körszőnyeg körül április 14-én tizenkét paptestvér, esperesek, elöljárók, nyugalmazott és rangidős áldozópapok, helynökök, valamint egy ötödéves papnövendék foglalt helyet. Lábaik megmosása és megcsókolása után testvéri békecsókot váltott velük Ábel püspök.

A Szent Liturgián a főpásztor ennek az alázatgyakorlásnak a gondolata nyomán indult el, hangsúlyozva, hogy midőn a tanítványok, úgy utódaik is, a papok, püspökök mindannyian az Úristen kegyelméből lettek apostolok vagy apostol utódok, mert a nagy titokra, melyet Krisztus az ő gyarló emberi kezükbe helyezett, mindannyian méltatlanok – papok, püspökök egyaránt. „Ez nem a magunk érdeme, hanem Krisztus kitüntető szeretete hívott meg minket.” A papságra is vonatkozik a saját korának mindennemű megpróbáltatása, hibája, gyengesége, bűne: „egyikünk sem kivétel” – vallotta meg. A papok is szélsőségek között csaponganak, s a kortárs lelki atya, Pavle (Pál) megboldogult szerb pátriárkával együtt gondolhatják: az Úristentől kapott feladathoz szükséges száz talentumból csupán egyet kaptak – idézte Ábel püspök a szerb elöljárót. A pátriárka szavai nem csak a papokra, szolgálattevőkre vonatkozik: mindannyian elmondhatnánk, több talentumra lenne szükségünk, mint amit kaptunk.

De az elégedetlenség helyett a pátriárka arra tanít, hogy az egy talentumot az Úr Jézusra és az egyház gondjaira bízzuk, mert magunk erejéből nem tudjuk kamatoztatni, gyengék vagyunk. „De ha az egyházra bízzuk, amink van, s úgy végezzük a feladatot, melyet kaptunk, akkor az Úr azt az egyet kiegészíti 99 talentummal.”

Ha a papok így állnak az oltár mellé, s teszik oda a kenyeret, az Úr – „nem a magunk erejéből, hanem Krisztus és az egyház erejéből – mindazt, amit ránk bízott, többszörösen megsokasítja” – zárta prédikációját Ábel püspök.

Nagycsütörtökön este az imádkozás tovább folytatódott a tizenkét Krisztus Urunk kínszenvedéséről szóló evangéliumi szakasz olvasásával (ez immár a nagypéntek stációit készíti elő), s ezen keresztül szemlélői lehetünk az Úr Jézus szenvedéstörténetének.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye